Taní-tani 2005/2006-os tanév 3. szám | Vita
Lencsés Lídia
vitacikkek

Lencsés Lídia

Összefogás szükséges a jövőnk biztonságáért

Hozzászólás a művészeti alapoktatásról szóló vitához^*

Visszatekintés

Az elmúlt évtized gyökeres változásokat hozott a hazai művészetoktatásban. A szakpolitikusok és a szakma képviselői úttörő feladatot láttak el akkor, amikor kiszélesítették a képzésben részt vevők körét, és a hagyományokban gazdag zeneoktatás mellé a többi művészeti ágat is átemelték a közművelődésből a művészeti oktatásba. Elkészült a művészeti ágak tanterve, követelményszintje, így európai mércével mérve is jelentős előrelépés volt az alapoktatás ilyen szintű kiterjesztése. A régi, nagy hagyományokkal rendelkező műhelyek stabil finanszírozáshoz jutottak, s emellett olyan térségekben is hozzájuthattak a gyermekek az igényes művészeti oktatáshoz, ahol ez addig nem adatott meg.

A szabad iskolarendszer megálmodói a rendszerváltás idején olyan értékeket helyeztek előtérbe, amelyeket jól fogadott a társadalom. A régi iskolák mellett sorra indultak el azok a kezdeményezések, melyeket újító szándékú, a szakmában már bizonyított művésztanárok, szakemberek álmodtak meg. Ez olyan iskolarendszert alapozott meg országszerte, amit a gyerekek és szülők egyaránt szeretnek és megbecsülnek. Természetes módon emelkedni kezdett a növendékek létszáma főként annak köszönhetően, hogy a jó pedagógiai műhelyek a szakmaiság előtérbe helyezése mellett fiatalos, lendületes tempót vettek fel: a tizenkét éves művészeti képzésben ugyanúgy helyük volt – és van ma is – a művészeti táboroknak, a közösségi programoknak, mint a szerepléseknek és a versenyeknek, melyek mind-mind rendkívüli megtartó erőt képviselnek.

A művészetoktatás olyan elemeket tudott bevinni a rendszerbe – sok esetben mindenféle külső irányítás, továbbképzések, módszertani programok nélkül –, amelyek az elit oktatástól történő eltávolodást, a szakmailag igényes, gyerekközpontú, de nem pusztán a tehetséggondozás elemeit magában foglaló képzést eredményeztek. A nagy hagyományú iskolák megőrizték etalon szerepüket, s a kezdeti megilletődöttség után ma már eljutottunk oda, hogy számos példa akad a nemrég még egymás riválisaként működő intézmények együttműködésére. Számomra kedves alkalom volt például az, amikor az alföldi kisváros hetvenöt éves iskolájának zenész igazgatója őszintén ünnepelt együtt a tízéves alapítványi iskolával. Az elmúlt években nem csökkent egyik iskola létszáma sem, csak az a csoda történt meg, hogy a város gyermekei ma igényes oktatáshoz juthatnak négy művészeti ágban, felsorolhatatlanul sok tanszakon.

Intézményszerkezet, humán tényezők

A művészetoktatás szerkezeti felépítése sokszínű. Nem vállalkozom az összes létező variáció felsorolására, de megpróbálom felvázolni az általam érzékelt folyamatokat a teljesség igénye nélkül. Sem a fenntartás módját, sem az iskolaszervezés alapjait tekintve nincs egyetlen üdvözítő megoldás: igényes és igénytelen iskola egyformán állhat bármelyik forma mögött. Az intézményeket egyenként, közelről megismerve lehet igazán értékelni.

A kilencvenes évek második felének jellegzetessége az új helyszíneken megjelenő zeneoktatás és a társművészetek lelkes képviselőinek induló iskolái. Az iskolaálmodók sok esetben nem is akartak magánintézményeket létrehozni, de az önkormányzati, régi iskolák egy része nehezen nyitott az új felé, nem fogadta el a felajánlott együttműködést. Ez természetesen azzal magyarázható, hogy még nem lehetett előre látni az új oktatás erejét, társadalmi megítélését. Ebben az időszakban az önkormányzatok egy része is azzal hárította el a megkeresést, hogy nem tud fenntartani egy újabb közoktatási intézményt, örül a kezdeményezésnek, sok sikert kíván, de anyagilag nem akar felelősséget vállalni.

Kis számban egységes iskolák is létrejöttek, melyek sajátos pedagógiai rendszerükbe illesztették be a művészetoktatást. Ezzel olyan új színt hoztak a rendszerbe, amely nem áll ugyan mindenhol összhangban az oktatás eddigi struktúrájával, de értékei egyértelműek, mégha szerepük olykor más is, és ha nem is minden pontban egyeztethető össze a művészetoktatás alapdefinícióival (ilyen például a visszacsatolás a többi tantárgy oktatásához). Mi sem elit oktatást végzünk, és a szakmaiság véleményem szerint sem csak a versenyközpontú iskolákban kaphat fontos szerepet. A művészetek személyiségformáló erejében én is sok-sok kollégámmal együtt végtelenül hiszek. A pedagógiai szemléletük miatt egységes iskolák száma annyira elenyésző a rendszer egészében, hogy nem indokolja finanszírozásuk célzott átalakítását. Inkább újra kellett volna fogalmazni az egységes iskola jelentését a közoktatási törvényben, s akkor nem kellett volna attól tartani, hogy fenntartók százai döntenek a szervezetileg egységes iskolává alakulás mellett, s veszik le hiányaik pótlására a mi normatívánkat is.

Az idő előrehaladtával egyre nagyobb számban indultak el az általános és művészeti iskolák, illetve a más többcélú intézmények. Ezzel egy időben megkezdődött a közös fenntartás alá vonás, azaz az önállóan gazdálkodó önkormányzati művészeti iskolák ÁMK-ba, többcélú intézménybe való bevonása. Egyéb fenntartóváltásokra is sor került, általában a jobb financiális helyzet elérésének reményében.

Különösen a 2000-es esztendőt követően alapvető fordulatot lehetett érzékelni a fenntartók magatartásában, mely az idő múlásával és a finanszírozási gondok növekedésével egyre erősödött. Sok helyen a társművészetek pénze kezdett beszivárogni a többcélú intézmények alapköltségvetésébe, s gyakran fordult elő olyan eset, hogy a település vezetői már direkt módon is az iskola egyéb hiányainak finanszírozására hoztak létre művészeti iskolákat. Ez a probléma az 50%-os béremelés nem pótolt hiányaival csak súlyosbodott. A fenntartók menekülési utakat kerestek, de ez nagyon sokat rontott a művészetoktatás helyzetén és a szakmailag magas színvonalat produkáló iskolák életben maradási esélyein. A magas szakmai színvonal elérése pénzigényes, így a jó iskolák gazdasági helyzete egyre rosszabb lett, sokan sodródtak csőd közeli helyzetbe. A nem önkormányzati iskolák is válaszút elé kerültek, sok esetben előremenekülésként a jelentős létszám és tevékenységi kör bővítését választották, és átalakították szervezeti felépítésüket. Az eredeti szemléletük mellett kitartó intézmények pedig nem kockáztatták meg a váltást egy magas létszámú iskola működtetése irányába, így létbizonytalanságba kerültek. Tudathasadásos állapot alakult ki, miközben az iskolák elfogadottsága nőtt, a támogatások reálértéke folyamatosan csökkent. Valljuk be, jelenleg nehéz a kultúrára olyan külső forrásokat találni, amelyek kicsit is enyhíteni tudnák egy iskola hiányait, s meggátolnák az ellehetetlenülést. A támogatások mértéke nagyban függ az iskola földrajzi elhelyezkedésétől is.

Az állam azt az üzenetet kezdte közvetíteni az iskolák felé, hogy nem finanszíroz, csak támogat. Ez lehetne igaz is, de akkor, amikor a normatív igénylést, az iskolák működését egyre szigorúbb munkáltatási feltételekhez kötik – elég itt csak a finanszírozhatatlan 70%-os határozatlan idejű foglalkoztatásra utalnom, arra, hogy a normatívánk majdnem 60%-a visszakerül a központi költségvetésbe –, úgy érzem, nem bújhatnak ki a jogalkotók sem a felelősség alól. Felbillenni látszik az egyensúly: miközben a fenntartó és az intézmény mindenért felelősséget vállal, az állam elvárásai folyamatosan nőnek, az állami szerepvállalás viszont a munkáltatókat sanyargató módon hirtelen csökken. Egy olyan adósságspirálba kényszerülnek bele az intézmények, mely kezelhetetlenné teszi egy-egy iskola jövőjének átgondolását. A rendszerben jelenleg 11000 pedagógus dolgozik, munkájukra van igény. Felelős intézményvezetőként, munkáltatóként kínos perceket élünk meg, hiszen bizonytalanná vált a határozatlan idejű szerződéses tanáraink sorsa, reménytelen a béremelések fedezetének előteremtése, s jól tudjuk, már az alap normatíva értékállóságát sem biztosítja semmi.

A művészetoktatás labilitását tovább növeli, hogy nem tartozik az alapfeladatok közé. Nem is tartozhat, hiszen az oktatás alapszemléletének része a szabadon választhatóság, vagyis az, hogy minden gyermek tehetségének, érdeklődési körének megfelelően választhat a számára nyújtott lehetőségek, művészeti ágak közül. Így eleve halálraítélt az az elképzelés, mely az általános iskolai alapképzés körébe szeretné betuszkolni a művészetoktatást. Ennek a vonulatnak a szakma részéről is vannak neves képviselői, akik a hangsúlyok eltolásában, egyfajta visszarendeződésben a művészeti nevelés általános- és középiskolai csökkenésének, a rajz- és énekórák eltűnésének, a szakköri élet és az iskolai kórusok ellehetetlenülésének megállítását látják. De az élet mást hozott. Sok iskola élné meg veszteségként, ha megszűnne a sokszor saját fenntartásban vagy a kialakult együttműködésnek köszönhetően más iskolával egy helyen végzett közös művészetoktatási képzés. Vannak olyan általános iskolák, amelyek az együttműködésre alapozták alapfeladataik végzését, sok helyen a művészetoktatási intézmény átvette a település kulturális tevékenységeit is, s ez igen nagy átalakulásokat hozott a térség életében. A művészetoktatás térnyerése a kistelepüléseken felbecsülhetetlen értékké vált, mely túlmutat a szorosan vett oktatási tevékenységen. A nagy hagyományú művészeti iskolák eltűnése sem lehet épeszű cél.

Fontos lenne belátni, hogy egy új rendszer elindulásának természetes velejárója lehet esetleges előre nem várt folyamatok beindulása. Ezek természetesen pozitív és negatív irányúak egyaránt lehetnek. Az ellenőrzések évekig tartó elmaradása, a felsőfokon késve beinduló, hiánypótló szakirányú képzések, a szakma megosztottsága a vélt vagy valós félelmek mentén és még ezer más apró hiba mind ártanak a művészetoktatás pozícióinak, miközben országszerte fontos, igényes feladatot látnak el az iskolák.

A rendszerváltás eredménye egy olyan reformgondolkodás lett, amely új elemekkel gazdagította a művészetoktatást, átalakult a kevés gyerek számára elérhető elitképzés, s a művészeti ágak oktatásának megerősödése nem várt igényeket keltett a szülőkben. Sok-sok olyan iskola nőtt fel a régiek mellé, mely igényesen, szakmaisággal telve igyekszik kreatív, a művészetekben otthonosan mozgó amatőr fiatalságot felnevelni. Ezeknek az iskoláknak lelkük van. Természetesen itt is fontos szerep jut a tehetséggondozásnak.

A szakpolitika nem tudott mit kezdeni a megnőtt gyermeklétszámmal, hiszen a vártnál jóval magasabb számban kerültek be a gyerekek a rendszerbe, s a pénzkifizetések is messze meghaladták a területre eredetileg szánt keretet. A fiatal iskolák számának növekedésével nem tudott egyenes arányban nőni az iskolák leképezése, s bár a szándék megvolt, hosszú évekig nem került sor központi, átfogó iskolaértékelésre. Ez nyilván táptalajt adott olyan feltételezéseknek, hogy alapjaiban romlott az egész rendszer, miközben nem léteztek mérhető adatok az iskolák minőségének megítélésére. Az egész iskolarendszert beborító standardizálási folyamat amúgy is nehézkes egy művészeti képzést biztosító iskolatípusban. Egy kedves, egészen biztosan képzőművész barátommal egyszer arra jutottunk, hogy Magyarországon igazán még azt sem lehet megfogalmazni, hogy ki a művész, így sokszor azt sem, hogy ki az a művészettel foglalkozó szaktanár, aki avatott a gyermekek oktatására. Viccesen megjegyezte, hogy művész az, aki annak tartja magát, hiszen az alkotásnak tárgyiasulnia sem kell, alkotás az is, ahogy élünk, ha megtervezzük, vagy ha megtervezzük, hogy nem tervezzük meg. Persze ez karcos megfogalmazása a problémának, de valahol nagyon igaz a mi helyzetünkre. Magyarországon évtizedeken keresztül igen nagy túljelentkezéssel és szűkre szabott keretszámok mellett lehetett bejutni a művészeti főiskolákra, egyetemekre, s az intézményekben inkább egyfajta művészképzés folyt, és nem tanárképzés. A zene bizonyos mértékben talán még lefedi a szükséges tanári szakokat. A tanárjelöltekben élnek a saját zeneiskolai emlékek és a főiskolákon elsajátított módszertani tudás alapjai. Bár itt is elmondható, legalább tíz éve könyörgünk például azért, hogy elegendő számú gitártanárt képezzenek, hiszen egy szakemberre átlag öt betöltetlen vagy szakképzetlennel betöltött álláshely jut. S ez csak egy példa a sok közül. A képző és iparművészeti műhelyek tanárai, a táncoktatók, a drámatanárok sok esetben nagy szakmai tudással és gyakorlattal a hátuk mögött esetleg egy teljesen más végzettséggel, szakmával kerültek be a rendszerbe. Amikor elindultak a posztgraduális képzések, sokan 50 év felett, a művészeti élet számos eredményével a hátuk mögött ültek be az iskolapadba s végezték el a munkájukhoz szükséges végzettséget adó egyetemi képzést. A szakmájukhoz értő, de a klasszikus értelemben végzettséggel nem rendelkező tanárok bekerülése esetenként értetlenséget és ellenérzéseket szült.

Ugyanúgy gyanússá vált sokak szemében, ha a fenntartó nem tudott infrastruktúrát fejleszteni, és az is, ha egyszer csak iskolaépülettel és felszereltséggel gazdagodott.

Az új iskolák miatti térvesztés félelme, a finanszírozás ellehetetlenülése feletti aggódás egymás között hatalmi harcokat eredményezett, mely most, a „közös a baj” időszakában feloldódni látszik. Annak rendje és módja szerint színfalak mögötti befolyásolások indultak el, s a döntésekért felelős szervek sem álltak a helyzet magaslatán, ami abból is látszik, hogy hangulati politizálás kezdődött, mely nemegyszer jelenségként értékelt elszigetelt eseteket. A rendszerért aggódók eltökélten dolgoztak, munkájukba sokszor minden jó szándék mellett hibák csúsztak. A jogszabályok egy része túlszabályozottra, betarthatatlanra sikerült, miközben az eredeti szándék szerint ezeknek a szabályoknak kellett volna meghozniuk a megtisztulást. A bürokratikus iskolaműködés azonban csak a tisztességes munkát végző iskoláknak okoz még nagyobb erőfeszítést és sokszor értelmetlen munkát. Mégis kétségtelen, hogy elindult egy folyamat, mely növelheti a szakma biztonságérzetét. Fontos a törvényességi minimumok lefektetése, a szakmai megfelelés alapjainak rögzítése.

Nem felelősöket keresek, nem gondolom azt, hogy a szakma, a mindenkori minisztérium vagy bárki, aki a területért felelős szervezetekben tisztséget lát el, tökéleteset tudna alkotni. Egyetlen dolgot remélek, hogy értékként tudják kezelni ezt a sokszínű rendszert, és egyik oldal sem adja fel a kiút keresését. Talán sikerül felülemelkedni a vélt vagy valós sérelmeken, megerősödve kerülünk ki a konfliktusokból, s nem válunk konccá ebben a szűkös anyagi helyzetben. Hitem szerint talán megteremtődik az összefogás esélye. Erre utal a szakminisztérium tárgyalási készsége, a szakmai szervezetek közeledése, s bár még mindig sok az eltérő szempont, minden felelős szakembert egy cél vezérel: megőrizni és továbbfejleszteni azt az értéket, amit a mi iskolatípusunk képvisel. Ha mindenki végzi a dolgát, a szakminisztérium valóban javarészt szakfeladatokat lát el, és megvédi a művészeti iskolákat a karcsúsítási kényszerektől, ha a szakma képes fenntartótípustól, az iskolák életkorától, művészeti ágtól függetlenül a szakmai érdekek mentén együttműködni, akkor megfordítható ez a reménytelen állapot. A művészetoktatás Magyarország olyan nemzeti kincse, ami megérdemli a törődést, védelmet.

Folyamatok a finanszírozás elveiben

2005-ben megéltünk egy egyszeri normatívacsökkentést, és 2006-ra sikerült megakadályozni, hogy megteremtődjön a drasztikus elvonás lehetősége, ami gyakorlatilag teljes csődbe vitte volna iskoláinkat. A költségvetés hiányait csökkenteni legegyszerűbben az intézményi források megnyirbálásával lehet, de ez az ágazat, ha jól számolom, hat éve folyamatos reálérték-csökkenéssel küszködik. Az ez évi költségvetésre szóló első megoldás, utólag úgy érzem, bár számunkra elfogadhatatlan, részükről tiszta és világos szemlélet volt, mert pontosan tudták, hogy egy több mint 25%-os csökkentés az intézmények bezárását jelenti. Valószínűleg sokakban meg is fogalmazódott halványan ez a cél, amikor még megpróbáltak egy nem választási költségvetést létrehozni.

Sokszor hallottam azt az érvelést, miszerint még a csökkentett támogatás is jóval meghaladná az uniós átlagot. Az európai államok költségvetése elérhető az interneten, s azok áttanulmányozása után arra jutottunk, hogy bár széles a skálája a támogatás szervezeti felépítéseinek (pl. kulturális minisztérium, régiós leosztás, civilek támogatása), de minden valamirevaló európai állam legalább ilyen mértékben támogatja a művészetoktatást, a hagyományápolást.

Sok szervezet, magánember együttes és egymás melletti harcának köszönhetően megmenekültünk, most nyilván más eszközök bevetése szükséges a kiadások csökkentésére, amennyiben ez a szándék. Mindezek a megoldások ugyan már kevésbé radikálisak, de sokkal több kiszámíthatatlan elemet rejtenek magukban.

Sok szakember ad hangot az iskolatípuson belüli minőségi osztályozás iránti igénynek, melynek alapja, hogy az érték megfogalmazása a művészetekben nem egyszerű, s féltik a hagyományosan magas színvonalú oktatásunkat a felhígulástól, melynek már látják aggasztó jeleit. Az iskola akár jóhiszeműen is gondolhatja, hogy amit ő képvisel, az igényes, miközben a szakma nagy része silánynak tartja az ott folyó munkát. A minősítés iránti igény felerősödését azonban eltúlzottnak tartom, mert nem hiszek az érdekmentes értékelésben, és sok veszélyt látok egy ilyen szükségszerűen szubjektív műfajban. Úgy érzem, jelenleg Magyarországon minden iskola, mely a szakképzettség, az eszközellátottság, a tantervi programok betartása terén és sok egyéb területen is megfelel a törvényességi előírásoknak, megérdemli a normatív finanszírozást; egy szakmai plénum előtti minősítés maximum többletlehetőségek biztosításához adhat jogalapot a kiválóan működő iskolák részére. Tapasztalatom alapján az iskolák megmérettetnek a szülők és a gyerekek körében, s ugyanúgy tisztában vannak a szülők az iskola értékeivel, mint ahogy azt is tudják, melyik általános iskolában milyen szinten tanítják az idegen nyelveket, s hol mit lehet magas színvonalon elsajátítani. Iskolánk választható, tehát elégedetlenség esetén szabadon el is hagyható.

A minősítés nem lehet egy sávos normatívaosztás alapja: ha a normatíva csökkentése továbbra is cél, akkor most a szakmai alapokhoz való hozzányúlás következhet, amire persze más célok mentén szükség is van.

További ötlet lehet a finanszírozás leosztásának szervezeti módosítása. Szerintem célszerűbb lenne végre tudomásul venni, hogy Magyarországon így alakult a fenntartói struktúra a rendszerváltás után, így egyik intézménytípusban sem csorbulnának a gyermekek jogai még a jelenleginél nagyobb mértékben sem.

A normatíva feltételekhez való kötése

A szülői hozzájárulás elvárása érthető, de a jelenleginél igazságosabbá kellene tenni a hátrányos helyzetű vagy rászoruló gyermekek támogatását. Jelenleg más helyzetben van egy második éve az iskolába járó, s más helyzetben a tanulmányait idén megkezdő tanuló. Az egyik térítési díj fizetésére kötelezett, a másik nem. Nagyobb teret kellene hagyni az intézményeknek a kedvezmények nyújtása tekintetében, mert a kedvezmények elbírálói igazságtalan döntésekre kényszerülnek.

Összegezve tehát az a véleményem, hogy itt is jó lenne egy széles körű egyeztetés. Felelősen gondolkodva egyértelmű, hogy a túlélés éveinek kell eljönniük, de óvatosan és kellő körültekintéssel talán létre lehet hozni olyan megoldásokat, amelyek nem törlik el a föld színéről a magyar művészetoktatást. Ehhez szívesen hozzátesszük a szakmai tudásunkat, s jó ideje dolgozunk közgazdászokkal egy olyan munkáltatási struktúra kidolgozásán, mely talán mindkét oldalnak tudna perspektívákat nyújtani.

Az egyesületről:

A művészeti iskolák pár éve hozták létre önálló tagozatukat az Alapítványi és Magániskolák Egyesületében. A szervezet életét tagként régebb óta nyomon követő, az érdekvédelmi és szakmai munka előnyeit élvező intézményvezetők a tagozatban is a közös szellemiséget igyekeznek követni. Nyitottság és együttgondolkodás jellemzi a tagozat életét, bizalom alakult ki a tagok között, mely jó alapja az együttműködésnek. Érvek és ellenérvek végiggondolása után alakítjuk ki véleményünket. Nincs ellenségképünk, minden feladatvégzés közben az általunk képviselt ügy sorsa érdekel bennünket. Együttműködünk a szakmai szervezetekkel, az intézménytípusunkkal foglalkozó állami szervekkel.

Az utolsó két év kellemetlen hozadéka, hogy több akciót is kénytelenek voltunk megszervezni. Többek között 55 ezer aláírást gyűjtöttünk össze a művészetoktatással szimpatizáló emberek segítségével.

Munkánk eredményeképpen folyamatosan nő a taglétszámunk. Havi egy, szükség esetén még több alkalommal találkozunk, folyamatos e-mailes körlevelezésben és telefonkapcsolatban állunk egymással.

Köszönet az egyesület vezetőinek, mert sok egyéb feladatuk mellett kitartóan figyelemmel kísérik munkánkat, s minden szinten segítséget nyújtanak problémáink kezelésében.

Az elmúlt évek folyamatosan azzal teltek, hogy a művészetoktatásról kialakult országos negatív képet csökkentsük, miközben közvetlen környezetünk teljes megbecsülését élvezzük. Minden létező fórumon igyekeztünk bemutatni iskoláink értékeit. Sziszifuszi munkát végeztünk és végzünk jelenleg is, s csak remélni tudjuk, egyszer emelt fővel járhatunk majd, s nem kell elszenvednünk a bennünket érő olykor megalázó, soha nem az egyes iskolákat, hanem a rendszer egészét érintő megjegyzéseket. Szeretnénk levetkőzni már az általános bűnbak szerepét, mert nem hisszük, hogy a mi iskolatípusunkban a többihez képest nagyobb baj lenne, s érzésünk szerint az esetleges visszaélésekért sem a jól működő, értékes iskolákat kellene büntetni.

Az egyesületi munka számunkra nagyon fontos, mert olyan szemlélet jellemzi a tagozatokat, a vezetőséget, mely felül tud emelkedni a közvélekedésen. Jó a mi felfogásunkkal megegyező etikai alapelveket valló és közvetítő társasághoz tartozni.

A legutóbbi időszakban számomra is érthetetlen módon nyugalom szállt meg. Úgy érzem, ennél többet nem dolgozhattunk a megmenekülésünkért, az iskoláinkba járó gyerekeinkért, szakembereinkért és azért, amiben hiszünk. Minden apró segítségért köszönet, mert két jó szó, néhány nyilvános helyen elhangzó védelmező mondat, ha lassan is, ahhoz segít bennünket, hogy újból nyugodtan tudjunk dolgozni.

Lesz-e még olyan időszak, amikor az állandó pénz utáni hajsza, a menekülési utak keresése és a politikai szándék változásainak figyelemmel kísérése nem lesz hangsúlyosabb az iskolák szakmaiságánál, a hozzánk járó gyerekekkel való törődésnél, az iskola hangulatának a megteremtésénél, a normál ügymenethez szükséges gazdasági tevékenység és az ezernyi apró napi teendőnél?

Nekünk nem maradt más, mint a remény az összefogásban és az ügy iránti alázatban.