T. István György

„Gyógytornászok” ideje

Tanári töprengés az iskolai erőszakról és erőszakmentességről

Ülök a Nyugatiban a Vác felé induló vonaton tegnap este 7⁵⁵-kor, és hallgatom a két jól öltözött, középiskolás korúnak ítélt fiatalember beszélgetését. Egyikőjük ül a bejárat mellett a fülkében, társa pedig a peronon áll és mondja-mondja a magáét. Mindezt csukott ajtó mellett. De tehetik, mert ahogy ez gyakorta megesik, hiányzik a peront az utastértől elválasztó papundekli fal ablakából az üveg. A peronon álló fiú láthatóan nem akar utazni, csak kihasználja az indulásig még hátralévő perceket. Löki a rizsát, hencegően hablatyol a havernak, aki megértően helyesel, és néha még biztatóan bele is szól, hogy ne lohadjon a lelkesedés. Nem nagyon figyeltem rájuk, de aztán hirtelen ezt hallom:

„…Mit akarok még? (Mármint az élettől – beszúrom ide, az érthetőség kedvéért.) Ittam, nőket szereztem, balhéztam, TANÁROKAT MEGALÁZTAM.”

A nagybetűvel kiemelt rész szó szerinti, mert itt már félbehagytam az olvasást – pontosabban, ahogy jött a felsorolás, egyre inkább odafigyeltem. Majd az ominózus mondatrész elhangzása után mintha megsüketültem volna. Nem hallottam őket. Nem bírtam hallani őket. Befelé fordultam. Aztán elindult a vonat. A fiatalember, a megalázós, még időben leszállt.

Tanár vagyok. 50 évesen legalább húsz évet lenyomtam a katedrán.

Régi pofonok

Tévedhetek. Tanárként diákkal szemben is tévedhetek. Nagyokat tévedhetek. Hatalmasakat! Lehetséges tévedéseim tárháza kimeríthetetlen. Nemkülönben a következményeké. De ettől még mehetnének jól a dolgok. Szerethetnének a gyerekek. Tanítgathatnám őket mindenféle jóra és hasznosra – stb.

Pofozhatnék. Tanárként diákot, szülőként gyereket, nevelőként neveltet megpofozhatnék. De ettől még mehetnének jól a dolgok. Szerethetnének a diákok, a „neveltek”, a gyerekek – természetesen a sajátjaim is. Lehetnének velem elégedettek a szülők, a megpofozott gyerekek szülei.

Ha valakinek ez ügyben kétségei támadnának, akkor felhívnám a figyelmét az évezredek milliónyi pofonjaira, köztük azokra is, amelyeket a kétkedő vagy esetleg annak felmenői kaptak tucatjával, hogy ennek folyományaként itt álljon most köztünk kétségeivel, az évezredek pofonjaitól generációkon keresztül megnyomorított, torz lelkű, megalázott kétkedőként. Persze mit kezdjek egy torz lelkű, megalázott, megnyomorított kétkedővel?

Vagy vegyük az emberiséggel egyidős történelmi tényt, mármint a lelki és fizikai erőszak folyamatos jelenlétét a társadalomban és az ezt ostobán, öncélúan kiforgatót, aki nem tudja még a jó időben érkező atyai pofont sem megkülönböztetni a megalázó pofonoktól. Kicsit tréfásan: mit kezdjek azzal a bugyuta szaktekintéllyel, aki nem tudja megkülönböztetni a tervszerűen megelőző karbantartást a szándékos géprongálástól és úgy általában a rongálásoktól. Egyetlen jókor érkező pofon megfelelően méretezve további, esetleg már túlméretezett pofonoktól menthet meg sokakat. És ez akkor is így van, ha ugyanaz a helyzet esetleg pofon nélkül is kezelhető. Ha…!

Ha Budapestről Bécsbe akarunk eljutni, akkor átléphetjük az országhatárt Hegyeshalomnál és Záhonynál is. Mehetünk gyalog, kerékpárral, vonattal, repülővel stb. Kérdések persze sorakoznak: Tudjuk-e, merre van Bécs? Mi van a bukszánkban? Kíméljük-e a környezetet? Stb. Én furcsán nézek arra, aki Záhony felé indul, amikor Bécsbe akar eljutni. Mindenesetre lehet, hogy Bécsben már nem találkozunk az ilyen emberrel, pedig később indultunk. Egyszerűen elintézve, rossz az irány. Kicsit bonyolultabban: mi már rég túl leszünk Bécsen, mire ő eljut oda. Feltéve, hogy körülményeskedése, tudatlansága, egyebek miatti nagyobb kockázata nem viszi esetleg vakvágányra.

Én ugyanis pofonokat kaptam szüleimtől, nagyszüleimtől, nagynénéimtől, tanáraimtól és egy-két utcánkbélitől, akiknek a nevét ma már imáimba foglalom az elcsattant pofonokkal, fejem püfölésére használt vonalzókkal együtt. Húszegynéhány évesen már hálás voltam, és most még inkább hálás vagyok a kornak, amelyik még nem engedett az abbéli erőszaknak, hogy én erőszakmentesen nőjek fel – azaz megvédett a közönségességtől, az ordenáréságtól, az esztelen alkalmi anarchiáktól, és természetesen megvédett a tényleges erőszaktól.

Az én tanáraim nem Záhonynál kóricáltak velem, hogy mit tehetnénk, mit tehetnénk, hanem átsegítettek a szögesdróton. Szakadt a gatya, „feltépődött a bőr”, de időben és olcsón átjutottunk. Én legalábbis úgy érzem.

Őket, a nagynéniket különös tisztelet övezi részemről, nem csak a számosságuk miatt. Anyai nagyanyám tizenhat gyereket szült. Közülük tizenhárom volt a nő. Tízéves koromra árvaságra jutottam. Így aztán nagynéniből nem volt hiány. Olyan is volt köztük, aki szíjjal verte el a lábam, ha épp nem jó úton jártam. Kukoricára is térdeltetett, ha hibáztam. Őt tisztelem a leginkább. Ez most nem vicc – ez a valóság.

Megfenyítéseim, válogatott kínzásaim gyűjteménye gazdag és tanulságos. Egy kis ízelítő:
Azért is meghajtom a fejemet Balogh igazgató úr előtt, mert jókor és jó nagy pofonokat tudott adni. Sorba álltunk irodája előtt a pofonokért. Kihallatszottak a csattanások. Egyre jobban, ahogy haladtam előre a sorban. Majd én következtem.

Balogh István igazgató úr a kollégái helyett is pofozkodott, azaz aki nem szeretett pofozkodni, azt vészhelyzetben helyettesítette.

Amiatt is hálás vagyok Farkas tanító néninek, hogy ha nem figyeltem kellően, a vonalzó csak úgy csattant a fejemen.

Amiatt is nagy tisztelettel gondolok Bátyi Endre tanár úrra, hogy ha órán éneklés helyett nevetgéltünk, úgy megemelte a pajeszunkat, hogy lábunk hegyén meredeztünk előtte, mint az élő fájdalom.

Nem azért hálálkodom, mert az emlékek megszépülnek.

Én pofonokat kaptam. Nem megalázást, hanem pofonokat. Gyakran lehettek kétségeim a pofonok jogosságát illetően (akkor még ezt titkolni kellett, mert különben még otthon is elvertek), de ma már nincsenek.

Hol volt akkor a megalázás? Ilyenre nem emlékszem. Csak pofonokra. Havonta, félévente, évente egyszer-egyszer elcsattanó pofonokra. Az olyanfélék esetében, mint amilyen én is voltam. Többé-kevésbé jogos pofonokra. Megalázás? Eszébe sem jutott senkinek. Tanáraimnak biztosan nem, és én sem éreztem ilyet. Nem találkoztam ilyennel.

Ha volt némi méltatlanság, akkor az már a bolsevista demokrácia hozományaként azoknak jutott, akik hittanra jártak. Mondjuk, egy jeggyel rosszabb orosz nyelvből a párttag tanárnőtől, vagy, ez közelebb áll az igazsághoz, egy jeggyel jobb az elvtársak gyerekeinek. Nekünk pedig csak az, amiért megdolgoztunk. De én ezzel együtt is hálásan gondolok Fehérné tanárnőre. Inkább azoknak tett rosszat, akiknek kedvezett.

Megalázás? Diák megalázzon tanárt? Ilyenről meg még nem is hallottunk. Én pofonokat kaptam, és testi fenyítéseknek voltam kitéve. Megrángattak a hajamnál fogva, de nem aláztak meg. Megpofoztak, de nem aláztak meg. Vonalzóval verték alkalmanként a fejemet már kisiskolás koromban, de nem aláztak meg. Nem aláztak meg, mert nem beszélték tele a fejünket azzal, hogy ez megalázó. És nem aláztak meg, mert többségében szerettek. Nem aláztak meg, mert tudták, hogy egy beírás az ellenőrzőbe, egy hosszas, körülményes oktató elbeszélgetés egy kisdiáknak gyakorta még értelmetlen vagy esetleg érthetetlen, és még fárasztóbb is, mint egy pofon vagy fejbevágás.

Szabadságukban állt eldönteni, hogy pofon vagy valami más, beírás az ellenőrzőbe (ettől féltem a legjobban), elbeszélgetés velünk vagy esetleg szóbeli panasz a szülőknek. Akkor ez még működött. Nem aláztak meg, pedig megvertek. Tudták, hogy megverhetnek, és ezt én is tudtam. Ezért is kellett ritkán megverni, testi fenyítést alkalmazni. A rendszer logikájából következően a nagy többségnél erre nem is volt szükség. Elég volt tudni, hogy bármikor megtehetik. A többséget sok egyéb mellett ez is visszatartotta a komolyabb fegyelmezetlenségtől. A kisebbséget pedig, köztük engem is, az alkalmanként elcsattanó pofon is terelgetett. Nem győzöm, és nem is tudom elégszer és eléggé hangsúlyozni, szerencsémre!

Tanáraim fogyatékosságaikkal, tévedéseikkel együtt is szerettek. Megvertek és közben szerettek. Szerettek, mert a tanítványuk voltam, szerettek, mert velük egy utcában laktam, szerettek, mert csetlő-botló kicsi emberke voltam, szerettek, mert egy faluban laktunk, szerettek, mert a vérükből való voltam. Szerettek, mert anyák és apák is voltak. Szerettek, és a félévenként elcsattanó pofonok között büszkén néztek rám. Dicsekedtek velem. Eldicsekedtek velem, mint a kőműves a házzal, amit ő épített. Megveregettek barátságosan, mint az asztalos a jól sikerült bútordarabot, mielőtt a kuncsaft végleg elvinné. Évekkel később is büszkén emlegették viselt dolgaimat. Jókat és rosszakat. Semmi kétség, hogy szerettek. Csak szerettek. A pofonjaikkal is szerettek. Addigi életük hordalékával felvértezve hittel és magabiztosan avatkoztak, avatkozhattak bele az életembe. Szerethettek. Felhőtlenül szerethettek, mert akkor még én nem alázhattam meg őket. Akkor még nem ez volt a módi.

Mai helyzetünk

Megalázni a tanárokat. Ennek ma kétségtelenül divatja van. Nagyobb divatja, mint eddig bármikor. Sokkal nagyobb divatja. Nemcsak elméletben merülhet fel a megalázás, hanem az elmúlt évtizedek ostoba liberális divatja hordalékaként már a gyakorlatban is. A törvényekben, a közoktatásiban és az egyéb félékben már be van építve a megalázás lehetősége. Magyar Bálint is ellenjegyzett már egy-két ilyen megalázást gerjesztő sort. Meg kéne kérdezni tőle, hogy miért teszi.

Megalázni a tanárokat. Nap mint nap. Iskolák százaiban, itt, Magyarországon. Lehet, hogy a Nyugati pályaudvaron épp csak egy hencegő egérkét hallgattam, de a dolog akkor is kétségbeejtő lenne.

Üzenem a „joga van a gyereknek erőszakmentes környezetben felnőni” életidegen elmélet atyjainak, hogy reggel az iskolába érkező gyerekek közül nagyon sokat egy-egy atyai pofonnal hetekre, hónapokra vagy akár évekre megnevelhetnénk úgy, hogy a hozzájuk méretezett pofonnal nem aláznánk meg őket. Megmentenénk őket a normális élet számára. És így még szeretni is tudnánk őket.

Most pedig minket aláznak meg nap mint nap. Hogyan szerethetném őket? Nem is beszélve azokról a diáktársakról, akiket még a beérkezésem előtt – a pofont ezzel kiérdemlők – megrugdosnak, mostani divat szerint leköcsögöznek vagy lebuziznak, fellöknek, azaz tucatnyi megaláztatásnak és szinte folyamatos erőszaknak tesznek ki. Ők vannak többen, és értük kellene, hogy leginkább fájjon a szívünk.

Álságos ez az erőszakmentes szöveg. Ugyanis azok a diákok (és szüleik) menekülnek mögé leginkább, akiknek a jogos tanári „erőszakoskodástól” tartaniuk kell, akiket gyakorta csak erőszakkal lehet megfékezni. A többiekkel szemben pedig nincs szükség az erőszakra. Ezért ott nem kell ez az álságos ideológia sem.

Álságos ez az erőszak elleni hang, mert ha nem fékezhetjük meg a diákok körében a naponta legkülönfélébb formában jelentkező durvaságot, megaláztatást, akkor mi magunk szolgáltatjuk ki a békés többséget az agresszívebb és ezért általában társai fölé kerekedő kisebbségnek.

Ez történik ma nap mint nap a magyar iskolák egy részében. A közélet liberális guruinak tanácsára a törvényhozók megfosztották a tanárokat eszközeik egy részétől. Helyette többnyire haszontalan tanácsokat adtak. Vajon miért teszik?

A durva, agresszív, megalázó közbeszéd terjed az iskolákban. Amióta teret hódít a liberalizmus. Diákok között és diák-tanár viszonylatban is. Már oly mértékű, hogy nem lehet nem észrevenni. Meddig tűri, hallgatásával meddig támogatja a közélet, a tanárság, a szülők ezt az egyre aggasztóbb fejleményt.

Én csak azt mondhatom ma az iskolában, hogy ejnye-bejnye. Az iskolában társait rendszeresen megalázó, megrugdosó gyerekkel szemben én csak az ejnye-bejnye különböző fokozatait alkalmazhatom, úgymint szaktanári ejnye-bejnye, osztályfőnöki ejnye-bejnye, sőt esetleg nagyon súlyos esetben igazgatói megrovó ejnye-bejnye. (A dolog természetéből adódóan az első beírás ugyanannyit ér, ugyanannyira nem ér semmit, mint a huszonharmadik, bárki írja alá). És akkor még nem is beszéltem arról a mindennapi helyzetről, amikor a szülő a gyerek kétségbeesett félremagyarázásainak ad hitelt egy osztállyal, a tanárral vagy akár az egész tantestülettel szemben.

Itt vetem közbe, hogy az ilyen áldatlan állapotokat hónapokra vagy tanévekre tartósítani segítő nevelési tanácsadók, pszichológusok meg egyéb szakhatóságok és elméletgyártók hagyjanak békében. Ha egy húszfős tanári diplomás testületnek húsz-harminc évi gondtalan és egyúttal eredményes szakmai múlttal nincs akkora hitele, hogy egy pszichológust elbizonytalanítson, akkor tényleg terjedni fog az erőszak, megalázása diáknak, tanárnak.

Konkrét példa a közelmúltból: az egyik, általában nagyon durva, közönséges beszédű, társait naponta többször megalázó diáklány az egyik társának a hajából kitépett egy tekintélyes adagot az osztály többségének a szeme láttára. A beidézett szülő (ő még egyáltalán bejött) a kislánya helyeslése közepette közölte, hogy a szóban forgó hajtincsről látszik, hogy ollóval vágták le.

Mielőtt még valaki elragadtatná magát, a tantestület nem nyomozóhatóság, nem büntetés-végrehajtás, nem bíróság, nem kriminalisztikai orvosszakértők gyülekezete, hanem egy iskola egyre inkább kétségbeesett alkalmazottai, egy olyan iskoláé, melyet maholnap elboríthat az erőszak, mert „joga van a gyereknek erőszakmentesen felnőni”. Ezt a mondatot egyébként a rádióban hallottam, az Iskolapéldában engedte ki magából egy báránylelkű hozzáértő. Ez a mondat, ha hagyjuk a maga szépségében érvényesülni, nagy hatású lesz, kétségtelen. Javaslom, menjünk be az osztályterembe, és közöljük a mindenféle gyerekekkel, köztük az erőszakra könnyen kaphatóval is – akad ilyen köztük, tapasztalataim szerint –, hogy mostantól kezdve én, a felnőtt nem bántalak benneteket, mert jogotok van erőszakmentesen felnőni. Ezután persze jobb, ha becsukjuk a szemünket és bedugjuk a fülünket. Ha nem bírjuk az erőszakot.

Ha a gyerekközösségeket jó szóval, kellő bölcsességgel és a szükséges, de már elégséges minimális erőszakkal neveljük, nincs gond. Ha kivesszük az erőszakot, illetve mi, felnőttek lemondunk róla, akkor a mostaninál több és felkészültebb tanár kell, jobb munkafeltételekkel. A mai iskola ezek mindegyikéből hiányt szenved, miközben alapvető eszközeit veszíti el a jog nevében. Az erőszakmentes iskolának egyszerűen nincsenek meg a feltételei. Aki ilyen helyzetben erőszakmentességről papol, az az erőszak akaratlan prókátora.

Még nem is beszéltem a médiáról. Erőszakmentességről papolunk (én persze nem, de én egy elvetemült alak vagyok, volt diákjaim százai tanúsíthatják), miközben elárasztja gyerekeinket az erőszak. Oldja meg a problémát az iskola! Nem tűnt fel az erőszakmentesség barátainak, hogy ma már gyakorta verik a tanárt az iskolában, az utcán, a lakása előtt? Például attól a jogtól felindulva, hogy a tanárnak nincs joga a gyerekemet megütni.

Hamis a világ. És hova tart?

Nem kéne mégis inkább pofozkodni? Mielőtt még nagyobb lesz a baj. Mielőtt az erőszakmentes „gyógytornászoknak” köszönhetően egyre jobban elvadulunk? Én nem akarok erőszakmentes lenni.

Egyébként jámbor, béketűrő ember volnék. Irtózom az erőszaktól. És pofozkodni sem pofozkodom már, állok tanácstalanul, nézem, hogy gyarapodnak a „gyógytornászok” páciensei.

Egy emlék

Évekig egy pesti nevelőotthon vidéki részlegének a vezetője voltam. (Abban az időben az otthon lakóinak majd’ a fele cigány volt.) Pofozkodtam is derekasan. Ottlétem alatt a nevelőotthon ajtaja este nyolcig tárva-nyitva volt. Minden áldott nap. A nevelői szoba egész nap. A gyerekek gyakorta bent ücsörögtek, és beszélgettek velünk, egymással – vagy csak egyszerűen hallgattak bennünket. A közelünkben akartak lenni. Valahogy nem akaródzott elmenni egyetlen gyereknek sem az otthonból, egyetlen órára sem, olyan elmegyek innen szándékkal. Pedig ez ritkaságszámba ment abban az időben. A pofonok és persze egyebek is megtették a hatásukat. Ha találkozunk, jókat anekdotázunk a történtekről volt neveltjeimmel. Egy-egy nagyobbra sikeredett pofon történetét is megvitatjuk.

Lehet érdeklődni a faluban, hogy az azóta felnőtté vált egykori diákok hogyan emlékeznek vissza a durva, pofozkodó nevelőtanárukra. Szerettem őket. Velük, értük dolgoztam. Az elcsattanó pofon után percekkel már jöhettek oda hozzám, ha gondjuk volt, ha segítségre szorultak. Jöttek is. A pofont meg rögtön el is felejtettük. Meg nem is... Tudtuk, mi miért történik. A jó pofon nem elválaszt, hanem összeköt.

Töprengés

Az erőszak féken tartása, visszaszorítása a társadalmi közösség feladata. De az erőszak megfékezésének egyik hatékony és szükséges eszköze az erőszak. Ősidőktől máig. Az egymás elleni erőszak a társas lét egyik természetes kifejezőeszköze, rendezőelve. Ha a társas lét valamely szegletéből adminisztratív módon kitiltjuk az erőszak bizonyos megjelenési formáit, miközben az erőszak ott jelen levő többi formájáról ugyanekkor nem veszünk tudomást, nagy hibát követhetünk el.

A történet valamikor a hatvanas években kezdődhetett. A diáklázadások korában. És a modern fogyasztói világban halad a kiteljesedés felé. Egymásra találtak a szülők felügyelete, gyámsága alól szabadulni akaró fiatalok és világkonszernek.

Ma már tizenévesek biliárdoznak a falusi kocsmákban néhány kiélt alkoholista társaságában. Ma már este tizenegykor indulnak a városi középiskolások bulizni, élni (mi ilyenkor mentünk haza), gyakorlatilag minden időbeli korlátozás nélkül. Isznak, cigarettáznak, drogoznak a felnőttek tudtával. Csak azért nem a jelenlétükben, mert olyankor a felnőttek már alszanak. A kétezer forintos cipőben járó szülők gyerekei 15-30 ezer forintos „márkás” bóvlikban járnak. Mindazok az együttélési szabályok, viselkedési normák, amelyek a generációk kapcsolatát szabályozták évszázadokon keresztül, nem mindig egyformán, folyton változva, de mégis természetes folytonosságban, néhány évtized alatt szinte teljesen felbomlottak. Érvényesítésükről maga a felnőtt társadalom is lemondott már. Nincs családi fészek. Nincs ősi föld. Családi szakma műhellyel, kapcsolatokkal. Mindez egyre inkább a múlté.

 Hozzászólás beküldése

 Hozzászólás beküldése

Várjon...

Aláírás*    Email*

Honlap:    Email publikus:

Hozzászólások

Emlékezp | 2009. szeptember 17. 18:58
Hajdú sógor!

Éljen 4 évig TOTÁLIS HÁBORÚBAN, amit maga ellen viselnek az osztálytársai, utána beszélgethetünk arról hogy mi a helyes kifejezés. Aki rossz, meg kell verni. Nem kicsit, nagyon.

Hajdú sógor | 2009. január 3. 23:38
Szerző Uram!

Kifelejtette cikkéből, hogy a liberálisok kútmérgezők. Ezen kívül felhívnám a figyelmét arra, hogy az apokaliptikus zárókép csak egy ókori eszmefuttatás aktualizált verziója (pl. Vergilius, hogy mást ne mondjak), s így 2000 év után - már ha működik a logika - szükségképpen nem igaz.

Elbandi77!

A verbális agresszió is agresszió, és a hozzászólás szerintem ezzel van tele (gyilkos, csaló, börtön - mint iskola és iskolások párhuzamai). Ez nem pusztán fanyar humor...

Elbandi77 | 2008. január 30. 22:33
Kedves Mindenki! Nem értelek titeket. Hol éltek ti? Vagy inkább hol tanítotok? Csak mert szeretnék én is ott tanítani, ahol holmi rábeszéléssel meg lehet javítani egy gyereket. Szerintem minden ember (felnőtt/gyerek) a tettei következményeiből tanul(hat) leginkább. A hétköznapi életben, ha valaki "rossz fát tesz a tűzre", akkor azért börtön jár. Komoly szabadságvesztés, vagy pénzbüntetés /rosszabb esetben végkielégítés, vagy kizárás a pártból ;-) . A büntetést pedig úgynevezett erőszakszervezetek hajtják végre, mert másképp nem működne a dolog. Az iskolában már csak néhány dolognak van visszatartó ereje, és biztos, hogy e néhány dolog között nincs ott a "komolyabb beszélgetés" a gyerekkel, vagy a beírás. Ha ezekkel próbálkozunk, csak azt tanulja meg a gyerek, hogy a szabályok áthághatóak, vagy kikerülhetőek. Kiszámítja, hogy hány beírást szerezhet még és addig megy el, amíg lehet.
DE addig elmegy és tönkreteszi az órát! És ezt a többiek is látják és valamelyest eltanulják tőle. A következmények csak évek múlva jelentkeznek, amikor ugyanezt az ÉLET-ben is kipróbálja. Előbb utóbb megkapja a pofont, és minél utóbb, annál nagyobbat! Amit mi tanárok nem taníthatunk meg nekik (szabályok tisztelete, magántulajdon, illem), azt a nagy tanítómester, mindenki tanítója majd bevési a fejükbe.
Fájni fog nekik!
8 éve tanítok. Remélem mondhatom azt, hogy "kezdő" tanár vagyok. Ez azt jelentené, hogy még van "pár" évem hátra ezen a pályán. Még nem adtam pofont, pedig... lett volna kinek.
Félre értés ne essék, NEM a pofonokért írok most, hanem az illúziók ellen, amit itt úgylátom sokan kergetnek. Az illúziót, hogy lebeszélhetünk valakit az erőszakról, a csalásról.
(Megnézném azt a társadalmat, ahol a gyilkost/csalót stb... börtön helyett, csak beszélőre viszik! Jó hosszú beszélgetések lennének. ;-) // Lehet, hogy a Ghandi-módszer beválna egy kis csavarral. Én ugyan nem éheznék azért, hogy egyik diák ne verje a másikat, de ha nem adunk nekik enni, nem is lesz rá erejük.) Bocsánat a gonoszkodásért, nem akartam senkit bántani, csak fanyar a humorom.
Kell egy eszköz a tanárnak a neveléshez! Egy eszköz, ami KÖVETKEZMÉNY! Valami, aminek visszatartó ereje van! Egy eszköz, ami rögtön hat, látványos és precíz. Csak oda hat ahova köll! Nem kell, hogy fájdalmas legyen, de azt azért beláthatjuk, hogy bármilyen büntetés szükségképpen megalázó is. Nem ez a célja, de velejár.
Véleményem szerint ez az eszköz egy jobb, következetesebb, és szigorúbb SZABÁLYOZÁSa az iskolai életnek. Csak egy példa: most egy rendbontó félévig is húzhatja az iskolában, amíg fegyelmire kerül a sor, mert kaphat hat beírást, meg szóbeli ejnye-bejnyéket is. Fél évig teszi tönkre a tanítást és röhög a markába, mert tudja, hogy így sem kerülhet ki a rendszerből, nem lehet kirúgni. Ha az ilyen elemeket ki lehetne emelni a közösségből, akár csak egy tanóráról, egy szigorúbb/kellemetlenebb környezetbe, úgyvélem gyorsabb an alkalmazkodnának az iskolai szabályokhoz. És még órát is lehetne tartani, nem kell tanórán nevelni a nevelhetetlent. Kicsit amerikás igaz, de talán tőlük is tanulhatunk valamit.
Mert tanulnunk kell nekünk is. Új idők, új módszerek.

Ricsey Edit | 2007. szeptember 11. 18:39 | ricseye[kukac]freemail[pont]hu
István! Sok-sok évvel ezelőtt kezdő tanárként nagyon ritkán adtam egy-egy pofont, de mindegyiket megbántam, hiszen ez mindig türelmetlenségből született, akkori gyengeségemet láttam/látom benne. Szégyelltem, szégyellem ma is, mert meg lehetett volna beszélgetéssel is adni a súlyát a problémáknak. Az egy másik kor volt, régi diákjaim szerint ők megérdemelték, de én ma is a megalázásukat érzem benne. Amikor a gyermekeim megszülettek, tudatosan döntve pofonok nélkül neveltük fel őket, sok-sok időt szánva rájuk. S többet ért a rájuk fordított idő... ma már tudom, hogy ez volt a jó út. Kiegyensúlyozott, normális felnőttek lettek. Így kellett volna legelső diákjaimmal is.

Sebestyénné | 2006. október 18. 12:51 | pilla-anya[kukac]freemail[pont]hu
A pofon mindig megalázó annak is aki adja, s annak is, aki kapja. De nem ez a legnagyobb hibája: semmit nem old meg. A régi világban sem maga a pofon térített jó útra senkit, hanem maga a tény, a gyerek tudta, hogy rosszat csinált. Ma nem tudja: az egyre dominánsabb spontán nevelői hatások - elsősorban a médium - olyan képet közvetítenek a gyerekek felé, ami megzavarja értékrendszerüket, s amellyel az iskola nem, vagy nehezen tudja felvenni a versenyt. Egy pofon fizikai fájdalmat okoz, de nem mutatja meg a helyes utat.

Peter Foti | 2006. július 16. 13:23 | peter[pont]foti[kukac]runbox[pont]com
"az erőszak megfékezésének egyik hatékony és szükséges eszköze az erőszak"

"vegyük az emberiséggel egyidős történelmi tényt, mármint a lelki és fizikai erőszak folyamatos jelenlétét a társadalomban"

Sajnos szerintem egyik allitas sem allja meg helyét.
Igaz ugyan, hogy a többség hisz benne. Jó, ezért
van rendörseg. De a jó lenne, ha a tanár nem kép-
zelné magát rendörnek.

Mindesetre Ghandi hitt abban, mint en magam is,
hogy az eröszakot eröszak nelkül is meg lehet
allitani.

Ami pedig azt illeti, hogy az ember mindig is eröszakos volt, ajánlom a Minoszi Krétai kultura tanulmanyozasat,
ahol nem voltak vedfalak, es semmi nem utal arra,
hogy a krétai kultura eröszakos lett volna, mint ahogyan
nem volt az a sumer kultura sem, ahogyan az ösi europai civilizáció sem i.e. kb 4500-ig. Részleteket
a www.annabaring.com alatt lehet olvasni.

A pofon mindig megalazo. Nincs pofon ami ne lenne az,
es elkepesztö, hogy az erösebb verheti a gyengebbet.
Kedves T. Istvan György, ön megvedheti magát,
de tudnia kell, hogy a gyerek, akit ön megüt, bosszuját
majd egy masik tanaron tölti ki. Ha teheti. persze lehet
hogy az egesz iskola ugy müködik mint egy börtön es
akkor a gyerekek majd vandalizmushoz folyamodnak
vagy az iskolaban vagy mashol.

Meg kellene próbálni mégis a nehezebb utat: gondolkodni es belatni, hogy az eröszak csak
eröszakot szül, hogy nem az az erös aki üt.

Persze az igaz, az eröszakot megfekezni ez nem
az egyes tanar feladata, hanem az egesz tarsadalome.
Nem a rendörsege.