Csetneki József

Kiegészítések Szávai István írásához^*

A szóban forgó írás végén olvasható bekezdéssel kezdem. Azzal a momentummal, amely a magyar alapfokú művészetoktatás alapjainak újragombolásától a párizsi zavargásokig jut gondolatban. Hatásos analógia, amely a cikkben nem került kifejtésre, így nem derült ki számomra az összefüggés lényege. Félek azonban arra következtetni, hogy a reformok mindenáron történő kikényszerítése ellen hangjukat felemelőknek hasonló fenyegetéssel kellene számolniuk.

Érdekes volt olvasni, amint az alapjában lényeglátó, ugyanakkor helyenként ehhez képest sajátos logikájú megállapításokat megfogalmazó írásban felmerülő elemek milyen furcsa ellentmondásban állnak a körülöttünk az utóbbi hetekben tapasztalható eseményekkel, amelyekre még ki fogok térni. („Nem tartalmi újrafogalmazásra gondolok: arra nyilván nincs idő, hogy elölről kezdjük a tantervi alapozó munkát” – írja a szerző.) Ugyanakkor a „Hogyan tovább?” kérdés megközelítésekor igen szkeptikusra sikeredett válaszkeresése elég sötét jövőképet mutat. Már-már sejtem is, hogyan kerülhettek horizontra a végkifejlet felelősségére rávilágító, imént említett lázas, látomásszerű képek. Magam is azt érzem, hogy ma avatatlan, nem kellő érzékenység vezette kezekkel a művészetoktatási rendszer alapjaihoz nyúlni valóban veszélyes lehet. Ma – mint ahogy a párizsi zavargásokat emlegetni is – valódi provokációnak bizonyulhat mindaz, ami tervként, tettként körvonalazódik körülöttünk. Amelyről beszélnünk kell, amelynek felelős együttgondolkodásra kellene motiválnia bennünket, iskolavezetőket mindazokkal, akik így vagy úgy, a lehető legjobb szándékkal, de el kívánják rendezni sorsunkat.

Az alapfokú művészetoktatás révén olyan problémákat fejteget a cikk szerzője, amelyek általános megállapításként túlmutatnak a magyar alapfokú művészetoktatásra divatosan rávetített, de amúgy több helyen valóban tapasztalható, itt-ott átgondolatlanságokat mutató rendszer működésén. Azt írja: „Az iskolarendszert megalapozó törvényi szabályozás hiányait kihasználva gombamód kezdtek szaporodni az alulteljesítő iskolák. […] A hivatal kétségbeesett lépésekkel próbálta valahogy »moderálni« a folyamatot. […] Köztudott, hogy a hazai oktatásfinanszírozás képtelen eljuttatni a költségvetési törvényben meghatározott pénzeket a közoktatás szereplőihez.” Néhány itt említett hivatkozáson túl, az országos OKÉV-es vizsgálatokon részben túl, szintén a teljesség igénye nélkül hadd tegyünk említést néhány problémáról, melyek megoldásra várva a mai napig ártóan terhelik az alapfokú művészetoktatást. A szerző maga is idéz a 2003-as nagy OKÉV-es felmérés megállapításai közül egyet. Mi is hivatkozunk egy másik megállapításra, de rögvest egy kérdés is felmerül bennünk: Születtek-e megfelelő lépések a – tudomásunk szerint nem túl olcsó – felmérés során feltárt hiányosságok, helytelenségek megszüntetésére?

Mint ahogy azt az alapfokú művészetoktatási intézmények ellenőrzéséről 2003-ban kiadott OKÉV-jelentés is mutatja Az intézmények költségvetéséről című fejezetében, az a tapasztalat, hogy az ÁMK és a többcélú intézmények esetében gyakran egybeolvad az alapfokú művészetoktatás költségvetése az intézmény egyéb területeinek számaival, nem részletez az értékelhetőség szintjéig.

Ez a jelenség nem éppen garancia a művészeti oktatás minőségének hosszú távú fenntartására a fent említett intézménytípusokban, és elkerülhető lenne az intézménytípusok különtartásával.

A jelentés a nem önkormányzati fenntartású intézményeknél is kedvezőtlen eredményt fogalmazott meg, amikor azt a tapasztalatot szűrte le, hogy ezen fenntartó típusú intézmények költségvetései elnagyoltak, túl nagyvonalúak, nem részletezők.

Bátortalan javaslat:

Egységes költségvetési formákban, mintákban, ajánlásokban kellene gondolkodni, azt kiadni (kiajánlani) a fenntartók részére, így a támogatást folyósítók is nyugodtak lehetnének afelől, hogy az intézmény jogszerűen költi el az állami támogatást;

A törvényes működést felügyelő szervek egységes gyakorlatát kellene kialakítani – ebben a vonatkozásban is.

(Ez utóbbi igény a jelentés több pontjából kikövetkeztethető, hiszen a pedagógiai programok, helyi tantervek stb. kapcsán látható a folyamatos, azonos szempontok alapján egyelőre nem működő megyei szintű szakmai, törvényességi ellenőrzések gyakorlatának hiánya.)

A fenntartói többlettámogatások költségvetésekben történő szerepeltetéséről az áll a jelentésben, hogy szinte sehol sem találhatók. Ebben fenntartótól függetlenül hasonlatosság mutatkozik az intézmények között. Mivel ez általános jelenség, egyszerre merül fel a kérdés az önkormányzati fenntartók és a nem önkormányzati fenntartók felé, mi az oka annak, hogy nem terveznek hozzáadott fenntartói támogatást. Az a meglátásom, hogy ebben a kérdésben az önkormányzatok is hasonlóképpen kiszolgáltatott helyzetben vannak, mint a többi fenntartó (forráshiány).

Kérdés, hogy a tervezhető bevételek összetevőinek kötelező módon „normatív állami hozzájárulás – tandíj – térítési díj” struktúrában kell-e megfogalmazódni, illetve ezek tekintetében létezik-e optimális arány törvényben meghatározott módon, és azt betartják-e valahol is az országban.

Az Oktatási Minisztérium középtávú közoktatás-fejlesztési stratégiájából kimaradt az alapfokú művészetoktatás kérdése. Az oktatásfinanszírozási rendszer fejlesztése című rész pedig semmitmondó megállapításokat tesz, fejlesztési stratégiai elképzeléseket pedig a legjobb szándékkal sem hámozhatunk ki belőle. Egyik legsúlyosabb problémaként a költséghatékonyság hiányát említi. A „projekt” céljaként a helyi és területi tervezés fejlesztését jelöli meg, különös tekintettel a költséghatékonyság javítására, valamint a közoktatási tervezés és a területfejlesztés közötti kapcsolatok erősítésére, amiből konzekvensen kihagyják az alternatív fenntartókat.

További, nehezen feloldhatónak látszó probléma az állami finanszírozásban megjelenő különbségtétel az önkormányzati és az ettől eltérő fenntartók között. Ennek konkrét pontjaira hadd ne térjek ki, hiszen – ahogy arra Szávai István is felhívja figyelmet – több esetben alkotmányossági aggályokat támasztanak ezek a szektorsemlegességre fittyet hányó jogszabályok, intézkedések.

Ugyancsak jelentős ellentmondásra világít rá a szerző, amikor arról szól, hogy a tantervi program nem tesz eleget a törvényi célkitűzéseknek. Fentebb tettünk említést azokról a reformkísérletekről, amelyek között találhatjuk a sebtében tető alá hozott versenyszabályzatot, a magyar közoktatás rendszerében egyedülálló minősítési rendszert (amely nem kormányrendeletként látott napvilágot, hanem minisztériumi rendelet lett csupán, így félő, hogy azt bármikor újrafogalmazhatja valaki annak érdekében, hogy minden gond nélkül bevezethető legyen a sokat emlegetett differenciált normatíva).

Ugyanakkor e sorok írásának időpontjában (2006. április 20.) még nem jelent meg az a miniszteri rendelet, amelynek az informatikai és fejlesztési kiegészítő normatíva ügyében kellett volna megszületnie március 30-ig.

Nyúljunk tehát a tantervhez és a törvényi szabályozáshoz, vagy ne nyúljunk? Keressük-e a mindent megoldó modellt, vagy tegyük tovább a dolgunkat rendben, nyugodtan? Milyen viszonyulást fogalmazzunk meg az alapfokú és a középfokú művészeti oktatás szintjei között? És miközben ezt tesszük (ha tesszük), kell-e attól félnünk, hogy közben szépen csendben egyszerűen elveszik a normatívánkat? Mert a körülöttünk billegő világban a mi dolgaink is erőteljesen billegnek…

Engedjenek meg egy friss példát a korábban említett, de megfelelő körültekintéssel szemlélendő reformtörekvésekről. Nemrégiben látott napvilágot egy tervezet, amely alapjaiban kívánja „megreformálni” a képző- és iparművészeti ágat. Miután fontosnak érzem, hogy más lényeges dolgok mellett erről is essék szó, kérem, nézzék meg.

Egy konferencia végén azért kaptunk kézbe, hogy gondolkodjunk rajta. Ezt tettük. A tervezet után gondolatainkból is következik egy kis ízelítő.

Tervezet (módosítási javaslat)¹

Alapfokú művészetoktatási intézmény
Képző- és iparművészeti ág

A képzés struktúrája

A képzés ideje: 12 év (6–18 éves)
Évfolyam száma: 12 évfolyam

A két előképző és hat alapfokú évfolyam helyett nyolc alapfokú évfolyammal tervez az anyag, ehhez kapcsolódik a hagyományosan négy továbbképző évfolyam. A tervezet szerint a hetedik és nyolcadik alapképzőben nem 4-6, hanem 5-6 lenne az óraszám.

A képzés tanszakai, tárgya:

Vizuális alapismeretek

Elmélet: 1–8 évf. (6–14 év) és 9–12 évf. (15–18 év) is
Művészettörténet-népművészet
Gyakorlat: 1–8 évf. (6–14 év) és 9–12 évf. (15–18 év) is
Rajz-festés-mintázás
Képzőművészeti technikák
Iparművészeti technológiák

Képzőművészeti tanszak

Grafika
Festészet
Szobrászat

Média tanszak

Fotó, számítógépes kép- és mozgóképalkotás

Iparművészet tanszak:

Textil
Bőr
Báb
Makett-papír
Fa
Kerámia-üveg
Fém
Zománc

A vizuális alapismeret tantárgy a képzőművészeti, az iparművészeti, valamint a média tanszakok kötelező közös tantárgya, amely biztosítja a képzési terület megalapozását.

A műhely-előkészítő foglalkozások során a tanuló az első évben a képzőművészet és média tanszak, a második évben az iparművészeti tanszak tartalmával ismerkedhet meg.

A tanuló érdeklődésének és képességeinek megfelelően a harmadik évfolyamtól a képzőművészeti, iparművészeti és média tanszakok közül választhat.

A műhelygyakorlat során a tanuló a képzés több területével ismerkedhet meg.

A továbbképző évfolyamain a műhelygyakorlat lehetővé teszi a képzőművészet, az iparművészet, a médiaművészet témakörein belül a szakirányú tevékenység szélesebb megismerését.”

L. Ritók Nóra – rajz szakos tanár, művészeti iskola vezető:

„A legalapvetőbb aggályom magával a céllal kapcsolatban van. El kellene dönteni, hogy mi az alapfokú művészetoktatás célja. Eddig én azt gondoltam, hogy a művészeti iskolák hálózata szándékoltan jött létre a magyar oktatási rendszerben, mivel az alapoktatásból a művészeti nevelés szinte teljesen kiszorult (az óraszámcsökkentések miatt), ugyanakkor minden gyerek természetes igénye, hogy egy ilyen típusú tevékenységben részt vegyen. Mivel a gyerekek tartalmas szabadidő-eltöltésére sem túl sok lehetőség mutatkozik (főleg vidéken) részben az iskolák, részben a családok anyagi helyzete miatt, jó, ha a gyerekek tömegesen vehetnek részt a művészetoktatásban. Ez szükségessé teszi, hogy minden településen legyen egy-egy iskola, ahol ezt gyakorolhatják. Eszerint a művészetoktatás a személyiségfejlesztés része. Ezt nemcsak az igazolja, hogy a mi iskolatípusunk elnevezésében is közoktatási intézmény, hanem az oktatási törvénynek azon pontjai is, amelyek a mindenki számára hozzáférhető képzést biztosítják.

Ez a tervezet ezzel szemben egy, kizárólag a továbbképző mint továbbtanulást jelentő út előkészítése, tehát csak azoknak szükséges ez az iskolatípus, akik szakmájukként, továbbtanulásként kívánják igénybe venni a művészeti oktatást. Ez viszont korántsem tömeges, személyiségfejlesztő és főleg nem közoktatás. Ebbe a tervezett rendszerbe bekapcsolódni egy vidéki hátrányos helyzetű gyereknek szinte lehetetlen. Ekkor viszont jogos az igény, hogy a mindenki számára hozzáférhető tevékenység jelenjen meg az iskolákban. A világon mindenütt bizonyított, hogy a sikeres oktatást-nevelést végző rendszerekben mindenütt nagy hangsúllyal jelen van a művészeti nevelés az alapoktatásban (érzelmi intelligencia fejlesztése!); mi miért nem látjuk ennek a jelentőségét?

Ez a képzésstruktúra ebből a szempontból erősen vitatható. Nem értem, hogy az előképző miért nincsen betervezve. Úgy gondolom, egy hétéves gyereknek bevezetésként elégséges a heti két óra. Ebben a korban még nem tartom indokoltnak a műhely-előkészítő megjelenését. Nem gondolom azt sem, hogy egy hétéves gyereknek heti egy órában művészeti elméletet (művészettörténetet vagy népművészetet) kellene tanítani. Ez több dolognak ellentmond, főként pedig nehezen kivitelezhető azért, mert a gyerekek ekkor még nem tudnak olvasni, írni. Az elméleti tárgyat egyébként sem tartom indokoltnak, hiszen a gyakorlatba ágyazottan ezek az ismeretek sokkal mélyebben átadhatók. Nem értem a táblázat alatti részben, hogy »a műhelygyakorlat során a tanuló a képzés több területével ismerkedhet meg« mondat hogyan értelmezhető. Kifogásolom azt is, hogy az alapfokú 7-8. évfolyamon növekszik meg az óraszám 5-6 órára. Ez csak azoknak a gyerekeknek lesz jó, akik művészeti jellegű középiskolában kívánják folytatni tanulmányaikat. Ez magával vonja azt, hogy tömegesen fognak kiszállni a képzésből a 7. évfolyam elején a gyerekek, ami az intézményt fogja minősíteni, holott a rendszer nem megfelelő.”

Szombathelyi Árpád – rajz szakos tanár, művészetiiskola-vezető:

„A 8 alapfok rendben volna, és a négy továbbképző is. Ahol sántít: mi van, ha valaki 8 évesen jelentkezik, vagy netán még később? Akkor nem ismerheti meg műhely-előkészítő keretében a képző- és iparművészetet? Amint látom, az első nyolc év komplex képzőművészeti, média és iparművészeti tanszak. A 9–12. évfolyam már tanszakokra, művészeti területekre bontott (ez tényleg a mai középiskolának látszik). Itt én szűkítési szándékot látok elbújtatva. Vagy nem az?

6+8=14, 14+4=18, ez így 12 évfolyam, de hol a többi 22 éves korig?

Mi van akkor, ha valaki komplexen képzeli el az egészet? Az óraterv szerint lehet 2, majd 1 órában szabadon tárgyat választani. Ez rendben van.

Az iparművészeti tanszak (1–8-ig) 8 tantárgyával szerintem képtelenség egyszerre foglalkozni, nincs is olyan tanuló, akit mindezek egyszerre érdekelnének. Képzőművészeti és média tanszakon még valahogy elképzelhető, hogy valaki rajzol, fest, szobrászkodik, fotózik egyszerre. Ez így nem jó!

Emelt óraszám: Ha jól számolom, akkor itt arról van szó, hogy az eddigi tanáronkénti 5 csoportot (20 óra) csökkenteni kell 3 csoportra (18 óra), esetleg 4 csoportra (24 óra). Ez a mai állás szerint legalább 1/3 létszámcsökkenést is eredményez! Vagy nem?”

Őszinte kíváncsisággal tölt el, hogy az alapfok vezető szakembereinek berzenkedése a középfokú művészeti iskolák kategorikusan megfogalmazott „elvárásaitól” hogyan fog változni (ha fog változni) a jövőben. Azért kérdés ez igazából, mert (a szándékokat felmérendő?) akár ugyanattól a szaktekintélytől is hallhattunk az elmúlt rövid időszakban egymásnak – talán csupán látszólag – ellentmondó reagálásokat. Egyik oldalról úgy tűnik, hogy létezik egy ellenállás arra nézve, hogy a középfok felvételi-felkészítő iskolája legyünk, másrészről egyszer csak megjelenik ez a tervezet, minisztériumhoz közel álló szakmai köröktől, amely mintha ezt segítené elő. Így csak újra idézni tudom tisztelettel Szávai Istvánt, aki azt írja: „Meg aztán nagyon nehéz megszólalni akkor, amikor, úgy tűnik, valami óriási hivatali baklövés készülődik” – tegyük rögtön hozzá fentebb említett félelmünket, amely a pénztelenségben gyökerezik, és leginkább arról szól, hogy mindenféle elmozdulás, elmozdítás, változtatás, reform mögött elsősorban a normatíva csökkentése áll központi szándékként.

Művészek az iskola holdudvarában

(Még egyszer az elképzelt iskoláról)

Ez a kérdés megérdemelne több komoly tanulmányt vagy egy önálló konferenciát, hiszen bizonyára sokan ragadnának tollat, vennének részt olyan fórumon, ahol végre nyugodtan lehetne erről eszmét cserélni, ahelyett hogy folyamatosan neuralgikus védekező állásban állnánk ugrásra készen, félve attól, hogy egyelőre működő iskolánkkal éppen mit szeretnének elkövetni.

Nosztalgiával emlegetjük a műtermek meghitt csendjét és festékszagát, ahol önfeledten lehet dolgozni. Nyugalmat kérünk az iskolának, mert méltatlan morzsolóba kerültek azok az intézmények, ahol a bizalom nyugodt légkörében hitelesen lehetne szólnunk arról, ami tanár és tanítvány között szóba kerülhet. Írhattam volna mestert és tanítványt is a klasszikus modellre utalva, de a „modernségünk” erre már nem ad módot.

Olyan hidaknak, kapcsolatoknak kell létesülniük ilyen alkalmakkor, amelyek megteremtik és igazolják a művészeti iskola jelenlétét, szerepét, hiszen időben, térben összekötik az alkotókat növendékeikkel. Olyan művészeti iskola jöhet itt létre, amelynek felismerten a tanítás az elsődleges feladata, de növendékeit bevezeti az általunk ismert művészetek és művészek világába, megmutatva az alkotás szépségeit és terheit egyaránt. Olyan művészeti iskola lehet ez, amely e kettősségben mutatja fel hitelességét, hiszen tanítani és művelni ugyanazt nem lehetetlen. Nem szabad elhinnünk, hogy ez lehet másképp!

A hátrányos helyzetű kistelepüléseken élő családok nem képesek gyermekeiket a nagyobb városokban (esetleg) megmaradó önkormányzati zeneiskolákba járatni. Számukra egyetlen lehetőség gyermekük művészeti iskoláztatására, ha mi kivisszük falvaikba az oktatást, amely a korábban, de jelenleg is folyamatosan megfogalmazódó társadalmi igények mentén képes volt eddig is eredményeket felmutatni, és közvetve csökkenteni a kisfalvakban, Magyarország perifériáján élők életminőségében mutatkozó csapdák veszélyeit; segíteni, hogy mérséklődjön az elvándorlás, jelenlegi állapotában maradjon vagy javuljon e települések népességmegtartó képessége.

Fontos hangsúlyozni, hogy az alapfokú művészetoktatásban „hétköznapi tehetséggondozás” folyik. Nem lehet kizárólagos cél sem a művészképzés, sem a zseniképzés, sem az elitképzés, ezért a lehető legszélesebb alapokon kell továbbra is működnie. Egyre több olyan típusú információt, tudást kell átadnunk, egyre több olyan típusú képességet, készséget kell kialakítanunk ezen az oktatási színhelyen, amelyre a kötelező oktatási struktúrában még csak lehetőség sem nyílik. Részben azért, mert szakadék van az intézménytípusok átjárhatóságában, részben, mert az egyéb típusú iskolák más irányt szabnak a tudás megszerzésének és tartalmának. A minisztérium korábban említett középtávú programjából sem derül ki, milyen emberideálban gondolkozik, így létező elgondolásokat, modelleket egyelőre nem lenne szabad bántani. A még kerek gyermeki személyiséghez a legrövidebb út, a leghatékonyabb eszköz a művészet. Erről visszajelzések érkeznek a felnőtt társadalomban kitapintható alapvető és nagyszámban tapasztalható viszonyulászavarok és értékvakság közepette, amelynek konzerválása és továbbtáplálása nem lehet feladata egyetlen oktatásügyben érdekelt félnek sem.

Egy-egy művészeti iskolának nem csupán az a feladata, hogy a tantervben foglalt tudást átadja, az abban foglaltakat maradéktalanul megvalósítsa, hanem az is, hogy a művészetet újra a hétköznapi élet elengedhetetlen elemévé tegye. Erre jó példák mutatkoznak országszerte a jobb iskolák „holdudvarában”, ahol például hivatásos művészek segítségével lehet ezt az önként vállalt feladatot megvalósítani.

Szomorú statisztika, hogy csökken Magyarországon a gyermekek száma. Ennek szerteágazó okai között nyilván kell tartanunk azt is, hogy az az életminőség, amelyet az oktatáshoz, művészeti oktatáshoz való hozzájutás lehetősége is biztosíthat, egyre inkább csorbát szenved. Ellentmondásos tendencia tehát, hogy az állami költségvetésben oktatásra elkülönített összegek egy gyermekre számolva évről évre csökkenő tendenciát mutatnak akkor, amikor az ország egyébként gazdasági fellendülését éli meg, és amikor csökken a gyerekek létszáma, azaz az oktatásra félretett összegeket is folyamatosan csökkentik a gyerekek számának csökkenésével. Nem állandó ez az összeg? Hová lesz a pénz? Miért nem segítenek az oktatásra elkülönített költségvetési pénzek növelésével ezen tendencia megfordításán? Ugyanakkor a művészeti oktatásra jutó összegek csökkentését pedig a szolgáltatást igénybe vevő gyermekek számának növekedésével indokolják. Tehát az egy gyermekre jutó állami támogatás akkor is kevesebb, ha csökken a gyermeklétszám, s akkor is kevesebb, ha az adott területen (művészeti oktatás) nő a gyermeklétszám…

A fejkvóta felhasználásának változatai

Érdemben kellene tisztázni végre, amit így-úgy mindnyájan tudunk: mitől lesz egy iskola iskola? Valóban attól, hogy kötelező eszközparkot definiálunk számára, miközben a szigorúan vett alapelemek közül kihagyjuk például a tankönyvet?

Felül kellene vizsgálni a 11/1994. (VI. 8.) MKM-rendelet 7. számú mellékletében foglaltakat – mert sok ésszerűtlen elem van benne, amelyet csupán lehetőségként és nem kötelezettségként kellene felfogni (pl. számítógépterem minden egyes képzőművészeti terem mellé, zuhanyzó a rajzteremhez stb.). Ugyan hét évre szét lehet húzni a beszerzések ütemét, de ha a csökkenő normatíva a 70%-ban határozatlan munkaidőben foglalkoztatott tanárok bérére sem lesz elég, nem valószínű, hogy az iskolák be tudják tartani.²

Sárospatak, 2006. április 20.

Jegyzetek

 

 

[ Taní-tani 2006 | Impresszum ]