Andreas Schleicher

Osztály nélküli tanulás^*

Európa szereti magát egyenlőségpártinak beállítani, az Egyesült Államokban viszont jóval nagyobb a valószínűsége annak, hogy munkások és bevándorlók is bejutnak az egyetemre.

Öt évvel ezelőtt az EU vezetői merész célokat tűztek maguk elé Lisszabonban, amikor megfogalmazták: tegyük Európát 2010-re „a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává”. Kérdés, mire jutott eddig Európa. Nem sokra. A legnagyobb csalódást talán az okozza, hogy számos európai ország ugyan ambiciózus követelményeket támaszt az oktatási esélyegyenlőség biztosítása terén, teljesítenie azonban nem sikerül ezeket.

Ha világviszonylatban nem is, Európában szinte valamennyi vezető hangsúlyozni szokta beszédeiben, hogy országuk akkor válik sikeressé a globális tudásgazdaságban, ha minden egyén számára lehetővé teszik a legfejlettebb tudáskészlet elsajátítását. Ugyanakkor a legutóbbi OECD PISA-vizsgálatok is azt mutatják, hogy még a nagy gazdasági erőt képviselő európai országokban is, beleértve Németországot és Franciaországot, a tanulók teljesítményét leginkább a szociális háttér határozza meg, eltérően az Egyesült Államoktól, amelyről az a közhiedelem járja Európában, hogy az éles társadalmi különbségek hazája.

Szembetűnő a kiegyensúlyozatlanság, ami legerőteljesebben a franciaországi zendülések heteiben mutatkozott meg. Miközben a modern oktatási rendszerek mindinkább a személyre szabott tanulás irányába mozdulnak el, a hagyományos európai modell sok olyan eszközt ad az iskolák és a tanárok kezébe, ami felmenti őket a tanulók kudarcai miatti felelősség alól, példának okáért azzal, hogy késleltetik a kibontakozásukat; vagy azzal, hogy alacsonyabb szintű tanulási pályákat jelölnek ki számukra. A nemzetközi összehasonlítás világosan mutatja, hogy jellemzően azokban az országokban nagyobbak az iskolák és a tanulók közötti teljesítménykülönbségek, ahol a gyerekeket már a korai szakaszban eltérő színvonalú programok és iskolák felé irányítják.

A német iskolarendszer például már tízéves korban különválasztja a gyerekeket a továbbtanulás és a szakmatanulás igényei szerint. A magasan képzett szülők gyerekeinek négyszerte nagyobb esélyük van arra, hogy bekerüljenek az egyetemre, mint azoknak, ahol a szülők iskolázottsága alacsony. Miközben a német döntéshozók több fronton utat nyitottak az oktatási reformoknak, elrettentek attól, hogy megbirkózzanak a strukturális egyenlőtlenségekkel. Miközben hivatalos helyeken azt hangoztatják, hogy legalább tíz évet kell várni a szocioökonómiai eredetű, ilyetén különbségek bizonyítására, aközben a tanulók leszakadnak. Több ország is hasonló mintákat követ. Franciaország pedig nem is vesződik azzal, hogy nyilvánosságra hozza az iskolák közti egyenlőtlenségeket igazoló PISA-eredményeket.

Hasonló mintákat fedezhetünk fel a felsőoktatásban. A harminc OECD-tagországban általános, hogy mind több diák jár egyetemekre, egyes országok azonban ezt másoknál is gyorsabban teszik lehetővé. 1960 óta Dél-Korea megháromszorozta diplomásainak a számát az adott népességen belül, ami az OECD rangsorában a 21.-ről a 3. helyre emelte. Európa nagy gazdasági erőt képviselő országai, úgymint Franciaország, Olaszország és az Egyesült Királyság, épphogy tartják a helyüket vagy visszaestek. Németország a 14.-ről a 23. helyre sorolódott vissza.

A szakadékok nagy valószínűséggel növekedni fognak. A kontinentális Európa országainak többsége ugyanis nem hajtja végre a kívánt beruházásokat az egyetemi férőhelyek számának bővítése érdekében. Az egy felsőoktatási hallgatóra jutó átlagos kormányzati kiadás az EU-n belül a felénél is kevesebb, mint az Egyesült Államokban. Európa továbbra is azon van, hogy gátat vessen a költségtérítés kiterjesztésének azon az alapon, hogy ha mindenkitől pénzt szedünk, akkor az sérti a hátrányos helyzetűeket. A helyzet azonban az, hogy a felsőoktatási kiadások Európában jelenleg nagy visszaesést mutatnak, amellett hogy az alacsony iskolázottságú szülők gyermekei mélyen alulreprezentáltak. Franciaországban és Németországban a középfokot végzetteknek hozzávetőleg csupán az egyharmada tanul tovább a felsőoktatásban.

Az egyetemekre történő bejutás egyes fejlett régiókban kedvezőbb képet mutat. Az, hogy Észak-Európában a középfokú végzettségűeknek több mint a kétharmada megy továbbtanulni, a stabil köztámogatásnak köszönhető. Az Egyesült Államok s még jó néhány angol nyelvű ország, de Japán éppen úgy, mint Dél-Korea, oly módon növelte felsőoktatási férőhelyei számát, hogy részletfizetési kedvezményeket biztosított a hallgatóknak. Az oktatás minősége azonban nem csupán pénzkérdés. Míg az Egyesült Államok és Olaszország az 1. és a 4. helyen áll a rangsorban a 15 éves korosztályig történő, egy főre jutó költségfinanszírozásban, addig csak a 26. és a 24. pozíciót foglalja el ugyanezen korosztály tanulói teljesítménye tekintetében. Ezzel szemben Finnország és Hollandia a 15. és a 14. helyen áll a finanszírozásban, de 1. és 3. a matematikai teljesítményt tekintve.

Az európai iskolarendszer a modern tudásipar részévé fog válni oly módon, hogy a jó gyakorlatokról szóló legújabb felfogás szerint ez állandó átalakulást von maga után. Természetesen a tanulásnak is megvan a maga nagy kutatóapparátusa, ennek azonban a valós tanulási folyamatokhoz többnyire kevés köze van. Az idevágó kutatások azért is elégtelenek, mert az oktatás alapvetően helyi feladatnak számít, mely a maga elszigeteltségében úgy működik, ahogyan azt az iskolahasználók a maguk józan belátása szerint jónak látják. A központi irányításnak, mely még mindig uralja az európai terepet, éppen az lenne a dolga, hogy megerősítse a tanárokat abban, hogy maguk keressék a jó megoldásokat.

Vannak, akik úgy vélekednek, hogy az iskolai kimenetekre történő nagyobb odafigyelés még jobban kiélezi az egyenlőtlenségeket. A tények mást bizonyítanak: Finnország, amely szabaddá tette, hogy az iskolák és a tanárok maguk hozzák létre saját „tudásgazdag” környezetüket, nemcsak hogy minden téren kimagaslóan teljesít, de az iskolák közötti teljesítménytesztekben is a legkisebb eltéréseket mutatja. Míg a leginkább központosított európai oktatási rendszerek azok, beleértve Ausztriát, Németországot, Franciaországot és Svájcot, amelyek az iskolák közötti legszembetűnőbb teljesítménykülönbségeket jelzik.

Lényegesek az oktatás kimeneti mutatói. OECD-vizsgálatok tanúsítják, hogy az egyetemi tanulmányok során a diákok idő- és pénzráfordításainak az osztalékai magasabbak, mint a kamatlábak, mégpedig gyakran jelentős mértékben. Mi több, a jól képzettek és az alulképzettek közötti jövedelmi szakadék a leginkább növekedést mutató faktor az OECD-országokban. A színvonalas oktatás nem utolsó sorban a munkateljesítmény emelkedésének és a technológiai előrehaladásnak az ösztönzője. Az OECD-országok körében a népesség átlagos oktatási színvonalában történő „egyévi” gyarapodás 3-6%-kal növeli a gazdasági teljesítménymutatókat. Az oktatáshoz való hozzáférés bővítése okos lépés a versenyképesség szempontjából.

Fordította: Nyíri András

Jegyzet

 Hozzászólás beküldése

 Hozzászólás beküldése

Várjon...

Aláírás*    Email*

Honlap:    Email publikus: