Alternatív iskolák Ausztriában

Interjú Momo Kreuzcal, az osztrák alternatív iskolaszövetség, a Netzwerk ügyvivőjével

Kik tartják el az alternatív iskolákat Ausztriában?

A szülők. Egyértelműen a szülői hozzájárulásokból működnek az iskoláink. Bár némi támogatást az államtól is kapunk, ez azonban állandó alku tárgya. A magániskolákról szóló törvény szerint mint nem felekezeti iskoláknak nincs jogunk a támogatásra. Ezt azonban mi egyenlőtlen bánásmódnak tartjuk, és ezért másokkal – a Montessorival, a Waldorffal és a Kuratoriummal (Kuratórium a Művészeti és Gyógyító Pedagógiáért) – együttműködve kérelmeket és törvénymódosítási javaslatokat dolgozunk ki és nyújtunk be ennek megváltoztatásáért. Ezenkívül tartományonként, sőt községenként is változó, hogy támogatják-e az alternatív iskolákat. Ez azonban soha nem olyan támogatás, amellyel biztosan számolhatunk, és a mértéke is rendkívül változó.

Milyen pedagógiai irányzatokhoz tartoznak az önök által képviselt iskolák?

Különböző szövetségek vannak. Mi, azaz a „Netzwerk – Bundesdachverband für selbstbestimmtes Lernen”¹, elsősorban szülők által alapított iskolákat, illetve magántanuló gyerekeket² képviselünk. Mivel Ausztriában nem iskolakötelezettség, hanem tankötelezettség van, a szülőre van bízva, hogy gyermeke milyen módon sajátítja el a tananyagot. A szülők keresnek helyiségeket, tanárokat, illetve részben saját maguk tanítják a gyerekeiket. Ők döntik el, hogy milyen pedagógiai elvek szerint tanuljanak a gyerekek. A mi legtöbb iskolánk valamilyen „keverék”: van, ahol a Montessori-elemek hangsúlyosabbak, van, ahol a Wild-házaspár, Freinet vagy Piaget pedagógiai elképzelései játszanak nagyobb szerepet. Ami mindenhol egyaránt fontos, az az, hogy figyeljenek a gyerekekre. A tanárnak, a mentornak olyan kísérőnek kell lennie, aki észreveszi, hogy mire van szüksége a gyereknek, és azt előkészíti, felkínálja neki. Fontos, hogy észrevegye a diák problémáját, és őt motiválva segítse megoldani azt.

Hány gyerek jár ilyen iskolákba?

1030-1070 gyerek jár a Netzwerkhez tartozó iskolákba. Ezenkívül vannak a független fenntartású iskolák (Schulen in freier Trägerschaft) – elsősorban a Montessori és a Waldorf. A Waldorfba körülbelül 2500, a nem hozzánk tartozó Montessori-iskolákba 300, a Kuratorium Alapítvány iskoláiba 150 diák jár. Aztán vannak még iskolák, amelyek most akarnak belépni hozzánk, vagy egyik szervezetbe sem illenek bele. Összesen körülbelül 7000 gyerek tanul ilyen és ehhez hasonló formában Ausztriában.

Gimnáziumok is vannak az önök szervezetében?

A szervezet alapszabályzatában nincs megjelölve, hogy milyen iskolatípus tartozhat hozzánk. Az osztrák iskolarendszer a következőképpen épül fel: a Volksschule (nagyjából elemi iskola) 6-tól 10 éves korig tart; a Sekundarstufe („második szint”) 11-15 éves korig, amíg tankötelesek a gyerekek (erre utal e két szint együttes neve: Pflichtschule), végül pedig az Oberstufe („felső szint”). A Netzwerk iskoláiban általában legfeljebb 15 éves korukig tanulhatnak a diákok, de mostanában születnek középiskola-kezdeményezések is: ez az érettségire való felkészítést vagy valamilyen szakmai orientációt, valamint szakmai gyakorlatot biztosít a diákoknak. A nálunk lévő Montessori-iskolák még csak Pflichtschule-t kínálnak (de van olyan Montessori-iskola az országban, ahol érettségizni is lehet). A Waldorfban van Oberstufe is, és külső érettségit tesznek a diákok. Bár sokan a Kuratorium iskolájában, a Friedrich-Eymann-Schule-ban végzik el ezt a szintet, tudniillik ebben az iskolában együttműködnek AHS³-tanárokkal, és így érettségiztethetnek. Ezenkívül egy-két alternatív iskola van az országban, amelyik AHS-tantervvel is rendelkezik. Létezik olyan iskola is, amelyik csak Oberstufe szinten működik: az éves vizsgákat, illetve az érettségit is az iskolában lehet letenni, és ezzel párhuzamosan projekteket, szakmai gyakorlatokat szerveznek, együttműködnek cégekkel, professzorokat hívnak meg – tulajdonképpen szakmai képzőintézetté fejlődött.

Miért vannak egyáltalán alternatív iskolák? A fennmaradó centralizált porosz iskolarendszerrel való elégedetlenség hozta ezeket létre? Vagy esetleg ’68-as gyökerei vannak?

Ezeknek az iskoláknak a gyökerei lényegében Mária Terézia korára nyúlnak vissza, hiszen azóta érvényes az, hogy nem iskola-, hanem tankötelezettség van. Akkoriban természetesen csak egy kiváltságos réteg engedhetett meg magának házitanítót, de a törvény megmaradt, és így jöhettek létre a mi iskoláink. Az iskolarendszer egyébként valóban továbbra is centralizált, noha most az iskolák az „iskolai autonómia” megadásával elvileg nagyobb szabadságot kaptak, de ez a szabadság jórészt azt jelenti, hogy maguk kereshetik meg a szponzorokat, akik biztosítják a működéshez szükséges pénzt. A demokrácia abból áll, hogy van egy úgynevezett „Schulgemeinschaftsausschuss” (iskolaszék, szó szerint: iskolaközösségi bizottság), tehát egy olyan grémium, ahol a tanárok, diákok és szülők gyakorlatilag egyenrangúan képviseltetik magukat. De a diákok mégis a „leggyengébb láncszem”, és valójában nincsenek ugyanolyan jogaik. Az Oberstufe-iskolákban most kezdődnek el bizonyos változások, hogy például nem a hagyományos tantárgyi kánon szerint tanítanak, hanem kötelezően választható tantárgyakat is beiktatnak, ami által a rendszer rugalmasabbá válik. Több modell is van, és az iskolától függ, hogy mit választ, illetve a szülők és tanárok aktivitásától, végső soron pedig az igazgatóságtól. Tudniillik az igazgató kijelölése nálunk továbbra sem demokratikus folyamat, hanem politikai döntés. Attól függ, hogy ki az igazgató, hogy éppen melyik párt van hatalmon. Vannak úgynevezett „független eljárások”, külső meghallgatásokkal, de a tapasztalat azt mutatja, hogy még mindig a párttagkönyv számít. Sajnos ma sem válogathatják meg az iskolák igazán az igazgatót, a pedagógusokat, hanem sok esetben kiosztják őket nekik. Aztán van az úgynevezett „véglegesítés” (Pragmatisierung), ami azt jelenti, hogy akit „véglegesítettek”, annak gyakorlatilag lehetetlen felmondani, mert rendkívül komoly szabálytalanságokat kell elkövetnie ahhoz, hogy ne taníthasson tovább az iskolában. Ezek merevvé teszik a rendszert, és ezért van szükség rendszerszintű változtatásokra is.

A finanszírozási problémákból adódó magas tandíjak miatt választják aránylag kevesen az alternatív iskolákat?

Azt hiszem, nem vagyunk kevesen, inkább csak fiatalok vagyunk. 1993-ban alakult meg a szövetségünk, előtte Bécsben működött néhány iskola és egy iskolaszövetség. A legidősebb iskola 27 éves, 1978-ban indult. Visszatérve a ’68-asokra vonatkozó kérdésére: A 68-asok generációja volt az, amelyik a gyerekeit már nem akarta hagyományos iskolába íratni. Németországhoz hasonlóan itt is létrehoztak már ’68 után alternatív óvodákat, úgynevezett „Kindergruppe”⁴-kat, vagy ahogy Németországban nevezték: „Kinderladen”⁵-eket, és az ezt létrehozó-választó szülők alapították később az iskolákat. Természetesen Montessori-iskolák például már a húszas években is voltak, és Otto Glöckel, a bécsi iskolaújító is ekkortájt kezdte meg munkásságát. Sok pedagógiai újítás történt, de ezek inkább egyes személyekhez kötődtek; nagy részük politikai okokból később eltűnt-megszűnt. Aztán csak a 60-70-es években éledtek fel újra ezek a reformpedagógiai törekvések, és csak a nyolcvanas évek közepén-végén kezdtek virágzani. Mária Terézia után valamivel már lehetett magániskolákat alapítani, ugyanis az egyházzal kötött konkordátum szerint az egyház is működtethetett iskolákat, és ezeket nagyrészt az állam finanszírozta. Ezek magániskolák voltak, csak volt valamilyen felekezeti színezetük. Most már mindenféle egyházi iskola létezik, nemcsak katolikus és evangélikus, hanem zsidó, muszlim, buddhista stb. Az iskolák saját tantervvel rendelkeznek, és kötelezik magukat, hogy ugyanannyit fognak tudni a gyerekek, mintha más iskolában tanultak volna. És a mi szervezetünk alapító tagjai is ezt a lehetőséget fedezték fel, amikor azt mondták, hogy magántanuló lesz a gyerekük, és ezzel vállalják ugyan, hogy a gyermeknek vizsgákat kell tennie minden év végén, de így ők választhatják ki, milyen módszerekkel tanul, összefoghatnak más szülőkkel, stb.

Az éves vizsgákat komolyan veszik a vizsgáztató iskolák?

Nagyon kevés magántanuló van, és csak nekik kell vizsgázniuk. Ez eleinte a rendszer elleni lázadásnak számított, így nagyon rossz néven vették. Ez sokat változott, most figyelnek arra, hogy emberiek legyenek a körülmények: a tanár eleve ismerje a gyereket, a gyerek megszokott környezetében folyjék a vizsga. Ma már nincs meg a korábbi félelem a mi oldalunkról, sem az egykori ellenségeskedés az övékről, hanem belátják, hogy ez csupán a tanulás egy másik, méghozzá elég hatékony formája. Mindenesetre komolyan veszik a vizsgákat. Fontos azonban megemlíteni, hogy az iskolák esetében a törvény szerint nem a gyereket vizsgáztatják, hanem arra kíváncsiak, hogy az órákat megfelelő színvonalon megtartották-e – mégha végső soron a gyerekek vizsgáznak is.

Milyen problémákkal küzdenek az alternatív iskolák?

A problémáink ugyanazok, mint amelyekkel más iskolák szembesülnek. Folyamatosan változnunk kell, sokszínű kínálatot kell nyújtanunk, meg kell felelnünk az új igényeknek, és ehhez folyamatos egyeztetésekre van szükség. Új ismeretek, felismerések születnek, és ezeknek megfelelően változtatni kell. Ezenkívül fontos változás, hogy mára eltűnt az iskoláink kezdeti politikai indíttatása: nem arról van szó, hogy jobbak akarunk lenni az államnál, hanem arról, hogy a sokszínűséget akarjuk biztosítani úgy, hogy részét képezzük az oktatási rendszernek, de más súlypontokkal. Nyitottak vagyunk mindenki számára, igyekszünk nem szelektálni. Egyrészt próbáljuk elkerülni az anyagi szelekciót oly módon, hogy a szegényebb szülőknek kevesebbet kell fizetniük, de természetesen erre csak korlátozott mértékben van lehetőség, hiszen a költségeket fedezni kell. Másrészt igyekszünk megfelelő arányban felvenni jobb és gyengébb képességű tanulókat. A diákok szinte sehol nincsenek évfolyamokba osztva, az idősebbek segítenek a fiatalabbaknak. Ez természetesen konfliktusokkal jár, de hát az életben ez természetes, így tanulnak meg kommunikálni, bánni egymással, vitatkozni, kezelni a konfliktusokat. Sok esetben hozzánk küldik a problémás gyerekeket (a tanulást vagy iskolába járást megtagadókat, hiperaktívakat, autistákat), akikkel nem tudnak már mit kezdeni. Viszont a mi iskoláinknak is figyelniük kell arra, hogy milyen mértékben bír el egy-egy csoport ilyen gyerekeket.

Térjünk vissza egy kicsit a demokrácia kérdésére. Tapasztalataim szerint ezekben az iskolákban mégsem valósultak meg igazán a demokratikus elképzelések. A szülőknek, szülői szervezeteknek sincs például valódi befolyásuk, vagy ahol van, ott ez csak harcokhoz vezet. Ön is így látja ezt?

Ez egy folyamat, tanulási folyamat. Nagyon nagy kihívás ez mind a tanároknak, mind a szülőknek. Sok tanár azt mondja, hogy nem ő tanítja a diákjait, hanem ő tanul tőlük, és mert egész más mechanizmusokat tapasztal meg azáltal, hogy meg kell hallgatnia a diákokat, és nem mondhatja azt, hogy: jó, jó, de te csak egy gyerek vagy. Az elszánás megvan – még ha az eredmény sokszor késlekedik is. Mégha vannak is nézeteltérések, de legalább a felszínre kerülnek a problémák, és interakció jön létre az oktatásban részt vevő felek között. A hagyományos rendszerben előírások vannak, melyek megszabják, kinek mit szabad és mit nem szabad tennie. A mi iskoláinkban ehelyett élünk, és megpróbálunk szembenézni a problémákkal.

Európai szinten mennyire támogatottak, illetve elfogadottak az alternatív iskolák?

Európában mindenhol máshogy viszonyulnak az alternatív iskolákhoz. A skandináv országokban, ahol elég sok támogatást kapnak, és ahol gyakorlatilag bárki alapíthat iskolát, jól kiépített minőségbiztosítási rendszer működik. Ez nem feltétlenül jelent teszteket, inkább a kínálat, a gyerekszám stb. vizsgálatát. Németországban, nem úgy, mint nálunk, csak úgynevezett „nyilvános magániskolát” (öffentliche Privatschule) lehet nyitni. Bár időközben elég sok egészen kicsi iskola nyílt, de erről igyekeznek nem beszélni. Próbálják elhallgatni, hogy vannak szülők, akik a gyereküket nem „rendes” iskolába, hanem valahova máshova járatják, és ezek az iskolák semmit vagy majdnem semmit sem kapnak. De például a volt Jugoszlávia országaiban (Szlovénia, Horvátország stb.) nagyon elfogadottak az alternatív iskolák, ennek megfelelően elég magas összegeket is kapnak. Bár ott az előírások is mások – nálunk például nem kötelező, hogy a tanároknak legyen pedagógusi végzettségük: taníthat szülő vagy bárki. Ezt én igen fontosnak tartom, mert mi szabadon akarunk dolgozni, azokkal, akikkel mi akarunk, úgy, ahogy mi szeretnénk, saját tanterveink szerint. Bár ez most a továbbiakban nem lesz ennyire szabad, mert bevezetik a Netzwerk képviselőivel együtt kidolgozott úgynevezett „Differenzlehrplan”-rendszert (szó szerint „differencia-tanterv”), ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy aki nem az állami iskolák tantervét használja, annak egy „Differenzlehrplant” kell benyújtania a tantervével együtt. Ez biztosítja, hogy az ide járó gyerekek legalább annyit megtanulnak, mint a hagyományos iskolába járó társaik.

Több ország is szóba került az előbbiekben. Magyarországgal van-e, szeretnének-e valamilyen kapcsolatot?

Nagy igény lenne rá, mindig újra felmerül, de nem egyszerű megszervezni. Több országgal vannak az iskoláinknak kapcsolatai, és van egy osztrák iskola, az Ätsch-iskola, amelyik a budapesti Habakuk iskolával szervez diákcseréket már évek óta. Reméljük, a jövőben sikerül még több ilyen kapcsolatot kiépíteni.

A beszélgetést készítette: Fóti Péter

Fordította és szerkesztette: Vekerdy János

Jegyzetek

 Hozzászólás beküldése

 Hozzászólás beküldése

Várjon...

Aláírás*    Email*

Honlap:    Email publikus: