Negyvenegy év – Pályakép

Gergely Ferenc monológja

Tíz év a Sugovica partján: Baja, 1955–1965

Én nagy félelemmel, belső rettegéssel és egyben kíváncsisággal érkeztem Bajára, első munkahelyemre – mint kezdő tanár. Az a néhány gyakorlóóra, melyen az utolsó évben Szegeden, a Radnóti Gimnáziumban végigkergettek, majdhogynem semmit sem ért. Mozgósítható pedagógiai ismereteim és készségeim a félegyházi és a budai tanítóképzőben, még az egyetem előtt ragadtak rám.

A bajai III. Béla Gimnáziumból érkezésünk előtt néhány tanárt eltávolítottak – helyükre kerültünk mi néhányan, friss diplomás „szögediek”. A távozni kényszerülők körében persze nem okozott osztatlan örömet az ideérkezésünk – mi azonban ismertük egymást, többen együtt katonáskodtunk. Ez segített az indulásnál.

Az iskolát és a várost nem volt nehéz megszeretni. A tantestületben húszan voltunk négyszáz-valahány növendékre. Ez családias légkört biztosított a testületen belül. Idős kollégáink többnyire barátságosan fogadtak bennünket. Sokukkal rögtön el lehetett beszélgetni, segítettek mindennapos apró-cseprő gondjainkban. Én elég jól futballoztam, pingpongoztam, egy tehetséges és törekvő fiatal testnevelő tanárral össze is fogtam; a sport révén rögtön együtt tudtunk működni. Igazgatóhelyettesünk is sportember volt... Egyszóval nem idegenül, nem amolyan befogadott külső emberként kezdtük el a tanárkodást. Én magam mint történelemtanár-végzettségű pályakezdő azonnal ismerkedni kezdtem Baja nagyjainak, Jelkynek, Türr Istvánnak, Mészáros Lázárnak szellemi örökségével is. A Türr István Múzeumban összebarátkoztam egy volt „bélás” kezdő régésszel, Kőhegyi Mihállyal, aki aztán sokszori szerzőtársam, örök barátom lett...

Volt hát kitől, volt miből tanulnom, úgyszólván „újrakezdeni az egyetemet”. És mindemellett tanulni a társadalmi életet! Mert az én családom a második világháború befejezésével megroppant – 12 éves korom után az alsó kispolgári réteg jellemző mindennapjai nem szabályozták többé fejlődésemet. Dzsungelgyerek voltam, szinte vadon nőttem tanárrá. Érdekes módon a tanítóképzőben sem adtak sokat a társadalmi érintkezés, viselkedés normáinak oktatására. Pedig a felnőtt társadalomba való zökkenőmentes beilleszkedéshez szükség van erre a tudásra is. Kit engedjek előre, kinek hogyan köszönjek – különösen bajai pálykezdésemkor szorított a tapasztalatlanság, hiszen jórészt ötven-, hatvan-, hetvenéves emberek közé kerültem. A kedvező fogadtatás nyomán azonban bátor voltam nemcsak „meglesni” őket, de megkérdezni a tapasztaltabb kollégákat – akár a késsel, villával való foglalatosság illő módozatáról is.

*

A „vidéki kultúrát” gyakorta lebecsülőkkel szemben állítom: mindenütt lehet jó oktató-nevelő munkát végezni – csak meg kell ismerni, hová kerültél. Nekem ott, Baján, mindent az égvilágon meg kellett tanulnom. Sosem jártam itt azelőtt, a III. Béla Gimnáziumról nem is hallottam. Csak annyit tudtam, hogy a város a Duna mellett fekszik – én pedig Vácon születtem; ez is Duna, az is Duna... Az első lépések egyikeként összebarátkoztam a francia-magyar szakos tanár Keszthelyi Gyurival, az iskola könyvtárosával. A könyvtárban az alapító ciszterek szépen bekötve elraktározták az iskola évkönyveit. Kivettem az összeset, és A-tól Z-ig végigolvastam. Megtudtam többek között, hogy egy bizonyos Barta Lénárd nevű tisztelt tanár hozta létre a vízitelepet hajdanán – a semmiből. Ennek hatására hamar eldöntöttem: életre keltjük... Én meg az osztályom, a később halhatatlanná nemesedett IV.C – újjáépítettük a háborúban elpusztult létesítményt. (Aztán 1965-ben, tekintettel arra, hogy „az ipari tanulóknak sincs önálló vízitelepük, akkor a III. Béla Gimnáziumnak hogy’ lehetne?!” – egyszerűen elvették. De ittlétem alatt, ’65-ig, ezen a folyóparti telepen irigylésre méltó életet éltünk.)

Tanárkodásom első éve, 1955 októberétől 1956 októberéig emellett is élménydúsabb volt, mint a békés korszakok polgárainak egész élete. Az 1956-os Dél-magyarországi Diákolimpia felejthetetlenül sikerült; lubickoltunk az elismerésekben. De ki sem fújtuk még magunkat, máris ránk tört a gigantikus méretű dunai jeges ár, és mi raktuk a homokzsákokat rendületlenül. 1956 októberének élményei, következményei pedig – éltetők és béklyózók – máig kísértenek.¹ Ami a forradalomban és szabadságharcban való – szerény – részvételemet illeti, mesébe illő szerencsém volt: a szóbeli dorgálást ép bőrrel megúsztam. Fizetnem azért kellett: mivel az MKISZ (Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség) iskolai szervezetének irányításával eredetileg megbízott kolléga csődöt jelentett – szerepét „pöttyös” létemre nekem kellett átvennem tanácsadó tanárként. Hát, ment is a munka: zengett az internacionálé és a tviszt. A klubban kivirult az élet. Erre az országos vezetés is felfigyelt, és egy réz feketekávés készlettel mint jutalommal nyugtázta eredményeimet. Ennek a készletnek utolsó darabjait már későbbi, budapesti kollégistáim emelték a közösségi tulajdon nívójára.

*

Ifjúkori álmaim között nem szerepelt a tanárság, és mégis: tanári munkámat az első pillanattól kezdve az elvártnál jóval odaadóbban, egy percre sem szűnő bizonyításkényszer nyomása alatt végeztem. Engem feladatembernek neveltek a családban is, az iskoláimban is. Akarva vagy akaratlan, nem tudom. Óráról soha nem késtem egy másodpercet sem – ha nem állított le az igazgató, vagy nem szakadt le a mennyezet. Mert már öt perccel, tíz perccel órakezdés előtt ott sétáltam a folyosón, hangoltam is magamat, no meg akartam, hogy lássák a gyerekek: ott vagyok, jövök. Ezekben az években megszűnt számomra minden más, csak az Iskola, a Tanítvány létezett. (Ugyanezért mérhetetlenül fel tudott bosszantani a kollegiális ostobaság. Amikor első, legendás osztályomat érettségiztettem, érettségi elnökünk egy alacsony, század eleji módit idéző figura lett. Minden remekül ment, olyan bankettünk volt, amilyen sem előtte, sem utána: cigányzenekarral bent a suliban. A záróértekezleten az elnök úr pedig odanyilatkozott, hogy „az osztályfőnök nem töltötte be az érettségi idején a Pater Familias szerepét.”... Miért nem? Azért, mert nem én fogadtam őt az állomáson, amikor megérkezett.)

Én a lelkemet kitettem a gyerekekért; csak erre összpontosítottam. Ennek a mentalitásnak megvolt a forrása. Már a tanítóképzős bemutató tanításokra is teljességre törekvő óravázlatokat és pálcikaember-rajzsorozatokat kellett csinálnunk. Ott minden fűszálnak egyenesen kellett állnia, mint a Wembley-ben meccs előtt. Én minden alkalommal elkészítettem ezt az óravázlatot, kiválasztottam a szemléltetőeszközöket, összeírtam a lehetséges kérdéseket, válaszokat, egyebeket. A feladattudat azonban működött, dolgozott bennem ezután is. Emiatt minden egyes tanításom előtt, kora hajnalban, félálomban olyan ötleteim támadtak, amik keresztülhúzták az előzetes tervezetet. Ettől kezdve nem is tudtam szabadulni tőlük – mindig az új ötletek hatására tartottam meg az órát.

Az első bajai években extázisban tanítottam, heurisztikus megközelítéssel, a kérdve kifejtés és a romantikus dramatizálás eszközeit felhasználva. És olyan hevülettel, hogy – ha épp tavasz volt, és nyitva volt az ablak – az emberek az utcán megtorpantak, és bebámultak az osztályba. Az óráim olyanok voltak, kis túlzással, mint egy színházi jelenet. Amikor én balra hajoltam, a gyerekek is mind balra hajoltak, mintha Cipollát alakítottam volna. A szakfelügyelők órák után jókat derültek ezen. Így indult a pályám.

Ami az órák szerkezetét illeti, a megkövetelt alapszisztéma ez volt: jelentés után beírtuk az órát, aztán: számonkéréssel indítunk, majd problémafelvetés, áthajlás, előadás, részösszefoglalás, teljes összefoglalás, következő órai anyag megjelölése, föl, vigyázz, köszönjük, kész. Mi – mint pályakezdők – elfogadtuk ezt a rendet, hisz már a tanítóképzőben belénk verték. Ennek a sablonos követelménynek megvolt az előnye is: tudatos készülésre késztette-kényszerítette a tanárt óráról órára. Sokkal később láttam olyan bemutatót, ahol a tanár egyszerűen elfelejtette, hogy aznap mit kíván tanítani. Ez a mi esetünkben annak idején elképzelhetetlen volt; úgy kirúgott volna a vezetőtanárunk, hogy a lábunk sem éri a földet... Az igényesség, a tudatosság a vérünkké vált. Nem volt kérdéses: ha bemegyünk az osztályba, akkor tudnunk kell azt, hogy honnan indulunk el, és hova, hogyan akarunk eljutni.

A későbbiekben persze rá kellett jönnöm: sokkal inkább azt kell tudnom, hogy az évek során hova akarok körülbelül eljutni a tantárggyal kapcsolatba hozott, de általános mondanivalómat illetően. Hogy mit akarok én a gyereknek itt elmondani 4 vagy 8 éven keresztül, ha matematikát, magyart, kínait vagy történelmet tanítok. A tantárgyakat igénybe veszem, de mindez csak ürügy. Az általános mondani- és gondolkodnivalónak csupán apropója, hogy én most megtanítom: ez a cézár hova futkározott, mit csinált.

Szabadidőm jelentős részét olvasással töltöttem. Keszthelyi Gyuri kollégám és barátom bevezetett a világirodalom általam még alig ismert birodalmába. Ezzel újabb feladat és élvezet részese lettem. Együtt jártunk a város egyetlen könyvesboltjába, és vásároltuk a legfrissebb, legértékesebb műveket, tárgytól, műfajtól szinte függetlenül. Ekkor vetettem meg családi könyvtáram alapjait, amely végig szakmai lépéstartásom legfőbb forrása volt, és folyamatosan gyarapodott. Gyurival minden könyvet, folyóiratot elolvastunk – a legizgalmasabbnak tartott kérdéseket pedig megvitattuk, sokszor csak úgy hazafelé ballagva, késő este, fáradtan, de mégis szenvedéllyel. Szakköröseim is belekóstoltak ebbe a dúsgazdag fogásokból álló szellemi lakomába és többen nem is tudták abbahagyni. Gyuri barátom ráadásul csodálatos módon jelentős pénzeket tudott kicsikarni a gazdasági vezetésből –, olyan folyóirattárat tartottunk fenn az iskolában, hogy csodaszámba ment. Szinte nem volt olyan fontos lap, ami ne járt volna Bajára. Így ezek a gyerekek már másodéves, harmadéves korukban az ELTE levelező hallgatóinak írtak pénzért szakdolgozatokat. (Amit ott el is fogadtak természetesen.) A művészettörténész Hajnóczi Gábor, aki nemrég halt meg, ebbe a társaságba tartozott. De Szegfű László tanár úr is, aki most a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karának történettudományi tanszékvezetője. Makk Ferenc történészprofesszor úr is szakkörbe járt hozzám Baján.

Ezek a lakomák, a közös beszélgetések jelentették tanárságom legszebb pillanatait. Bajáról elkerülve aztán tanítványaimra szűkült a kör. Mert soha többé nem találtam olyan kollégát – sem az iskolában, sem azon kívül –, akivel ezeket a termékeny eszmecseréket nyíltan, fenntartások és kötelezettségek nélkül folytathattam volna.

*

Minden bizonnyal voltak, vannak is olyan pedagógusok, akiket minden diák szeret, netán rajong értük. Én nem tartoztam ezek közé. Határozott, szigorú, követelményeimhez ragaszkodó ember voltam, aki mindig képességei maximumát igyekezett nyújtani, de ennek fejében hasonlót várt el. Magamat sem kíméltem. Órák után fociztunk, röplabdáztunk, asztaliteniszeztünk, strandunk homokjában olyan fejelőbajnokságokat rendeztünk, hogy résztvevői, ha most hetven-, nyolcvanéves fejjel visszaemlékeznek rá, áttüzesednek az emlékektől. Én pótvizsgáztattam is a homokban, míg a többiek fejeltek. Vagy bementünk vízipólózni a Sugovicába, és ott kérdezgettem a gyerekeket. Eleven, csodálatos emlékek. Néha órákig dobáltuk a labdát, majd belefulladtak már.

Az évek során ki-mit-tudok, ki-miben-tudós vetélkedők, vízi-szárazföldi kombinált, pszeudotriatlon-jellegű váltóversenyek, nyári építő- és természetjáró táborok, gólyaavatók, sportbálok, fejelőbajnokságok és a tagsági bélyegek elszámolásával összefüggő nyűglődések váltogatták egymást. A KISZ-ben a hivatalos próbázásokat is le kellett küzdenünk, de különben minden mehetett a magunk szabta úton. Körülkerekeztük a Balatont, végigmeneteltünk a Bükk-hegység csúcsain, csónakáztunk a Sugovicán. Piros Csepel bringámon száguldoztam egyik jelenésemről a másikra. Az iskola falai között végzett munka összefolyt a falakon kívülivel. A tanítás, a tudományos munka, a sportolás és sportszervezés kezdettől fogva egységet alkotott életemben, így tanári munkámban is.

*

Közben egyre erősödött bennem egy felismerés – ez aztán meghatározta minden tanári törekvésem: az iskolaépületben és az azon kívüli iskolai terepen, bárhová menjen az ember – a környezetnek és a tevékenységnek mindenütt láttatnia, ápolnia és gyakorolnia kellene a kulturális folytonosságot. Az én évtizedeimből csupa „nulláról kezdő” igazgatóra emlékszem. Ők, mihelyt megkapták a kinevezésüket, berendelték a gazdasági igazgatót, és kicseréltették a régi irodai bútorzatot. Az első széktől az utolsó szögig. Ez volt működésük első lépése. Az iskolával történhetett bármi, leszakadhatott a mennyezet, elsüllyedhettek a gyerekek a pincébe, de az új igazgatónak új garnitúra kellett. Groteszk, gyerek- és iskolaellenes gondolkodásmód nyilvánult meg ebben akaratlanul is. Olyan ez, mint a tragikusan szaggatott magyar történelem: mindenki a nulláról akarja újrakezdeni és valami csodálatos dolgot csinálni.

Ám ez egyszerűen lehetetlen. Az emberi lény egyszerre individualista és kollektivista. Ez nem is változik. Ha egy iskolát be akarok rendezni, ha ott életet szeretnék, ezt a kettősséget kell figyelembe vennem. A gyerek vissza tudjon vonulni, ha akar, és tudjon magányába szépen befelé fordulva meditálni anélkül, hogy valaki ráordítson, ide-oda rángassa, becsöngesse, kicsöngesse. Ugyanakkor: ha közösségben akar tevékenykedni, akkor ehhez gazdag palettáról válogathasson, sok és sokféle példával találkozzon. Ha mindez megvan: akkor jöhet a késztetés! Mert szüksége van rá. Itt magasugorhatsz, itt beatzenét gyakorolhatsz, itt búvárúszhatsz – rendben van. De mindig legyen, aki „odalöki” őt egy kicsit. A fiatal a saját családjára, baráti körére sokszor nem számíthat ilyen téren.

Mint egykori diák mondom: csodálatos volt, ahogy minket 16 évesen, a budai és a félegyházi képzőbe megérkeztünkkor vártak. Az előcsarnokban tanárok és ötödévesek – szabályszerűen vadásztak ránk. Te jól énekelsz? Sportolsz? Szeretsz rajzolni? Szereted a békát, ahogy ugrál? És az illető lelkesen ment biológia-szertárosnak, sportköri tagnak. Érezte az ember, hogy várják, akarnak vele valamit. És ha valaki mégsem énekelt szépen? Akkor azonnal máshova hívták! Ma a szörnyűséges Megasztár válogatójában hallani-látni nap mint nap a hang és önismeret nélküli szerencsétlen fiatalokat. Valami más helyett teszik ezt. Mert elképzelhető, hogy az illető fafaragásban zseniális lenne, csak oda senki nem hívja. Nálunk, Budán és Félegyházán énekre, fafaragásra – képletesen szólva – egyaránt lehetőséget teremtettek. Mindenkiről kiderült, hogy hol a helye, vagy hol szeretne helyet találni magának. Ez hasznosítható az iskolának: biztosítja a folyamatosságot – és hasznos a nebulónak, hisz most már így szólhat magában: „Jaj istenem, én tudok valami olyasmit, amit ezek várnak, szeretnek és befogadnak rögtön!”

Merem állítani: mindenütt van valamire felhasználható lehetőség. Nincs az iskolában uszoda? Nincs az úszósportnak hagyománya? Akkor van strandröplabda, fejelés a homokban. Épp az a lényeg: akárhova kerülsz, fa tetejére, jég hátára, Antarktiszra vagy a bányába: talpon kell maradni. Egy jó pedagógus a bányában nem bányász lesz, hanem olyasvalaki, aki a bányászokat neveli-oktatja. Ha állatkertbe kerül, megszelídíti az oroszlánokat. Ha egy zsidó földművelő közösségbe, akkor megtanulja vallásuk alapjait. Meg kell találnia a megbúvó forrást, akár egy kutatónak. Amikor én a Soli Deo Gloria Szövetség történetén dolgoztam, a református vallás, a dogmatika lényegéről ibolyaszínű sejtelmem sem volt. Az egyetemről visszarémlett néhány mondat, semmi több. De a Szövetségben nagyon kedves, közvetlen, segítőkész lelkészek dolgoztak, így hát mindent megkérdeztem tőlük. Órákig hallgattam, ahogy piszlicsárénak tűnő részletekből kiindulva rendkívül fontos dolgokat magyaráztak meg nekem, amelyek ismerete nélkül csak szamárságokat írhattam volna a kéziratomba.

*

Az utolsó bajai évek alatt sokat változtam. A fáradtság, a kiégés súlyosan közrejátszott ebben – túlvállaltam magam. De közben valami olyasmit is kezdtem kapiskálni, amit később a Lénárd Ferenc-féle budapesti iskolai kísérletek alkalmával kamatoztattam és fejlesztettem. Az alapja ennek a változásnak egy fejlődő igényem volt: ne én produkáljak elsősorban, és ne ennek nyomán lelkesedjen a társaság a tárgyért, hanem ők próbáljanak meg saját fejükből valamit kicsiholni, és aztán ezt karoljam fel én, majd táplálgassam, amennyire csak lehetséges. Kérdéssorozatokat, ajánló bibliográfiákat készítettünk növendékeimmel, különféle játékos, versenyszerű tanulási formákat is beiktattam. Valamivel nyugodtabb, elmélyültebb és változatosabb, variációkban gazdagabb lett a tanításom. Ekkor már nem álltak meg az ablak alatt a népek... Mert nem olyan főszereplő voltam, aki színpadon játssza Hitlert vagy bárki mást. Arra mindenki odafigyelt. De a fasizmus lényegét, jellegét, természetét kicsiklandozni a gyerekekből egy beszélgetés során: ez fontosabb, belső folyamatokat gerjeszt. Ez nem ragadja meg a nézőket. Ez intim történés. Az előző a teatralitásával hat, elbűvöli, megdöbbenti a gyerekeket. Ha én korai éveimben, szakmailag is hitelesen, az akkori tudományos ismereteink szerint előadtam valamit így, ott kő kövön nem maradt. De egészen más a természetrajza, az intellektuális és pszichés hatása annak, ha a gyerekek kénytelenek a partnerség felé elmozdulni. Amikor rádöbbennek: ők is meg tudnak oldani olyan feladatot, „amit a tanár úr”.

Nehéz erről nekem beszélni: egykori növendékeimet is meg kellene kérdezni. Azokat is, akik a változást nehezen akarták tudomásul venni, és azokat is, akik lelkesedtek érte. A korábban említett dramatikus előadásmódomat jobban szerette a többség. Egy kisebb, érdeklődő csoportot át lehetett ugyan vezetni a komolyabb szakköri munkára – ami már tényleg egyetemi szemináriumjellegű összejöveteleket jelentett –, de a többség ide már „nem jött velünk”. Én ráadásul nem a tankönyv szövegét tanítottam sem heurisztikus „korszakomban”, sem ezután. Hanem azt, ami olvasmányaim alapján az adott pillanatban bennem élt, belőlem kikívánkozott. Növendékeimet általános iskolai 5. osztálytól kezdve lassan, átgondoltan megtanítottam jegyzetelni. Jó részük tudta is követni előadásaimat, szakkörös beszélgetéseinket – ez a kisebbeknek önmagában is óriási sikerélményt nyújtott... De a kevésbé érdeklődők minden erőfeszítésem ellenére visszakanyarodtak az ügyeletes tankönyv szövegéhez. Ez bántott, zavart, sőt olykor dühített. Azzal vigasztaltam magam, hogy a lépéstartókkal végzett munkából rájuk is ragad valamennyi.

*

Mindeközben a szemforgatásra kényszerítő szakmai-politikai kettősséget is gyakorolni, viselni, emészteni kellett – a későbbi évtizedekben is. Még Baján történt, hogy összerántottak bennünket s kérték, mondjunk véleményt – „de őszintén, elvtársak!” – néhány bevezetés előtt álló tankönyv kéziratáról. Hát mi – felejthetetlen biológus barátommal, Richnowszky Andorral, aki hozzám hasonlóan szókimondó ember volt – mondtunk is. Az országos és megyei küldöttek feszengve bár, de végighallgatták filippikáinkat, majd a megye egyik neves gimnáziumának igazgatója – a főség képviseletében – alaposan leteremtett bennünket és fegyelmi eljárást javasolt ellenünk. Kis idő múltán hivatott iskolám igazgatónője, és bizalmasan közölte: az irgum-burgumos igazgató magánlevélben elismerését fejezte ki fellépésünkért, mondván: jó, hogy vannak még ilyen magyar emberek... Első szakfelügyelőm, Márton Imre tanítóképző intézeti tanár lelkendezve beszélt tanításomról, annak – többek között – drámai erejét méltatta, példaként állított a kollégák elé, bemutatott a fővárosi szakmai körök vezetőinek mint ígéretes kezdőt, és bemutatókat tartatott velem – igaz, olykor elképzeléseim és akaratom ellenében. A megyei és a városi oktatásügyi vezetők is szerettek, becsültek és ennek minden téren tanújelét is adták. Kezdő tanárként megyei szakfelügyelővé akartak kinevezni, és ettől csak a fiatalkorom miatt berzenkedő szakmabeliek nyomására álltak el. Igazuk volt a tiltakozóknak – és az ilyen jellegű feladatokat amúgy sem az én egyéniségemre szabták...

A személyemre irányuló hivatalos figyelem egzisztenciális jelentősége akkor mutatkozott meg, amikor megcsillant a fővárosba kerülésem lehetősége, most már kizárólag az addig is művelt kutatómunka végzése céljából. Mert ebben az évtizedben a tanítás mellett nemcsak néhány – később is meglehetősen előremutatónak bizonyult – tankönyvszerkesztési és történelemtanítás-módszertani megfigyelésemet, hanem a város jelenkortörténetével kapcsolatos távlatos írásaimat is publikáltam². Kőhegyi Mihály barátommal pedig közösen elkezdtük kutatni a várostörténetet és a megyére vonatkozó néhány összefüggést. Ebből kerekedett ki aztán sok minden, s ezekre felfigyelve hívtak fel engem Budapestre.

Eddigre végleg feléltem gyér tartalékaimat. A fáradtság legyőzött. Most kellett rájönnöm arra is, hogy a magánélet legalább annyi figyelmet, időt, energiát igényel, mint a hivatás. Hiába dolgoztam napestig, tanítottam hivatalos óráimon kívül az esti levelező tagozaton, hiába vállaltam magántanítványokat, hiába igyekeztem beletanulni a tudományos munkába. Hiába építettem – szüleim maréknyi vagyonkáját fölélve – öröklakást: a végeredmény a teljes fizikai összeomlás lett, több hónapos gyógykezeléssel a Sváb-, akkor még Szabadság-hegyen. És elgondolkozhatom azon is: tanítványaim legjobbjai és szüleik áldásos segítsége nélkül egyáltalán felépültem volna-e.

A vízitelep helyreállítása, egy történelmi szertár megalapozása, az iskola történetének vázlatos összefoglalása, az ifjúsági szervezet hagyományainak megteremtése és egy sikeres asztalitenisz-szakosztály létrehozása – mindez elegendőnek bizonyult a továbblépéshez. 1965-ben, amikor elhagytam első iskolámat és a város élet- és halszerető népét, a szívem fájt, de lelkesített a gondolat: ha volt erőm visszatérni a Léthe partjáról, lesz az újrakezdéshez is.

A Sashegy és az Alkotmány utca között, 1965–1988

Budapesten tanári állást szerezni a 60-as évek derekán különösen nehéz volt. A politikai vezetés minden fővárosba igyekvőben a megbújó „ellenforradalmárt” szimatolta. Az én lehetőségem kapuját a KISZ felső vezetésének az a kényszerű felismerése nyitotta meg, miszerint erősíteni kell a fiatalok munkásmozgalom-történeti tudását. Nagy nehezen sikerült biztosítaniuk egy új kutatóstátust az Alkotmány utcai Párttörténeti Intézetben (PTI), ahol eddig ezt a munkát mindössze egyetlen történész, Svéd László végezte. Az én szemem előtt ekkor semmi más nem lebegett, csak a zavartalan kutatói munka lehetősége.

MSZMP-tagságom is ekkor és ezért született. Első PTI-s bemutatkozó beszélgetésem lényege ez volt: Gergely elvtárs, maga párttag? Nem? És hogy gondolja ezt; párton kívüli dolgozhat a KB egyik intézetében?... Menjen haza – mosolygott tanácsadóm – és lépjen be. Bajai igazgatóm segítőkészen térült-fordult, és fittyet hányva néhány testületi párttag hüledezésére – ’56-os szereplésem ellenére beléptetett. Aztán hamarjában két szék között a földön találtam magamat: helyemre végül olyasvalaki került, akinek már nemcsak tagkönyve volt, de érdemdús KISZ KB-tagsága is.

Baján már nem volt helyem, Budapesten pedig álláskeresőként bolyongtam, és ez az állapot egy 33 éves törekvő tanár számára nem mondható eszményinek. Végül minisztériumi közbenjárásra egy patinás, izgalmas, fordulatos múlttal terhes intézményben, a Sashegy oldalán feszítő Arany János Általános Iskola és Gimnáziumban kötöttem ki – röviden: az „Arany”-ban –, a második emeleten meghúzódó középiskolai fiúkollégium nevelőjeként. Mint vigasztalóim mondogatták, ideiglenesen. Miután körülnéztem, én is csupán ebben bízhattam. Rövidesen kiderült: tartózkodásom épp annyira lesz ideiglenes itt, mint a Vörös Hadseregé az országban. Mit tehettem volna? Kezdtem mindent elölről. Feltérképeztem a helyzetet, körvonalaztam lehetőségeimet, és emellett a PTI elvi támogatásával belefogtam új kutatási területemnek, az ifjúsági mozgalmak és szervezetek történetének feltárásába. Családi viszonyaim is rendeződni látszottak. Életem új szakaszába lépett.

Alig morzsoltam le fél évet a sashegyi fészekben, amikor megbíztak a 130 fős középiskolai kollégium vezetésével. 1966 és 1980 között erőmet ez őrölte, figyelmemet jórészt ez a feladat kötötte le. A 70-es évek közepéig kiépítettük a kollégium belső rendjét, megújítottuk felszerelését, egyre szervezettebb és tartalmasabb nevelési program alapján folyt a munka. Demokratikusan működő önkormányzat, gazdagodó hagyományok, rendszeres elismerések, gyakori sportsikerek, fejlődő intézményköziség – mindez egyenletes légkört biztosított, erősödő kapcsolatot jelentett az „aranyosok” között. Ezekben az években tanárnak, diáknak megtiszteltetés volt ehhez a közösséghez tartozni.

Hamarosan bevontak az iskolában folyó, Lénárd Ferenc vezette kísérletekbe. Ennek jegyében rendszeresen tartottam bemutatóórákat is, sikerrel. Lénárd – és pedagógiai-pszichológiai tudományos osztálya –, valamint az irányítása alatt dolgozó tanárok sokat tettek az iskolai légkör demokratizmusa, a gondolat szabadabb szárnyalása érdekében – a katedrák száműzetése önmagában hordozta jelentését. Ugyanígy sokat tettek a szöveg értelmes, problémaérzékeny olvasása és feldolgozása, a növendékek határozott fellépésének kialakítása, az egyre önállóbb vélemény önérzetes képviselete, szabatos kifejtése, a közösség tagjai közötti kapcsolatok erősödése érdekében.

A Lénárd-féle kísérletek módszertana először nagyon idegen volt tőlem. Azt, hogy a gyerekek kérdéssorozatok alapján készüljenek, majd én ennek alapján szervezzem az órákat, a beszélgetéseket, először nem akartam vállalni. Aztán valahogy megbarátkoztam vele. Meg is kellett. Lénárdék kísérlete ugyanis célba vett egy bizonyos hiányt: a gondolkodásra nevelés hiányát. Az akkori oktatási rendszerbeli felettesek hivatalos kívánalmai nyomán a gyerekek félelme, szorongása és örökölt restsége – restség a gondolkodásra, restség az önálló erőfeszítésre – meghatározta az iskolai munkát. Az ilyesféle rendszerben a gyerek így érezhette: „Nem azért járok iskolába, hogy én ott erőlködjek. Amit a tölcsérből a fejembe töltenek, azt szépen begürizem, erre hajlandó vagyok. Mert erre kapom a pontszámokat, és így fogok följutni az egyetemre...” A mi pedagógusi tevékenységünk ezzel szembefordult. Én magam – olvasmányaim nyomán – órákon és órán kívül is örökösen változtattam a tevékenységi formákon, új ötletekkel, új szempontokkal játszottunk. Ezzel igyekeztem a gyerekeket és saját magamat is lekötni. Variációk egy témára: a munka sosem válhatott monotonná! És mégis: ahogy teltek az évek, köröttünk egyre inkább a „tölcséres” tendencia erősödött meg. A 80-as évek végére már abnormális módon. Ekkoriban már három-négy „iskola” működött az Aranyban egyszerre, egy iskola, ahol mi tanítottunk, és két-három magán-kulipintyó, ahová délutánonként azért jártak a gyerekek, hogy „majd följussanak az egyetemre”, holott bőven-de-bőven elegendő lett volna, ha csak hozzánk járnak, de azt csinálják – azt hagyják csinálni nekik –, amit mi kérünk, és mi tudunk nekik nyújtani.

Nem titok: az oktatási kormányzat hibázott. Hibázik ma is. Képtelenek felfogni, hogy egy tanárra, aki jól képzett, és van hivatástudata, felettes csendőrködés nélkül is rá lehet bízni a gyereket. A Lénárd-féle kísérleti tanítással szembeni fő ellenérv az volt, hogy „nem készít fel az érettségire, ezeknek a gyerekeknek nincs komoly tárgyi ismeretük.” Ez ostobaság. Egy hivatali nemgondolkodó ugyanis csak annyit lát, hogy ha egymás mellé állít egy „gondolkodó” és egy „hagyományos” módon tanítottat, akkor talán az utóbbi tud több és biztonságosabb adatot mondani. De az előbbi valóban tudja, hogy azok az adatok hogyan értelmezhetők, és mi az értelme annak, hogy ő azokat megtanulta. Szádeczky Kardos Samu professzor mondta nekünk mindig: „Azt kell, tisztelt hallgatóim, megtanulni, hogy hova kell nyúlni a polcon!” Ez ritkaság volt a szakmában. Az érettségi elnökök közül is csupán egyikük-másikuk fogta fel, hogy itt valami előremutató munka folyik. A kísérletben részt vevő gyerekek viszont ma már szinte mind ügyvédek, bírók, orvosok, pszichológusok, irodalmárok, mérnökök, országos hírű politikusok, vállalkozók.

Ahogy a 70-es évek közepén erősödött a politikai rendszer válsága, úgy került egyre inkább veszélybe a kísérlet. Hiszen a problémamegoldó gondolkodás nagyon leegyszerűsítve olyasmit jelentett, hogy „ha gondolkodunk, akkor gondolkodjunk azon is, hogy a magyar politikai életben mi van.” A pártkorifeusok és bizonyos akadémiai miniszteriális emberek ezt nem hogy értéknek nem tartották, de kellemetlen támadási felületnek vették, amit meg kell szüntetniük, mondván: „Ne zavarogjanak itt ezek, minket meg ne noszogassanak fentről, hogy mi megy az Aranyban!” A gyerekek egy alkalommal dekoráció címén hatalmas kérdőjeleket raktak ki az egyik osztályteremben. Jött a felettes slepp, és rosszallóan tudakolták: „Ez azt jelenti, hogy mindent meg kell kérdőjelezni?” Csend volt a válasz. Alig vártuk, hogy csak a hátukat lássuk, és dolgozhassunk tovább a magunk módján.

A gyakorlati romboló munka a „racionalizálással” kezdődött. Az intézmény átkerült az Országos Pedagógiai Intézethez, és az „iskolai férőhelynövelés” igényére hivatkozva megkezdődött a bentlakásos intézmények, először a Nevelőotthon, majd a Kollégium felszámolása. Az érdemi munka a kijáró növendékek magas száma és a felszámolás megindulása következtében szinte lehetetlenné vált. Mindaz, amit az évek során felépítettünk, a szemünk láttára vált semmivé. Nevelőtársaim egymás után hagyták el a süllyedő hajót, a végén – mint a hajó kapitánya – csaknem egyedül maradtam. 1980-tól a nem is oly régen még élő, eleven intézményt már csak az általam őrzött fényképek és iratok idézik.

El kell mondani: Lénárd Ferenc nagyon nehéz ember volt. Csak nagy kényszereknek engedett – és lassan elszigetelődött. Rosszakarói így könnyen megtalálták a módját annak, hogy pontot tegyenek munkájának a végére. A kísérletek az Akadémiáról az OPI-hoz kerültek, a kísérleti iskolából kipróbáló iskola lett, majd az sem. A laboratóriumot osztálytermekké alakították, a pszichológusok munkaszobáiba a gazdasági hivatal költözött be. A magas szakmai színvonal és a tudatos kutatómunka hívei szomorúan látták, miként válik az egykor országos, sőt nemzetközi hírű intézmény egy közepes kerületi iskolává. Ennek a folyamatnak a megszakítása érdekében ez a kis csoport kísérletet tett a vezetés leváltására – sikertelenül. A párt és az oktatásügy különböző szintű vezetői a reform ellen foglaltak állást. A Lénárd-féle kísérleteket derékba törték.

Nekem, aki nyíltan szerepet vállaltam a vezetőség elleni zendülésben – nem volt többé maradásom. Szerettem volna munkahelyet változtatni, de ilyen irányú kísérleteim a közönyös és ellenséges magatartás zátonyain megfeneklettek. Ez így együtt már sok volt. 1983-ban összeroppantam, súlyos operáción estem át, s csak reménykedhettem, hogy újra sikerül talpra állnom. Sikerült. Ebben – immár másodszor életemben – sokat segített tanítványaim és szüleik odaadása, szeretete. A következő néhány év azonban számomra csak vesszőfutás volt az Aranyban. Az első adandó alkalommal, 1988-ban, 56 évesen, keserű szájízzel, de továbbálltam. Ettől kezdve, 1996 őszéig, szerződésesként jártam fel a Sashegyre. Továbbra is vezettem a folyóirat-olvasót, szerkesztettem az iskola évkönyveit, szerveztem az Arany János Baráti Kör és Alapítvány-t, foglalkoztam az iskolatörténeti gyűjteménnyel, az állandó kiállítás frissítésével – és folytattam történelmi kutatásaimat.

*

Én magam a szívem mélyén soha nem a kísérletekért vagy a módszerekért, hanem a gyerekekért lelkesedtem. Engem a gyerekek érdekeltek, én állandóan őket figyeltem. Ahogy reagálnak az én tevékenységemre. Ha olvastam egy jó könyvet, cikket, láttam egy jó filmet, és azok megrugdosták az agyamat, a nyomukban mindig megpróbáltam valamit másképp csinálni. Tudtam, hogy tőlem várnak ezek a kis emberek valamit. Bejönnek, rám néznek: iszonyú érzés az, ha az ember nem tud választ adni kimondott vagy ki nem mondott kérdéseikre. Hervasztó, égető.

Erősen hangulatember voltam és vagyok. Érzékeny és hullámzó kedvű. Ez az éveim múltával csak fokozódott. Kezdetben nemigen tudott engem visszafogni semmiféle kedvezőtlen jel, jelenség vagy hatás. De idővel a butaságtól és a rosszindulattól egyre inkább elborzadtam, felháborodtam. Igen, a késői években történt olyan, hogy teljesen elhagyott a lelkesedésem... Ilyenkor bizony odavágtam a könyvet.

*

A kollégákkal, tantestületekkel való kapcsolatom egyszerűbben leírható. Akivel jóban voltam, azzal nagyon, a többieket meg igyekeztem elkerülni olyan nagy ívben, amilyen nagy ívben csak lehetett. Köszönőviszony – sokukkal ebben merült ki az érintkezés. Az én munkáról való felfogásommal ugyanis nem fért össze az az általános gyakorlat, miszerint a tanáriban ülünk, szöszölünk és pusmogunk. Így aztán én vagy bent voltam és dolgoztam, vagy ha nem volt munkám, hát abban a pillanatban távoztam. Elmentem a levéltárba, a könyvtárba, lementem a pályára, az uszodába, akárhová. De a terméketlen lebzselést sosem tudtam elviselni. Nyilván engem is elég nehezen tudott elviselni „a másik fél”.

A legkínosabb pillanatok az értekezletek voltak. Egyetlenen sem ültem, aminek értelme lett volna. Sőt, végig azt láttam: a pedagógiai gyakorlatban minden fontosabb a szakmai diskurzusnál. Hogy én hányszor helyettesítek, hányszor viszek kirándulni, milyen mélyen hajlok meg az igazgató előtt –, mintsem az, hogy én a munkámban valamit akarnék alkotni. A tantestületekben folyó érdemi beszélgetések elsősorban négyszemközt zajlottak. Baján kicsi volt a testület, páran összeültek egy sarokba vagy egy-két fotelbe, és ott beszélgettek. Az Aranyban, ha valakinek lyukasórája volt, leült, és előkerültek a „Betörte a fejét, agyonütötte a szomszédját” meg a „Milyen csodálatosan tud példákat megoldani”-féle képletek. Vagy bejött a gyerek mamája, és arról referált, hogy otthon válófélben vannak... Hivatali dolgok, napi gondok. No persze távlatok is: az igazgatók beírták a munkatervbe, hogy A napköziotthonos nevelés időszerű kérdései vagy Az Úttörőmozgalom résztvevőinek politikai arculata... Szabályszerűen izzadt a társaság, hogy hogyan tud kötelező témákkal végigszenvedni egy éves tantestületi értekezleti programot. De az Antik Tanulmányokat olvasni? Ha én írok egy tanulmányt vagy egy könyvet – az iránt érdeklődni? Ugyan... Pedig egy százfős tantestület legalább ötven-hatvan tagja a szó szoros értelmében hivatásos kellene, hogy legyen. De az én időmben sem így volt, és most sincs így. Tán öt-hat ember ilyen, a többi pedig bejár, mert neki ez a foglalkozása, ebből él.

Azt gondolom, részemről ez nem valami ortodoxia. Annak idején Baján, amikor mentünk hazafelé Keszthelyi Gyurkával, betértünk a könyvesboltba, és Gyuri azt mondta: nézd, ez marhajó, ezt vegyük meg, ezt hozassuk meg... És beszélgettünk aznapi új ismereteinkről, gondolatainkról. Ez volt az élet. A jó, mélyre ásó „dumcsipartik”. Az iskolai munkahelyeimen meghonosított „tanszéki szellem” is, a kimondottan szakmai képzést szolgáló és családias légkört biztosító olvasószoba, folyóirattár, könyv-, lemez-, majd saját összeállítású magnókazetta-sorozat, lapkivágat-gyűjtemény, a faliújságok, a kiállítások mind egyfelé, hasonló irányba mutattak: az elmélyült, kedvvel végzett munkát igénylő célt szolgálták. Tanítványaim szerették ezeket az „odúkat”, még egyetemista korukban is felkeresték őket olykor-olykor. A lelkes munkálkodók, a KISZ-vezetőség, a Kollégiumi Diáktanács tagjai, a sporttevékenység kulcsemberei, a csapatkapitányok; a diákújság-szerkesztők: Baján a Bélás³ című lap, az Aranyban a BACS Híradó⁴ munkatársai, a „stúdiósok”, a szenvedélyes olvasók: bizonyos Cicamica Kör, Medve Kör és Lila Egér Kör tagjai, az Arany Baráti Kör és Alapítvány szervezői és aktivistái – ők életet éltek. A lehetőségeket mindig ki kellett harcolnunk a tenyésző közönnyel, rosszindulattal szemben. Mégis sikerült. Távozásaim alkalmával – ’65-ben és ’88-ban – az iskolák irányítóinak volt mit felszámolni.

Végjáték, 1988–1996

A politikai rendszerváltás zűrzavaros időszakában, 1988-tól 1992-ig az OIIK főmunkatársa voltam⁵. Büszke vagyok erre, mert részt vehettem itt a régen túlhaladott gyermek- és ifjúságvédelmi rendszer lebontásában, az új, emberibb megoldások irányába mutató védő-támogató szisztéma kibontakoztatásában. Talán sikerült az összetett problémák történeti megközelítésének szükségességére irányítani a figyelmet, megalapozni a tehetséggondozást, és felhalmozni egy olyan gazdag adatbázist, amely lehetővé teszi a történeti kutatások folytatását – mások számára is. Örömmel tölt el, hogy kivehettem részemet a társadalmi gyermekvédelem újjászervezéséből, egyesületek, mozgalmak újraindításából, megalapításából, az egyházak és vallásfelekezetek és a világi erők együttes fellépésének előkészítéséből.

1992-től időm nagy részét ismét a focipályán és a pingpong-asztalok mellett töltöttem, hála növendékeim egy kicsiny, de lelkes csoportjának. Felkérésük nyomán olyan sportszervezői élményzuhatagban volt részem, ami évekkel hosszabbította meg életemet. Fociban a helyi, kerületi, asztaliteniszben pedig a fővárosi versenyek rendszerét alakítottam ki, s ez egyben az Arany jeles tanárainak emlékét is ébren tartotta. A BACS, a Budai Aranycsapat trófeák egész seregét gyűjtötte be, s a győzteseket követte a fiatal generáció is.

Aztán 1996 őszén egyszerűen „kifelejtettek” az Aranyból. Nem újították meg szerződésemet, azt sem mondták, fapapucs.

*

Kutatómunkám erőfeszítéseit és eredményeit vidéken inkább, a fővárosban alig méltányolták. Elismerést, kimondottan ezért, sohasem kaptam. Sőt, mikor Budapesten állás után futkároztam, eljutottam egy MTH-intézet igazgatójához is, s ahogy büszkén megemlítettem kutatói ambíciómat, riadtan rám nézett, és sietve eltanácsolt. Pedagógiai vezetőink elsősorban azt várták tőlünk, tanároktól, hogy a haladási naplóba minden alkalommal írjuk be az órát, a hiányzókat. Osztályozzunk, és a jegyekből támadhatatlanul kiderüljön: mit tud a tárgyból a tanuló. A szülők ne panaszkodjanak, a felettesek elismerően nyilatkozzanak hivatalos látogatásaik után. Ha ezeknek az igényeknek eleget tettünk, nagy baj már nem érhetett – de engem a 41 év alatt soha senki nem kérdezett: mi foglalkoztat, miben tudnának segíteni. Nem kívántak beszélgetni elért eredményeimről, további elképzelésemről. Egyetlen példát idézek fel. 1976-ban jelent meg a Horthy leventéi című könyvem a Kossuth Kiadó gondozásában. Az ő késztetésükre – tekintettel a könyv országos, sőt határokon is túl jelentkező olvasói sikerére – szervezett a gimnázium párt- és KISZ-szervezete író-olvasó találkozót. A megjelölt időpontban a kiadó két munkatársán kívül még két személy várt: a terem berendezéséért felelős két leány. Még szerencse, hogy a többi kötetem esetében nem kollégáim nyúltak a hónom alá…

(El kell mondanom, hogy egyszer, hivatalos meghívás nyomán azért eljutottam a Parlamentbe. A Párközpont illetékese így jutalmazott az egyetemi, főiskolai kollégiumok vizsgálatában való eredményes szereplésemért. Az alkalmat április 4. szolgáltatta. Díszbe vágtam magam, és méltóságteljesen lépdeltem a kupolateremhez vezető lépcsősoron szunyókáló piros szőnyegen. Ekkor láttam először és utoljára Kádár Jánost közelről, amint autogramot osztogatott egy válogatott szocialista brigádvezetőkből álló csoportnak. Az egyházak vezető képviselői – a fogadás utolsó harmadában – csendben szenderegtek. Én pedig – ismerős híján – néhány szendvics és ital elfogyasztása után hangtalanul távoztam a Házból.)

Egész embert kívánó munkámmal – rendkívüli előléptetésekkel, pénzjutalmakkal, különóradíjakkal, honoráriumokkal, örökséggel együtt – egy szerény, „kispolgári” életre elegendő jövedelmet tudtam összeizzadni. Kezdő fizetésem 1040 forint volt, az utolsó pedig, 1992-ben, 29 050 forint. Menzán étkeztem, szerényen öltözködtem, önálló lakásom – a gyorsan prédává lett bajai öröklakásomon kívül – 1988-ig nem volt. Baján az utolsó hónapokban a gimnázium kistanári szobájában kellett meghúzódnom, a fővárosban pedig albérletből albérletbe vándoroltam. Autóra, motorra, külföldi utazásokra, operalátogatásra, egyebekre – nem futotta. Meg kellett elégednem a TV és a lemezgyűjteményem nyújtotta örömökkel. Tudományos munkám végtermékeiért átlagosan 40-50 filléres órabért kaptam. Nyugdíjam a létfenntartásra sem elegendő. A negyvenegy éves szolgálat után „eltartott” vagyok. 1992 óta könyvet, kazettát, lemezt nem tudok vásárolni, viszont kénytelen voltam eladni mindazt, amit évtizedek alatt gyűjtöttem. Naivan, felkészületlenül, a szülői tervekkel dühödten szembeszegülve kötött házasságaim közül kettő kifosztott, a harmadik – talán megsajnált a jó Isten? – felruházott. Ennek jóvoltából élek, dolgozom.

Bárhová nézek lakásomban, mindenünnen tanárságom emlékei tekintenek rám, vesznek körül. Könyvtáram maradéka, tanítványaim dedikált kötetei, lemezek, amelyek sok nehéz órán segítettek át, a BACS emlékserlegei, a hatalmas fényképalbumok, ágyam fölött a megőrzött kistablók, a több száz levél és a Medve, a róla elnevezett kör totemállata, amely álmomat óvja.

Gergely Ferenc önéletírása felhasználásával
a beszélgetést készítette és monológgá szerkesztette: Veszprémi Attila

Jegyzetek

 

 

[ Taní-tani 2006 | Impresszum ]