Mivel is foglalkozom mostanában?

Fóti Péter: A válasz egyszerű: John Holttal

John Holt (1923–1985) első könyve a How children fail 1964-ben jelent meg. Sikerkönyv lett, írója Amerika-szerte ismertté vált. Második könyve, a How children learn 1967-ben látott napvilágot. A két könyvet együtt több mint másfél millió példányban adták el.

Ez úgy látszik, elég volt a Gondolat Kiadónak, hogy lefordíttassa a könyvet, és Iskolai kudarcok címmel kiadja 1991-ben. A kiadó azonban nem nagyon figyelt, ugyanis Holt 1982-83-ban újra kiadta a két sikerkönyvét, kiegészítve 20 év tapasztalataival. A kiegészítéseket az angol kiadásban a margón jelzik. Így, aki akarja, olvashatja úgy is, ha kihagyja a jelölt részeket. Sajnos a magyar kiadásban az 1982-es angol kiadásra hivatkoznak, de az eredeti 1964-es könyv lett lefordítva. A német olvasók egy kicsit jobban jártak, mert ők az első könyvnél a kiegészített verziót kapták, de jelölés nélkül. Így személyes használatra az eredeti kiadás alapján magam jelöltem be a német kiadásba az új részeket. A német fordító azonban egy mondat erejéig megrettent: Holt a bővített kiadás bevezetőjének utolsó mondatában azt írja, hogy sajnos a könyv megjelenése utáni 20 évben folytatódott az iskolában a gyerekek intelligenciájának a tönkretétele. Ez a mondat a német fordítónak is sok volt, egyszerűen elhagyta. Holt második könyvének kiadása aztán már a magyar módszer szerint jelent meg, nem tartalmazza Holt 1983-as kiegészítéseit.

Hiába van szó sikerkönyvről, a magyar megjelenést nem nagyon vette észre a nagyközönség. Szép csendesen elfogyott. Holt másik tíz könyvéből egy sem jelent meg magyarul.

Azt gondolom, Holt könyvét érdemes kölcsönkérni, megszerezni antikváriumból, kivenni könyvtárból és elolvasni.

Holt, aki híres könyvével bejárta az USA-t és aztán Európát is, nagyon sok iskolában járt és tartott előadást egy igazi iskolareform érdekében. Egy idő után azonban belátta, hogy a nagy érdeklődés ellenére kevesen követik az elképzeléseit. Belátta, hogy az iskolarendszer megreformálhatatlan az ő értékrendje szerint. Ezért fordult 1977-ben az otthoni tanulás, az ún. Home Schooling felé, amelyet egy lehetséges kiútnak remélt az iskola válságából. Akkoriban a Home Schooling jogi státusa bizonytalan volt az USA-ban. A helyzet ma megváltozott: a Home Schooling az USA mind az ötven államában legális lehetőség azoknak szülőknek, akik nem találnak megfelelő iskolát gyereküknek.

A különböző Home-Schoolerek közül Holt azokhoz állt közel, akiknek az iskolával szembeni ellenállása abból eredt, amit ő maga is megélt, nevezetesen, hogy az iskola, tisztelet a kevés kivételnek, inkább tönkreteszi a gyerekek intelligenciáját, mintsem fejleszti azt.

Ludas ebben a hagyományos tananyag-centrikusság. Az, hogy a tanárok teljes meggyőződéssel töltögetik azt a tudást a gyerekek fejébe, amit a szakértők a gyerek számára megfelelőnek ítéltek.

Holt maga 14 évig tanított (1953–1967), és rájött arra, hogy ezzel a töltögetős módszerrel nem lehet tanítani. Ennek csak egy eredménye lesz: a gyerekek jó része olyan stratégiát vesz fel, melynek célja megfelelni a tanár elvárásainak, de ezzel egyszersmind lemondanak arról, hogy megértsék a világot. Ezeknek a diákstratégiáknak az érzékletes leírása tölti ki a How Children Fail oldalait.

Holt vívódásra késztet, mert nagyon igaza van. Vívódásom nem tisztán teoretikus, hanem, mint minden igazi vívódás, személyes is. A saját sorsomat is érintő.

Holt végül belátta, hogy ameddig a törvények kötelezővé teszik az iskolába járást, addig az iskola tovább fogja folytatni romboló munkáját. És ha ez így van, márpedig így van, akkor nincs értelme iskolát alapítani, hanem valami mást kell kitalálni, amivel a gyerekeket segíteni lehet, hogy megőrizzék intelligenciájukat. Olyan dolgokba fogjanak, amikhez valóban kedvük van, és ezért valódi szellemi fejlődésben lehet részük.

Hosszú távra kell döntenem. Vagy elmegyek tanárkodni, része leszek a rendszernek, belülről kritizálom, tudva azt, hogy ha túlságosan kinyitom a szám, kiraknak, kikészítenek. Vagy maradok kívül. Iskola és gyerekek nélkül. Ugyanaz a probléma, mint ami a párttal kapcsolatban volt a szocializmusban. Annak idején én be is léptem (1980), aztán ki is léptem néhány év múlva. (1987. Máig őrzöm kilépő levelem másolatát). Ugyanezt kellene most tennem iskolaügyben? Vagy rengeteg erőt beleöljek egy iskolaalapításba, mikor más, hasznos utak is vannak? Néha így, néha úgy gondolkodom.

A hétvégén olvastam a Mozgó Világban (12/2005) egy hosszú interjút Magyar Bálinttal, és láttam, hogy ő is beleesik sok csapdába, amibe egy nagyon központosított rendszerben magasan álló ember beleeshet. Persze a politikusoknak csekély mozgásterük van, mert az iskola a rövidlátó tömegek nyomása alatt áll. A többség nem látja, hogy a teljesítménykényszer a kudarctól való félelemhez vezet, a stresszhez, aminek a tanár és a gyerek is ki van téve; hogy a gyerekeknek az életre szóló tudásuk csökken, helyette az a tudásuk nő, amely arra szolgál, hogy jól feleljenek vagy megfelelően megírják a tesztet. Ezt a tudást aztán persze el is lehet felejteni.

Holt egész életében a mélyreható tanulás híve volt. Ezt nem szózuhatagok inspirálják, hanem az érdeklődés és az abból fakadó tevékenység nyomán alakul ki. Erre az iskolában alig van lehetőség.

Erről igyekszem írogatni.

Szász Anna: Magyar valóság, angol mese

Két friss iskolai történetem van. Az egyik a magyar valóságból való, a másik egy angol, megfilmesítve.

A magyar tanmese a legfiatalabb unokám (fiú, 15 éves múlt, jól tanul, okos és ambiciózus) középiskolájáról szól. Amely intézmény alapítványi, látogatása meglehetős szép summába kerül, vonzereje, hogy két tannyelvű.

Az első, nulladiknak nevezett év heti 18 órában elsősorban az angol nyelv tanulásával telt, bár természetesen voltak közismereti tárgyaik is. Induláskor az osztályt a nyelvtudás szintje alapján két csoportra bontották: egy kezdőre és egy haladóra. Unokám, aki előzőleg már tanult angolul, az utóbbi csoportba került. Jó tanárnőjük volt, megfelelő ütemben haladtak, a fiú tavaly májusban letette az „A” típusú, szóbeli nyelvvizsgát. Az iskolával nem volt teljesen elégedett, ez talán nem is várható el egy kamasz fiútól. Ha jól emlékszem, az év végi iskolai kirándulás miatt morgott, főként azért, mert az általa nem szeretett, kötelező városnézésen kívül nem foglalkoztatták őket, nem rendeztek közös játékokat, sportversenyeket, szellemi vetélkedőket, akármit, sok volt az üresjárat, a semmittevés, amiért igencsak rossz minősítést érdemelnek a kirándulást vezető pedagógusok.

A komolyabb bajok 2005 őszén, a második, illetve a mai rendszer szerinti tizedik évben kezdődtek, amikor fölvették a második nyelvet. Az osztály fele spanyolul tanul, a másik fele négy vagy öt különféle nyelvet, vegyesen. Az én unokám például németül. Most is két csoportra osztották az osztályt. Az ésszerű és tisztességes megoldás az lett volna, ha ismét az angol, az első számú nyelv szintjének megfelelően alakítják ki a csoportokat. De, ki tudja, milyen megfontolásból, nem így történt. Az egyik csoportba a spanyolosok kerültek, a másikba mindenki más. Így sikerült a kezdő és haladó angolosokat egy csoportba terelni. Aminek az a következménye, hogy a kezdők folyamatosan frusztrálódnak, mert képtelenek utolérni a haladókat, minthogy például a történelemtanítás már angol nyelven folyik. De hátrányt szenvednek a haladók is, mert az angolórákon a kezdők tudásszintjéhez kell alkalmazkodniuk.

A legfrissebb sérelem most egy matematikadolgozat miatt érte az osztályt. A tanárnő előre jelezte, hogy témazáró dolgozatot fog íratni. Ebben azonban volt egy olyan rész, amelyet még nem tanultak. Az unokám fölállt, és ezt közölte a tanárnővel. Itt most hiányzik nekem egy láncszem, valószínűleg év közben tanárváltozás volt, mert az illető tanárnő nem adott hitel az unokám szavainak, nem hitte el, hogy nem tanulták azt a bizonyos részt. Majd egy órát mégis rászánt az anyag ismertetésére. De arra, hogy be is gyakorolják, a gyerekeknek már nem adott lehetőséget. Megírták a dolgozatot 2,2-es osztályátlaggal. A saját gyenge osztályzatát az én, meglehet, hiú, de lelkiismeretes és törekvő unokám személyes sérelemként élte meg. Különösen, hogy a tanárnő a dolgozat eredménytelenségét látva már post festa kezdte velük azt a bizonyos anyagrészt gyakoroltatni!

Unokám összefoglaló ítélete az iskolájáról, hogy az nagyon mást mutat kívülről, mint amilyennek ők, a diákok látják és a mindennapjaikban megtapasztalják.

A lányom, a fiú mamája, pedig úgy gondolja, hogy egy olyan iskolából, amelyben a hagyományos poroszos szellem uralkodik, amelyben a gyerekek rosszul érzik magukat, amit még csak nem is kompenzál az oktatás színvonala – a fönt leírt eseteken kívül ugyanis nemegyszer megtörténik, hogy elmaradnak órák, és azokat nem pótolják be –, el kell vinnie a gyereket.

A másik, filmen látott történet egy katolikus egyházközség által fenntartott angol középiskoláé.

Az angol filmesek valami olyasmit tudnak a hétköznapi környezetben élő, hétköznapi emberekről, amitől hitelesek lesznek a filmjeik, és szerethetők a szereplők.

Nem az elejétől néztem a filmet, így csak a későbbi jelenetekből volt kikövetkeztethető, hogy az iskola különleges felügyelet alatt áll, hogy az ötven év körüli, nagyon rokonszenves, karakán, határozott igazgatónő vállalkozott a külvárosi iskola megmentésére, amelyben 18 különböző nyelvet beszélő, többféle vallású, nemzetiségű, etnikumú bevándorló családok gyerekeit kellene megtanítani arra, hogy az angol társadalmi normáknak megfelelően viselkedjenek, és hogy tanuljanak.

Amikor arra a bizonyos csatornára kattintottunk, az igazgatónő épp harcban állt a gyerekekkel, a tanárokkal, a felügyelettel és még egy rövid ideig a saját felnőtt lányával is. A tét, hogy az iskola megmaradjon. Apró, de fontos mozzanatból tudjuk meg, hogy ha az igazgatónő megbukik, ha az iskolát nem sikerül megfeleltetni a követelményeknek, akkor az egyházközség eladja az épületet egy vállalkozón keresztül az arra aspiráló, háttérben várakozó iszlám közösségnek.

Jeleneteket látunk, konfliktusok sorozatával, amelyeket az igazgatónő sikerrel old meg emberismerete, következetessége, a gyerekek iránti elkötelezettsége és a sohasem csöpögős szeretete révén.

Ez az iskola nem lehet liberális szellemiségű, itt a különleges felügyelet rendet és fegyelmet vár el. Az órák alatt ne legyen lárma, a diákok ne őrjöngjenek a szünetekben a folyosón, ne rágózzanak az iskolában, és ne hordjanak baseballsapkát. Ez a két utóbbi fontos, hangsúlyos elvárás.

Az igazgatónőnek lassacskán sikerül megnyernie a gyerekeket. Eközben módunk van megismerni egy-két jellegzetes típust és alapszituációt. Lassabban nyeri meg a nehéz helyzetekben elbizonytalanodó tanárokat. Van egy pillanat, amikor úgy tűnik, feladja, de a saját felnőtt lánya, aki korábban azzal vádolta az anyját, hogy neki mindig sok dolga volt, most teljes meggyőződéssel mellé áll.

Végül sikerül. Az iskola megszabadul a különleges felügyelettől, és az év végi előadáson együtt ünnepelnek diákok, tanárok, szülők és az igazgatónő.

Némi érzelgősség azért becsúszott a filmbe, de nem ment el addig, hogy az már édeskésnek hatott volna.

Gondoljunk bele: együtt tanítani-nevelni tizennyolcféle nyelvet beszélő, különféle vallású, nemzetiségű, első generációs angol lányt és fiút.

Nálunk a szegregáció olyan mértékű, hogy egy jómódú családból származó ép-egészséges gyerek iskolai életének 12 éve alatt többnyire nem találkozik szegény és/vagy roma családok gyerekeivel, zacisokkal (állami gondozottakkal), netán fogyatékosokkal, nem alakul ki róluk képzete, a világszemléletébe nem épül be az, amit úgy nevezünk, hogy szociális gondolat.

Nálunk már az integráció szándéka is komoly felháborodást váltott ki!

Kajos Rebeka Dóra: Nincsen téma, meg semmi, így kibontakozhatok teljesen

Teljes felelősségmentesen állíthatom, hogy csak ez az írnivaló akadályoz meg abban, hogy figyeljek olaszórán. Megkaptam a kérést, írni kezdtem, és hopp, már nem is tudom, hol áll a fejem, na meg azt se, hogy hol tartunk a filmben. Valószínűleg, mikor befejezem ennek a dolognak a végét, akkor már sajnos menthetetlenül lemaradok, így kénytelen leszek őrült pasziánszrekord-megdöntésbe fogni, ami eddig három és fél perc, és nagyon dolgozom rajta, hogy sikerüljön a lehetetlen. Hihetetlen, hogy még egy ilyen egyszerű szót is, mint a pasziánsz, képtelen vagyok helyesen leírni, pedig már illene, mert egyik nap e miatt a hülyeség miatt képes voltam reggel fél hatig fennmaradni. Illetve nem is igaz, mert kiment az álom a szememből, és még ha akartam volna, akkor se tudtam volna aludni, de ez most nem fontos. A lényeg, hogy én vagyok a helyesírás antitalentuma, még micsoda mázli, hogy beírom Word-be ezt a szöveget, mert így ő készségesen átjavítja az összes hibámat, ami ebben a mondatban eddig négy darabra rúg. A Word a legjobb barátunk, ezt jól véssétek az eszetekbe. Na, most nem értem, komolyan, hogy ebből az olasz filmből miért minden második szó, amit hallok, az, hogy principessa? (Mázli, hogy a Word-öm nem tud olaszul, így nem tud már megint okoskodni, hehe.) Mindegy, de biztos nagyon vicces lehet, mert mindenki nevet rajta, néha én is kiadok magamból ilyen artikulálatlan hangokat, hogy azt higgyék a többiek, hogy én is részt veszek a hétfői szabadalmaztatott pihenős órában. Szerintem jól álcázom magam itt a táskám rejtekében…

Amúgy nem hülyeség ez a hirtelen írós dolog, én kifejezetten élvezem, hiszen végül is teljesen mindegy, mit írok, nincsen téma, meg semmi, így kibontakozhatok teljesen, és sodródhatok a gondolataim lágy hullámain, na ez is egy nagyon szép költőiség lett.

Csak az a kár, hogy magasztos gondolatokban igencsak hiányt szenvedek így töridolgozat után, örülök, hogy végre nyugalmat biztosíthatok a fejemben lévő dolgoknak, miután a hétvégét végigtanultam. Egyébként tiszta mázli, hogy benne van a levélben, hogy begépelhetem itthon, mert kész szerelmi melodráma lett az első változat, így nem egy agyonfirkált, szívecskékkel tarkított A/4-esnek nevezett, tépett förmedvényt kell beadnom, hanem egy gondosan és még melegen nyomtatott, inkább a tartalma miatti borzadályt. Kíváncsi vagyok, meddig tudom még ragozni a semmit, egész jól megy.

Miközben itt üldögélek, és irkálok, elgondolkoztam rajta, hogy vajon mi lesz velem, ha felnövök. Mármint így írásilag. Újságíró leszek, mint a Nagypapám, vagy majd mire már tíz éve tanár néniként szolgálom a nagyvilágot, kitalálom, hogy meggazdagszom a suliban írt színdarabokból, és sorra nyerem a pályázatokat, mint Anyu. Vagy esetleg írok majd a férjecskémmel egy regényt az utazásainkról, mint a keresztapum (aki természetesen nem a férjével, hanem a feleségével írt), vagy esetleg majd csak magamnak, otthon írom a szebbnél szebb verseket, meg romantikus önéletrajzi novellákat, mint a Mama? Vagy talán egyik sem. Van már legalább tíz elkezdett regényem, félkész zeneszámom, rakat versem, meg csomó ilyen fenetudjamim, de sosincs türelmem semmit rendesen befejezni. Talán majd egyszer… Már várom! Most pedig épp az ebédre gondolok, most arra, hogy röpi lesz tesin, ha szerencsém van, most arra, hogy vajon tényleg oda fogom-e adni ezt a valamit Misi néninek, ennyi sok értelmetlenség után, amit összehordtam. Talán igen, talán nem, talán mégis… A Zsófinak meg lett ígérve, meg amúgy is. Ha én ezt beadom, az azt jelenti, hogy elolvashatom mindenki másét is, amit írt, hah, ez pedig kihagyhatatlan ajánlat.

Teljesen jó, a Best of Hare Krisnát hallgatom, amit Anyu meg a Norbi csinált nekem Mikulásra, és a fél cd-t ők éneklik, és nagyon mókás, de nem értem, hogy miért akarják velem elhitetni, hogy ők a Mikulás, az csak az ajándékot hozza, nem hiszem, hogy még a cd-re is ő énekelt. Az túl sok idő, meg amúgy is, az olyan ajándék, amit tőle kapok, az sokkal többet ér, ami azt jelenti, hogy ha készít nekem egy cd-t, akkor én sokkal nagyobb ajándékot kapok, mint a többiek, így ez teljesen igazságtalan. Viszont a Mikulás nem ilyen, ő az igazságosság mintaképe, vagyis, ha ő felénekelte nekem a cd-t, akkor mindenki másnak is kellett volna elkészítenie valamit saját kezűleg, ami baromi sok idő, és még ő sem olyan turbó, csak a szarvasai nagyon gyorsak. Most el kell, hogy döntsem, hogy sajnáljam-e a Mikulást, vagy sem. Na jó, elborult az agyam, azt hiszem, irány a pasziánsz, egy sz-szel mindkétszer, és drukkoljatok, hogy megdöntsem a rekordot, bye-bye!!!

Utóirat: Három nappal később megdöntöttem a pasziánszrekordot a telefonomon, éljen, éljen, most már azt próbálom megdönteni minden áldott nap… Lehetetlen… 3 perc.

Második utóirat: Semmiről nem maradtam le az olasz filmmel kapcsolatban (ami, mint utóbb kiderült, Az élet szép), mert angolra elfelejtettek filmet hozni a többiek, így angolon is ezt néztük, behoztam a lemaradásom.

Most már csak magyarul kéne megnézni, az összes idegen nyelven láttam.

Harmadik utóirat: Elhatároztam, hogy befejezem a regényem. Esküszöm, tényleg, tényleg.

Negyedik utóirat: Tök jó, hogy ezt megírhattam, addig sem kellett termtudot tanulnom, de sajnos több indokom nincs ellene, úgyhogy most mennem kell… pápá!!!

Március 13.

Nagy Anna: Elküldök egy projektet, amit néhány hete írtam

ÓPERENCIA

Kortárs művészeti tükörlabor

Ki itt belépsz, a történések
közötti végtelen űrbe,
a múlt és a jövő
közötti résbe,
az idő terébe kerülsz.

Az építmény életszemléletének az alapja:

1. A pillanatban való éberség és az onnan való kitekintés a múltba, a jövőbe és az álmok világába.

2. A kortárs művészetek összekötése és a művészeteknek mint élettérnek a köztudatba való beépítése.

3. A lakótelepi és az új, formabontó építészet egymás mellett élésének útjára indítása.

Az átváltozások korát éljük. Ezért van szükség egy kulturális oázisra a lakótelep sivatagában, egy olyan épületre, mely intellektuális panoptikum, melyben jelen vannak a szubjektív és az objektív valóság színterei, mely megváltoztatja a környezetet, ennek változásával az alkotók, az itt készült művek által pedig a nézők is változnak, átváltoznak. Mely az építészet, a képzőművészet által, más művészeti ágak, a gyerekek, a művésztanárok harmonikus egységének megvalósítása által sajátos környezetű életmodellt alakít ki. Munkamódszerével, filozófiájával kitágítja a gyerekek, az idejárók egyéni mozgástereit. A szakmai-művészeti ágakat az itt alkotók saját identitásukkal ruházzák fel, és ezek majd közös produktumként jelennek meg. Egy olyan hely megteremtése a cél, ahol kibontható és felhasználható az előadó, az alkotó és a tér összes kifejezésre alkalmas eszköze. A különféle művészeti ágakban tevékenykedők ne csak a helyen osztozzanak, hanem segítsék egymást munkájukban, utat törve az egyes művészeti ágak közötti határokon, keresve az együttműködés, együttgondolkodás lehetőségeit. Mert a művészet visszavágyik megszokott mítoszainak, formavilágának és esztétikai kategóriáinak a védelmébe.

Az épület formáját mindenképpen nagyon játékos, természetes anyaghasználatnak kell jellemeznie, mivel a benne zajló hangok, színek, mozgások is olyanok lesznek.

Belső és külső bejáratot is tervezünk.

Miért a lakótelep?

Mert ez a legsűrűbben lakott és a legsivárabb városrész.

Miért a Zengő Óvoda teteje?

Az óvoda pedig idén kapta meg az Oktatási Miniszter Elismerő Oklevelét. Arculatához szervesen kapcsolódik a hagyományőrző, környezetkímélő szemléletformálás, az alkalmazott ökológia érvényesítése. Pedagógiai gyakorlatuk fontos eleme a projektekben történő tevékenységnevelés, a reformpedagógia. Ezért szervesen illeszkedne működésükhöz egy olyan tér, közeg, ahol állandó lehet a vibrálás, az intellektuális kaland, kockázat, lehetőség. Egy olyan hely, melynek feladata, célja nemcsak az átváltozás, az átváltoztatás, hanem hogy az idejáró gyerekek és felnőttek közelebb kerüljenek a természeti környezethez, sok napfényhez jussanak egész éven át, és növényeik, néhány állatka között szabadabbnak érezhessék magukat, miközben védve vannak az időjárás kellemetlen hatásaitól. Falait, tetejét üvegből, szerkezetét fából tervezzük. (Fűtése napenergia.)

Egy Óperencián túli hely, itt, helyben, ahol a kortárs képzőművészetről, színházról, zenéről, táncról, irodalomról szól az élet. Ahol a gyermek és a felnőtt egyenrangú nemcsak egymással, hanem az alkotással is. Ahol az emóció az átlagosnál több teret enged maga mellett az absztrakciónak. Egy hely, ahonnan letekinthetünk a világra.

Programunk meghatározója a minőség, az igényesség és a nemzetköziség. Nemcsak az Óperencián túlra, hanem Földünk Óceánjaira is elhajózunk vendégeskedni, vendégeket hívni.

Az ÓPERENCIA belső panorámája:

Óperencia műhelylabor

Három korosztály számára izgalmas megoldással kiképzett eszközökkel, anyagokkal bőven felszerelt képzőművészeti műhely.

Óvodáskortól a középiskolás korig foglalkoznak a művésztanárok a gyerekekkel.

Miért nem lehet az elképzelést a jelenlegi oktatási intézményekben megvalósítani?

Mert jelenleg éppen két korszak határán vagyunk. Egyszerre érvényesülnek a modernizmus és a posztmodern törekvései, ezért az oktatási intézményekben lényeges eltérések mutatkoznak alapvető kérdésekben. (A 20. századra a művész személyisége, a stílus nagy hangsúlyt kapott, a kortárs művészetben viszont a stílusnál fontosabb a problémafelvetés, a mű végső formáját a befogadóban nyeri, ezért különleges fontosságú már óvodáskortól a vizuális nevelés. A modernizmus egyetemesnek tartja a művészet értékeit, a kortárs művészetfelfogás szerint minden mű kontextustól függő, ezért is fontos a nyitottságra nevelés már pici kortól. A modernizmus felfogása szerint a művészet független a mindennapi élettől, a kortárs művészet viszont reflektál a társadalom, a magánélet, a művészet aktuális problémáira.) Azaz jelenlegi közművelődési struktúránk nem teszi lehetővé a realizációt. A kompromisszumos megoldások ebben az esetben nem „a célhoz vezető első lépések”, hanem egyszer s mindenkorra elzárják az utat az optimális munka felé. Bár bizonyos részmegoldásokat, elveket most is alkalmazunk az óvodában és a mellettünk álló művészeti iskola kevéske terében.

Beke László műhelyalapelve a miénk is: a tanulási/művészeti folyamat során nincsen elsajátítandó tananyag, és nincsenek előre kitűzött nevelési célok. Csak „szituációk” vannak, melyekből kiindulva a „tanítványok” és a „tanár” együtt indulnak el az ismeretlen megtapasztalása felé. E megismerési folyamat egyszerre gyakorlati és szellemi tevékenység, a résztvevők személyiségének folyamatos kiteljesedését és tudatának folyamatos nyitva tartását szolgálja. A mindent nullpontról kezdés vállalásáról és a váratlan események fogadására való felkészülésről van szó.

Vizsgálnunk kell a tárgyformálás kézműves eszközeit is (délelőttönként műhelyünk ilyen célokra is történő felszerelését a kézművességben szintén jártas, óvodában dolgozó óvodapedagógusok jól ki tudják majd használni), azonban a hagyományhoz kapcsolódás a hagyomány újraértékelésének szempontjából kerül előtérbe. Ha a művészeti oktatás folyamatában új módszerként alkalmaznánk „kísérletünket”, akkor az annak halálát jelentené, banális műnek tűnne; ellentétes hatást váltana ki, és nem a kreativitás fejlesztését, a személyiség teljesebb értelemben vett felszabadítását célozná.

Óperenciagaléria

Professzionális világítórendszerrel és technikai berendezésekkel (monitorok, komputerek, videók) tervezzük felszerelni.

A gyerekek műveit és kortárs képzőművészek munkáit mutatjuk be. Fontosnak tartjuk, hogy a befogadó ne csak a kiállított tárggyal találkozzon, hiszen az alkotás formálódásának folyamata legalább annyira érdekes, mint maga az elkészült mű.

Óperenciaklub

A különleges hangulatú étterem oktatási időben teaházként működik majd. A gyerekek sokfajta tea és egészséges finomság között válogathatnak a bensőséges kiszolgálás keretei között. Esténként pedig jazzklubként működik, sokféle programmal várja majd az idelátogatókat.

Óperenciastúdió

„Black box” típusú, teljesen mobil, legmodernebb színháztechnikával felszerelt, könynyen és praktikusan felhasználható, egyik falán tükörrel fedett, rúddal felszerelt színházi teret szeretnénk, amely a színház, zene, tánc műfaját képes befogadni mind alkotóműhelyként, mind előadótérként.

Tánc: Itt legfontosabb feladatunk az esztétikai sokszínűség, a különböző táncnyelvek bemutatása, oktatása (kortárs, improvizációs, modern jazz stb.). Emellett jelentős alkotók, társulatok meghívása.

Színház: A színházi teret és eszközöket újító módon használó, a vizualitást előtérbe helyező előadások elkészítésére és bemutatására helyezzük a hangsúlyt.

Zenei koncerteket és irodalmi indíttatású programokat is tervezünk ebben a teremben havonta 1-2 alkalommal. (Zeneovi is működhetne itt.)

Délelőttönként az óvoda használhatná programja kiteljesedéséhez a termet.

Óperenciakávézó

A stúdió előteréhez kapcsolódik majd az otthonosan berendezett kávézó – a gyerekek tejeskávét ihatnak –; kulturális hetilapok, magazinok, gyermeklapok olvasására is lehetőség lesz, továbbá szakmai beszélgetésekre, irodalmi estekre, nyilvános interjúkra is itt kerül sor. És ez lehetne az ESŐ irodalmi folyóirat szerkesztősége is.

 Hozzászólás beküldése

 Hozzászólás beküldése

Várjon...

Aláírás*    Email*

Honlap:    Email publikus: