Taní-tani 2005/2006-os tanév 3. szám
Földes Petra
Végtelen gyermekkor?
A gyermekkor 20. századi megítélése – jobban mondva konstrukciója – alól kifordult a nyugati civilizáció. Hajlamosak vagyunk a „gyermekkor halálát” vizionálni, ám könnyen megfeledkezünk arról, hogy a veszni látszó „védett gyermekkor” valójában nem (volt) más, mint az iparosodó és városiasodó társadalmi berendezkedés következménye. Aričs szerint a középkorban nem is beszélhetünk gyermekkorról (lásd a gyermekek kis felnőtt testtel való ábrázolását, vagy a gyermekek és felnőttek közös munkavégzését és közös időtöltéseit). Az iparosodás hatására megszületett általános és kötelező nevelés (az iskolák) létrejöttével teremtődött meg a felnőttekétől elkülönülő gyermeki mikrovilág. A „gyermek” lénye azután sajátos jelentést kapott: a természettől mind távolabb kerülő felnőttek a romlatlanság, ártatlanság, természetesség ethoszával ruházták fel. Valahogy így született meg az a védett gyermekkor, amit utána 20. századunk számos további jelentéssel-funkcióval is felruházott; például a patriarchális társadalompolitika a védett gyermek nevelésének nemes feladatával igyekezett a nők társadalmi helyzetét definiálni. Vagyis tudomásul kell venni, hogy önálló, a társadalmi valóság hatásaitól elszigetelt, „abszolút” gyermekkép vagy gyermekkor nem létezik. Már magában ez is komoly trauma lehet akkor, amikor a védett gyermekkor társadalmi mítoszával együtt az „ártatlan gyermek” 20. század elején újra felfedezett s az egyre kínzóbb társadalmi anomáliákra – legalább ideológiai – gyógyírt szolgáltató ethosza is veszni látszik. Mert a társadalom által napjainkban kínált gyermekkor az érintetteknek egyáltalán nem komfortos, s ilyen módon viselkedésük gyakran tényleg nem támasztja alá az ártatlan gyermekről bennünk élő nosztalgikus képet. Kérdés tehát, hogy milyen gyermekkort konstruál napjaink (poszt-)indusztriális társadalma, s hogy az új megközelítés vajon élhetőbb közeget teremt-e a jelenleg helyüket valóban nehezen találó érintetteknek (gyermekeknek és szülőknek).
Ki konstruálja a gyermekkort?
Vitathatatlannak tűnik, hogy fizikai és gazdasági kompetenciájuknál, politikai hatalmuknál fogva a felnőttek. A felnőtt fogalma különben, legalábbis etimológiailag, vitán felül áll. Divatos megközelítés, hogy a fejlődés (vagyis előrehaladó, pozitív változás) fogalma helyett a puszta változás fogalmát használjuk – ezzel elkerülve a gyermek elégtelen lényként való értelmezését –, kétségtelen azonban, hogy a felnőtt: felnőtt, vagyis fizikailag nagyobb; s többek között differenciáltabb idegrendszerrel, nagyobb izomtömeggel rendelkezik a gyermeknél. Az állatvilág egyedeire használjuk a „kifejlett példány” kifejezést, és semmi akadályát nem látom, hogy ebben a biológiai értelemben az emberi lényre is ugyanezt, a fejlődés tényére utaló megfogalmazást alkalmazzuk. Vitathatatlanok továbbá az élettapasztalatból, tudásmennyiségből származó kompetenciák. Ezek felnőtt és gyermek között nem minőségi, hanem mennyiségi különbségek; és ezek azok a különbségek, amelyek a felnőtteknek a társadalmi folyamatokban nagyobb kompetenciát biztosítanak.
A kérdés nem is az, hogy a társadalmi folyamatok tekintetében kompetensebb-e a felnőtt a gyermeknél, hanem – éppen a gyermekek kiszolgáltatottsága okán – az, hogy milyen érdekek mentén konstruálódnak a gyermekkorról szóló elképzelések.
A legfrissebb hazai családpolitikai intézkedések egészen döbbenetes módon mutatják a politika által sugallt család- (gyermek)kép gazdasági meghatározottságát. A 70-es években bevezetett gyes, majd később a gyed, népesedéspolitikai szándékain túl, alkalmas volt a szülőképes nők munkahelytől való távoltartására és a kapun belüli munkanélküliség kezelésére. Bevezetését akkor az anya-gyermek kapcsolat mindennél fontosabb értékének hangsúlyozása kísérte. Most viszont a munkahelyeket a járulékfizetés állami átvállalásával ösztönzik a gyeses kismamák alkalmazására. Ezzel a politika a nők számára való esélyteremtést tűzi zászlajára, ám mögöttes szándékként ott kell látnunk a szülő nők hosszú távon inaktívvá – nem-adózóvá és nem-járulékfizetővé – válásának megelőzésére vonatkozó gazdasági érdeket. A korai anya-gyerek kapcsolatról ezúttal nem esik szó…
Ez utóbbi téma (a korai anya-gyerek kapcsolat) a múlt század második felében vált a pszichológiai elméletekből levezetett gyermekkorképek egyik legneuralgikusabb pontjává. A feminista kritika a női emancipáció oldaláról támadta az anya szerepét (túl)hangsúlyozó (jellemzően férfi) analitikusokat, miközben a pszichológia ontotta az elméletet alátámasztó kísérleti eredményeket és esettanulmányokat. A frusztráció a Bowlby nevéhez fűződő, úgynevezett kötődéselmélet ismertté válásával a ’60-as, ’70-es években érte el csúcspontját. A kötődéselmélet korai verziója szerint az anya felelős a gyermek úgynevezett biztos kötődésének kialakulásáért, a biztos kötődés képessége pedig az egészséges felnőtt kapcsolatok záloga (hosszú ideig csak az anyához való kötődést vizsgálták). A kutatások többek között a feminista kritika hatására egészültek ki az apához és más gondozókhoz való kötődés vizsgálatával; s a kötődéselmélet, korábbi következtetéseit megőrizve, ma már az anya helyett a gondozóhoz való kötődésről beszél.
Látható tehát, hogy sem a politika, sem a tudomány értelmezése nem ragadható ki a társadalmi kontextusból, így a gyermekkor nem önmagában vett abszolútumként, hanem csakis a társadalmi folyamatok eredőjeként értelmezhető. Úgy vélem, ebből a nézőpontból kell értelmezni magát a gyermekkorról szóló vitát is: vagyis megkerülhetetlen kérdés, hogy milyen érdekek, társadalmi szükségletek mozgatják a gyermekkorról való elmélkedést.
Elveszett gyermekkor?
A nálunk is ismert Marie Winn (Gyerekek gyermekkor nélkül) által képviselt radikális társadalomkritikai nézőpontból – némiképp leegyszerűsítve – a gyermek és a gyermekkor az információs robbanás, a globalizációs folyamatok, a kontrollálatlanul elszabadult gazdaság áldozata. A gyermek és a védett gyermekkor egy emberi léptékű korszak szimbóluma, a gyermek iránt érzett felelősség pedig a társadalmi folyamatok feletti aggodalom metaforája. A gyermekben látott, illetve hiányolt „gyermeki” a korábbi, ártatlan gyermeket tételező közmegegyezést idézi; következésképp a jelen gyermekét nem lehet képes Gyermeknek látni. Így jön létre a gyermek/felnőtt dichotómiában a megfejtés, mely szerint napjainkban korai felnőtté válásról, kamasz-felnőttekről van szó. Ez a megközelítés, jól bejáratott fogalmainkra építve, nagyon pontos társadalomkritikát adhat a jelenben, de nem vezet el a gyermekkor jövőben elfogadható értelmezéséhez. Mert a gyermekkor nem veszett el, csak megváltozott; ám a régi fogalmi keretbe ragadva nem leszünk képesek ennek a változásnak az értelmezésére. Ahhoz, hogy a gyermekkorról beszélni tudjunk, elengedhetetlen, hogy a fogalmat az itt és most érvényes, nem pedig a nosztalgiáinkban létező képekkel töltsük meg. Vagyis jó lenne, ha tudnánk kamasz-felnőttek, tinédzser farkasemberek helyett mai gyerekekről beszélni, ha a gyermekkorról formált véleményünket nem egy nosztalgikus kép, hanem a valóság határozná meg. A gyermekkor fogalmának a „védett gyermekkor” számára való kisajátítása azt a nagyon negatív víziót sugallja, hogy nem lehet társadalmi értelemben gyermekkorról beszélni az ún. védett gyermekkor után. Márpedig a társadalomnak azzal a ténnyel, hogy az emberi egyedek biológiai (ki)fejlődése 16-18 éves korukig tart, mindenképpen számolnia kell. A kérdés nem az, hogy van-e gyermekkor, hanem az, hogy milyen körülmények kísérik ezt a növekedési folyamatot, visszahatva egyik oldalról a gyermekek mentális fejlődésére, másik oldalról pedig, a gyermekek magatartásán keresztül, magára a gyermekkorképre.
Mi a gyermek?
Adott a biológiai fejlődési periódus, vagyis a nem-felnőtt kor cáfolhatatlan ténye, s eb-ből fakadóan adott a gyermekkor ténye is. A társadalmi értelemben vett gyermekkor értelmezése azonban korántsem ennyire egyszerű. A kisközösségek felbomlásával, ugyanakkor a társadalmi-gazdasági-politikai alrendszerek minden(ki)re kiterjedő jelenlétével, a média generalizáló hatásaival a gyermek lényének értelmezése egyrészt szegmentálódott, másrészt elszemélytelenedett. A gyermek demográfiai adat, a családi pótlék alanya, tankötelezett, beoltandó, esetleg hátrányos helyzetű, valamint potenciális fogyasztó, választópolgár és munkaerő, kinek-kinek társadalmi-gazdasági-politikai pozíciója szerint. A kommunikációban ez a szegmentált gyermek jelenik meg, egy-egy kiragadott jellemzőjével, vélt vagy valós szükségletével, az adott érdekcsoport érveként. Ugyanakkor az ellátórendszer is rendkívüli mértékben professzionalizálódott és szétaprózódott: a szülő különböző problémáival az orvoshoz, védőnőhöz, pedagógushoz, pszichológushoz, családgondozóhoz fordul, akik az adott kérdésben nála kompetensebbek, s ezt a professzionális hozzáállást mintaként közvetítik a család felé. Mindez lehetetlenné teszi a család számára a gyermek egészleges értelmezését, és potenciális problémák diffúz halmazaként jeleníti meg a gyermeket. Nem csoda, ha a „terhesség” és „gyermekvállalás” kifejezések mellett ma már archaikus, idegenszerű a „várandósság” és a „gyermekáldás” fogalma. Így viszont az sem csoda, ha az „ártatlan gyermek” ethosza után nem születik meg a gyermeket mint sui generis létezőt megragadó újabb gyermekkor-értelmezés.
Gyermekkor és felnőttkor között: az ifjúkor ellentmondásai
Ha a gyermekkort önmagában nehéz megragadni, adódik a lehetőség, hogy a gyermekséget mint nem-felnőtt kort a felnőttkor értelmezésén keresztül fogalmazzuk meg. Sajnos azonban a helyzet ettől sem lesz egyszerűbb. A gyermekkor és a felnőttkor között ugyanis megjelent az ifjúkor úgynevezett pszichoszociális moratóriummal jellemezhető életszakasza. Az ifjúkorban a gyermeki és a felnőttes jellemzők sajátosan keverednek, rendkívüli módon ellentmondásossá téve a ma már akár tizenöt évig is eltartó életszakasz megélését és megítélését egyaránt. A mind hosszabbá váló és számos gazdasági, piaci érdek által fenntartott ifjúsági életszakaszban megjelenő felnőtt kompetenciákat nem kíséri a felnőtt felelősség megjelenése, így a felnőttkorra való hosszú felkészülés lehetősége könnyen a felnőtté válás akadályává válhat.
Mi is valójában a felnőttkor? A biológiai kifejlődésen túl a felnőttség fogalmát megragadhatjuk a hétköznapi jelenségek szintjén – a felnőtt(es) viselkedés jegyeit keresve, a szociológia nézőpontjából – az életvezetés jellemzői szerint, illetve pszichológiai jellemzők alapján – a mentális érettség oldaláról. A három dimenzió három különböző megközelítést rejt, s ennek megfelelően különböző értelmezési keretet ad.
A viselkedés dimenziójában megjelenő s a védett gyermekkort sirató kritikusokból aggodalmat kiváltó felnőtt jegyek valójában a felnőttség karikatúrái csupán: az öltözködés, hajviselet, szórakozás terén tapasztalható, a szexust és szabadságot hangsúlyozó magatartások nem a felnőtt szexualitásról és felnőtt szabadságról szólnak. Egyrészt egyáltalán nincsen szó érett felnőtt szexualitásról, a korai szexuális tapasztalatszerzés ellenére sem (sőt éppen azért nem), másrészt ezek a viselkedési jegyek a szülők pénzén alapuló fogyasztói magatartást, vagyis a szülőktől való függést takarnak, szemben a függetlenséggel és szabadsággal. Vagyis a viselkedésben megjelenő felnőttes elemek pontosan azért nem nevezhetőek felnőtt magatartásnak, mert a másik két dimenzióban (életvezetés és pszichés fejlődés) a felnőtté válás még nem következett be.
Az életvezetés tekintetében még a nyolcvanas években is a szexuális élet megkezdését és a munkába állást tekintették a felnőtt élet megkezdésére vonatkozó legfőbb indikátornak. Ma már ennél összetettebb módon: számos tényező együttes vizsgálatával s azok kombinációival igyekeznek a felnőttséget megragadni; ilyen jellemzők például a házasságkötés, a szülői házból való elköltözés, az önálló egzisztencia fenntartása. Sajnos azonban ezek a szempontok sem kínálnak biztos fogódzót a felnőtté válás tartalmát illető eligazodáshoz. Nemcsak azért, mert ezek az események időben annyira távol kerültek egymástól, hogy így, együtt biztosan nem jelölhetik ki a felnőttség határpontját, de azért is, mert a felsorolt események önmagukban még egyáltalán nem biztos, hogy felnőtt magatartást jelentenek. A szexuális kapcsolat puszta ténye nem feltétlenül jelenti az érett (felnőtt) szexualitásra jellemző intimitás meglétét. A házasságkötés az egyre sokszínűbb párkapcsolati formák (és a válások) tükrében egyáltalán nem tűnik a stabil (felnőtt) párválasztás kitüntetett indikátorának.
A diákmunkák, alkalmi pénzkereseti lehetőségek, részmunkaidős foglalkoztatások megszaporodásával, a mind több munkaviszonyon kívüli munkavégzési lehetőséggel értelmezhetetlenné vált az első munkába állás fogalma, s a munkavégzést alkalmi jellege miatt nem kíséri hivatásbeli, szakmai elköteleződés. Az elköltözés gyakran éppen az ifjúsági életforma zavartalan folytatásához nyújt hátteret, önálló egzisztenciáját pedig sok fiatal illegális vagy féllegális módon, vagyis ismét nem a felnőtt felelősség jegyében teremti meg; a státusváltozás tehát nem feltétlenül jelenti (bár jelentheti) a felnőtt mentalitás megjelenését. Az egyes esetekben az ifjúsági és felnőtt életmódelemek a legkülönfélébb módokon keverednek, s egyre nehezebben megállapítható, hogy mely kombinációk tanúskodnak ténylegesen felnőtt mentalitásról. A helyzet tehát rendkívül bonyolult, ráadásul térben és időben is nagyon gyorsan változik, nehezítve a jelenségek értelmezését.
A pszichológia többféle módon is igyekszik a felnőttség fogalmát megragadni. A fejlődéslélektan ericssoni modellje az egyes életszakaszok fejlődési feladatairól beszél. A fejlődési feladatok megoldásával a felnövekvő gyermek mind több kompetenciára tesz szert; éspedig a bizalom, az autonómia, a kezdeményezés és a teljesítmény képességére (ebből következően az érett felnőtt rendelkezik ezekkel a képességekkel). A kamaszkor és az ifjúkor fejlődési feladata a szülőkről való leválás, a szexuális identitás stabilizálódása és a szexuális intimitás képességének kialakulása, valamint a leendő pályával, hivatással kapcsolatos orientáció megjelenése. Vagyis ezeknek a pszichés feladatoknak a megoldása esetén beszélhetünk felnőtt emberről. A személyiséglélektan az érett személyiség fogalmáról beszél, olyan jellemzőket sorolva fel többek között, mint a feszültségtűrés és az impulzuskontroll vagy a stabil érzelmi kapcsolatra való képesség. Ennek tükrében figyelemre méltóak a fiatalokat sújtó pszichés problémák: a családterápiás szakemberek mind több intimitásproblémával küzdő fiatal párról számolnak be (s a jelenséget a szexuális szabadság visszacsapásaként értelmezik); a drogfüggőség (s más dependenciák) hátterében megtalálhatóak a személyiség feszültségtűrés- és impulzuskontroll-problémái, a szociális dimenzióban pedig a valódi életfeladat és a valódi kapcsolat hiányát találjuk. Vagyis a pszichés érési folyamat elakadása több ponton összefüggni látszik a meghosszabbodott ifjúsági életszakaszból következő – hivatásbeli és kapcsolati felelősség nélküli – életmód negatív hatásával.
Végtelen gyermekkor?
Mindebből az következik, hogy a tanulásra és szórakozásra fordítható évek nem feltétlenül támogatják a felnőtt életforma kialakításához szükséges érési folyamatot, így nem csak társadalom adta lehetőség és szükségszerűség az ifjúsági életszakasz meghosszabbodása, de egyfajta csapda is, amiből a fiataloknak egyre nehezebb kikeveredniük. A gyermekkor (illetve ifjúkor) és a praktikus (szociológiai értelemben vett) felnőttkor összemosódik, az ifjúsági életforma mentális tapasztalatai nem készítenek fel a felnőttkorra. Vagyis a valódi veszély az, hogy nem a gyermekkornak, hanem a felnőttkornak lesz vége: a fiatalok egyszerűen nem találják meg azt a pontot, ahol a következő generációért vállalt felelősség pozíciójába átlépnének (a fejlődéslélektan Ericsson-féle modelljében éppen ez lenne az érett felnőttkor feladata). A gyermekkor és a felnőttkor határát jelző korábbi rituálék (akár az öltözködésben a hosszúnadrág és kalap viselése, akár a nyilvánosház meglátogatása vagy a közelmúltban a szalagavató bál, a diplomaosztó) részben teljesen megszűntek, részben kiüresedtek; beavató jellegük mindenképpen elhalványodott. A beavatás az ifjúsági szubkultúrába tevődött át akár negatív (cigaretta, drogfogyasztás stb.), akár pozitív (közös zenélés, közös sportteljesítmények stb.) formában. Vagyis a gyermekkor lezárása és a beavatódás nem a felnőtt-, hanem az ifjúsági életszakaszba való belépésről szól, s az ifjúkor és a felnőttkor közötti átmenetet ilyen egyértelmű rítusok nem kísérik. Természetesen adott családban, adott közegben az elköltözés, diplomaosztó, házasságkötés, gyermekszületés lehet ilyen aktus; ám a tapasztalat azt mutatja, hogy ebben az esetben – minden pozitív jelentése ellenére – az adott életesemény gyakran komoly megrázkódtatással (hiszen a visszavonhatatlan felnőtt felelősség megélésével) jár. Talán ez az a megrázkódtatás, amelyre a pszichoszociális moratórium társadalmi áldása közepette ifjaink nem tudnak felkészülni. Így viszont félő, hogy marad nekik és a jövő társadalmának: a végtelen gyermekkor.
Hozzászólás beküldése
Hozzászólás beküldése