Mérlegen az OM

Április 27-én az Educatio új számának bemutatásával egybekötött konferenciát rendeztek Mérleg, 2002–2006 címmel, melyen az előadók az elmúlt kormányzati ciklus oktatáspolitikájának teljesítményét értékelték.

Esőre áll, amikor megérkezünk a Professzorok Házába, az Ajtósi Dürer sorra, ahova egyébként német szakosként már öt éve (nem) járok. A kilencedik emeletre megyünk fel, fantasztikus kilátás nyílik innen a városra. A kis tárgyalóban, az asztal körül az előadók, körben a fal mellett a hallgatók ülnek, akik így előbbiek egy részét legfeljebb ha profilból látják. Négy húszperces előadás vár ránk (a mondatok és az előadások közt egyaránt lélegzetvételnyi szünet nélkül):

Kozma Tamás az uniós csatlakozásról beszél(ne),
Nahalka István a tantervi szabályozásról,
Liskó Ilona a hátrányos helyzetű tanulókról,
Forray R. Katalin pedig a roma integrációról.

Általános konferenciatapasztalat, hogy az előadások soha nem rövidebbek, ellenben gyakran hosszabbak a meghirdetettnél – itt a szünet tervezett végére fejeződnek be az előadások, ez még egész jó eredménynek számít, bár véleményem szerint az időhatár betartása (sőt, ki nem használása) nem ártott volna egy előadásnak sem. (Arról nem is beszélve, hogy az előadások alatt időnként egész infantilis, iskolai órákra emlékeztető beszélgetések és levelezgetések zajlottak – oktatáskutatókhoz, egyetemi tanárokhoz szerintem nem méltó módon.)

Kozma a meghirdetett téma (és egyben tanulmányának témája) helyett meg nem jelent bevezető szövegének gondolatmenetét ismerteti, mely szerint vége a liberalizmusnak – hogy ez mit is jelent, arról később –, Nahalka és Liskó az Educatióban megjelent írásukat foglalják össze. Forray tanulmánya, ha jól értettem, nem készült el időre, és hogy vajon arról lett volna-e szó benne, amiről itt beszél, az nem derül ki, mindenesetre az előadásban a kormány teljesítménye, illetve az elmúlt négy év változásai helyett csak az 1960 és nagyjából az 1990-es évek közepe közötti tendenciákról esik szó.

Kozma arról beszél, hogy a rendszerváltáskor valamiféle „kegyelmi időszak” volt: az emberek úgy érezték, hogy ez az a történelmi pillanat, amikor a dolgokat meg lehet oldani. Ekkor születtek meg a legfontosabb döntések, az intézmények nagy része, ekkor tűzettek ki a célok. Számos rendkívül liberális törvény született: az egyházakról szóló, az önkormányzati és az oktatási törvény is ilyen volt. Aztán az idők folyamán mindenféle korlátozásokkal, a „történelmi egyházak” fogalmának megalkotásával, az önkormányzatok autonómiájának a finanszírozáson keresztül történő korlátozásával stb. fokozatosan csökkent a liberalizmus, és a 2004-es EU-csatlakozással pedig lezárult a liberális korszak (itt Kozma végül is visszacsatolt eredeti témájához). Az EU tudniillik kikényszeríti a nagy adminisztrációt, pontosabban a francia típusú adminisztrációt, ami ugyan kis minisztériumot, de annál több és nagyobb állami hivatalt, intézményt jelent. Noha az oktatás elvileg a tagállamok kompetenciája, mégis itt is zajlik az integráció: a szakképzés eleve egységes, a felsőoktatást ezért szintén egyfajta szakképzésnek tekintik, majd a közoktatást is erre felkészítőnek és ilyen értelemben szabályozandónak fogják fel. Az oktatás Kozma szerint tehát 2004 májusában megindult az irányítottság és a szabályozottság útján, és erről az útról már nem térhet le.

Nahalka és Liskó előadásáról csak rövidebben számolnék be, hiszen ezek elolvashatók (és elolvasandók) az Educatióban. Nahalka arról beszél, hogy a tizenhat év alatt decentralizációs folyamat figyelhető meg – ebben csak a 2000-es iskolatípusonkénti kerettantervek jelentettek törést –, a NAT 2003-as módosításában pedig már egyáltalán nincsenek tananyagra vonatkozó előírások, hanem az oktatásfejlesztésre helyezik a hangsúlyt. Nahalka szerint tehát nem vége van a liberalizmusnak, hanem csak most kezdődik igazán. Problémásnak találja a mostanában oly divatos „kompetencia”, „kompetenciaközpontúság” fogalmát, mert azt, hogy mi is az a kompetencia, voltaképpen senki sem tudja: a definíciók önmagukban semmitmondóak, egymásnak pedig ellentmondanak. (De hogy a korrekt definíció hiánya valóban hátráltatná a kompetenciaközpontúság gyakorlati megvalósulást, ez azért számomra nem volt meggyőző.) Liskó rendkívül akkurátusan felsorolja a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásának érdekében tett lépéseket: a politikai eszközöket, a finanszírozási eljárásban bekövetkezett változtatásokat, a program- és ösztöndíj-támogatások rendszerét. Kiemelten elemzi az Arany János Programot, mely 2000-ben indult, és ez a kormány is továbbvitte, illetve -fejlesztette. Fehérvári Anikóval közösen készített tanulmányukban azt vizsgálták, hogy egyrészt mennyire sikerült a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket elérni, másrészt a programba végül bekerülteket felzárkóztatni. A kutatók szerint összességében jó eredmények születtek, az azonban megállapítható, hogy tizennégy évesen már majdnem késő elkezdeni a felzárkóztatást, tehát az erre a korosztályra kifejlesztett pedagógiai módszereket adaptálni kellene az óvodai, általános iskolai viszonyokra.

Forray, bár sajnos nem értékelte közvetlenül a kormány teljesítményét, érdekes és vitára sarkalló megállapításokat tett. Csak néhány, számomra fontosabb gondolatát emelem ki. Szerinte a hetvenes évek óta tudható, hogy nem lehet a romákat elkülönítve fejleszteni (ahogy az azt megelőző évtizedben tették); hogy a cigányság nem marginális csoportként, hanem saját kultúrával rendelkező etnikumként kezelendő. Kérdés ugyanakkor, hogy ha kisebbségként saját iskola jár nekik, akkor az nem jelent-e megint szegregációt. Az etnicitást kellene-e erősíteni, vagy az integrációra kellene inkább helyezni a hangsúlyt? Sajnos a szabad iskolaválasztás oly szép elve a gyakorlatban sok községben azt jelenti, hogy a „magyarok” elviszik a gyerekeiket nagyobb települések iskoláiba, a cigányok pedig nem, így színtiszta cigányiskolák jönnek létre. Probléma a falvakban, hogy gyermekeik már csak a cigányoknak vannak: hogyan lehet így integrálni? – teszi fel a kérdést Forray.

Az előadásokat követő vita miatt volt azonban igazán érdemes ott lenni a konferencián, ekkor pezsdült fel érezhetően a hangulat. A vitát röviden úgy jellemezhetnénk, hogy élénk, érdekes és élvezetes volt. Bárcsak nagyobb hangsúlyt kapott volna!

A vita egyik központi kérdése volt a szakképzés mint a felsőoktatás alternatívája, melyre most, úgy tűnik, nagy szükség lenne – egy ezzel foglalkozó számot még az idén megjelentet az Educatio. Többen problémaként említették, hogy a diplomás munkanélküliek száma egyre emelkedik, Nahalka István pedig megjegyezte, hogy talán ebben az esetben nem lenne fontos minél több hátrányos helyzetű diákot a felsőoktatásba bejuttatni, inkább szakmát kellene tanulniuk – ebből következőleg pedig szkepticizmusának adott hangot általában az integráló és ösztöndíjprogramokkal kapcsolatban. Fedor Mihály, aki az Oktatási Minisztérium egyedüli képviselőjeként volt jelen a vitán, arról beszélt, hogy a minisztérium új kezdeményezésére, a „szakképzést előkészítő évfolyamok”-ra, már felfigyelt a külföldi szakma, a nemzetközi összehasonlításban mindig előkelő helyen végző és mintának tartott finnek például kétszáz pedagógus Magyarországra küldését helyezték kilátásba, amennyiben valóban sikeresnek bizonyul a program. Hogy mekkora szükség van szakmunkásokra, azt jól mutatja, hogy a 2007 és 2013 között elköltendő tízezermilliárd forintnyi uniós támogatás 60%-át különböző építéssel kapcsolatos beruházásokra fogják fordítani, és ezekhez a projektekhez több mint 290 ezer szakmunkásra lenne szükség, többre, mint ahány fiatal összesen végezni fog addig. De esztergályosból például már ma is hiány van, és külföldi munkaerővel is csak részlegesen tudják betölteni az állásokat. Liskó kérdésére, hogy akkor miért nem érvényesül a piac törvénye, és miért nem emelkednek a bérek, Fedor azt válaszolja, hogy a bérek Nyugat-Magyarországon rendkívül magasak, de a keleti országrészből így sem jönnek oda (például az ingatlanuk eladhatatlansága miatt), ezenkívül ezekhez az állásokhoz már magas informatikai stb. képzettség is kell, mert itt már nem hagyományos esztergálásról van szó, hanem gépkezelésről (én ekkor tudtam meg, mire is vonatkozik a CNC rövidítés, melybe álláshirdetéseket olvasván lépten-nyomon ütközik az ember). Megemlítette még, hogy a Mátravidéki Hőerőműben dolgozó háromezer emberből 2300 már most erdélyi – mert ők hajlandóak elhagyni otthonukat. Liskó arról beszélt, hogy a munkaadók bekapcsolását a képzésbe mint abszolút prioritást kezelik, holott nem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogy az ő érdekük az olcsó és érdekvédelemre képtelen munkavállaló. Ugyanakkor a szakszervezetek sem mindig védik igazán a szakma érdekeit, vetette fel Nagy Péter Tibor, a pedagógusokat hozva fel példának. Szerinte semmilyen szakmai kérdéssel kapcsolatosan nem foglal állást a pedagógus-szakszervezet, csak az érdekli, hogy még egy kis pénzt és még egy kis szünetet ki tudjon harcolni. (A Magyar Narancs ugyanezen a napon megjelent számában Andor Mihály többek között a pedagógusok jó érdekérvényesítő képességéről ír, melynek révén elkerülték a leépítéseket és megakadályozták a számukra pluszmunkával járó reformokat. Így a jól szervezett kisebbség érdeke győz a szülők és gyermekek szervezetlen többségének érdeke felett.)

Liskó kifogásolta a hátrányos helyzetűeknek adott teljesítményengedményt is (költségtérítéses pontszámon juthatnak be állami finanszírozású helyekre); ehelyett inkább ahhoz kellene szolgáltatást nyújtani, hogy el tudják érni a megkövetelt teljesítményt. Forray is megjegyezte, hogy a roma hallgatók azt mondták, nem szerettek volna így bekerülni. Az eredeti tervek szerint, ha jól értettem, 80%-ot kellett volna elérniük a hátrányos helyzetűeknek, bár ez, mint az egyik hozzászóló révén kiderült, csak a minisztérium „csalija” volt, hogy vitát provokáljanak az ügyben, nem valódi tervezet. Nagy Péter Tibor az amerikai „affirmative action”-ről (azaz a magyarul „pozitív diszkrimináció”-nak nevezett intézkedésekről) szólván azt mondta, hogy most kezdik az USA-ban is belátni, hogy ennek nincs értelme, és a fekete diplomások is visszautasítják ezt. Ugyanakkor az ilyen intézkedéseket eleve nem örök életűnek tervezték – szólt az ellenvetés. Nahalka szerint addig nem érdemes semmi másról beszélni, amíg az általános iskolák reformja nem kezdődik meg. Szerinte nincs hátrányos helyzet, azt az iskola hozza létre. Hiszen a cigány gyerekek nem rosszul kommunikálnak, nincs olyan, hogy nem tudják kifejezni, amit közölni kívánnak, csak náluk a metakommunikációnak nagyobb súlya van, az iskola viszont szinte kizárólag a verbális kommunikációra helyezi a hangsúlyt. Ezzel hozza létre például a cigány gyerekek (vagy akár az alacsonyabb képzettségű szülők gyermekeinek) hátrányos helyzetét.

Hogy szakmai kérdéseket szakemberek mennyire különbözőképp láthatnak, arra jó példa volt Nahalka István és Nagy Péter Tibor rövid vitája a NAT-ról. Nahalka a NAT módosítását a liberalizmus kiteljesedéseként fogja föl. Amikor egy pedagógus azt panaszolta neki: „de hát ez meg ez a tananyag, és ezt le kell adni”, akkor ő megkérdezte, hogy igen, így van, de ki írja ezt elő. A pedagógus meglepődött azon, hogy maguk az iskolák, az ott tanító pedagógusok írják elő saját maguknak saját tantervükben a megtanítandókat, hiszen a NAT nem szabályoz tartalmilag. Ehhez képest Nagy a NAT-ot ironikus túlzással, de komoly hevülettel háborús bűntettel felérőnek nevezte. Szerinte ez a kultúraellenesség csúcsa, és így elvesznek azok az értékek, amelyek több száz éve az európai-magyar kultúra részét képezik. Nahalka cikkében éppen erre mondja azt, hogy a pedagógusok számára sértő a feltételezés, miszerint, ha nincsenek előírva bizonyos műveltségi elemek, akkor azokat nem is tanítják majd. Itt azonban kitért a téma hosszabb boncolgatása elől, mivel ez nagyon messze vitt volna. És már elég későre járt.

Magába a folyóiratba még csak beleolvasgatni volt időm. A sok érdekes téma és a többnyire igényes feldolgozás ellenére (vagy épp emiatt?) el kell ismerni, nem könnyű olvasmány. Elmenőben különítményünk hölgytagja kezébe egy „Ladies only” feliratú vaskos borítékot nyomnak. Megosztozunk a tartalmán: a Kiskegyed az enyém lehet. Jól fog az most esni.

Vekerdy János

 Hozzászólás beküldése

 Hozzászólás beküldése

Várjon...

Aláírás*    Email*

Honlap:    Email publikus: