Nagy Anna

Felfedezni a teret...^*

Akkor vesszük észre eredendő terünket, amikor éppen elveszítettük, illetve a teljes elvesztése előtti utolsó pillanatban. Úgy is mondhatnánk, a tér/terünk hiánya épp e hiány által válik érzékelhetővé számunkra. Tér-hiányérzet. Régebben, óvónői munkámat végezve, a kicsikkel való napi együttléteim alkalmával is megérintett olykor ez a nehezen megfogalmazható s fogalmiságában talán kissé elvontnak ható „térélmény”, de igazából a szolnoki, Szávai-féle Önálló Vizuális Alapiskolában tudatosítottam a jelentőségét. Hogy – a bergsoni időélmény, „tartam” mintájára – tereink is „átlelkesítettek”, erősen szubjektivizáltak, s gyermekeink valószínűleg intenzívebben élik meg, „lakják be” vagy helyesebben: önmagukba inkább „beleépítik” – a tereket, mint mi, felnőttek. Persze, innentől kezdve ezek a terek erősen spiritualizáltak, olykor-olykor kultikusnak, sőt mágikusnak hatnak, de az egyszerűség kedvéért nevezzük csak ezeket a „légiesített” tereket meseszerűeknek vagy akár fantáziaképeknek, imaginatívaknak… Nem az elnevezésen múlik. (Vagy talán mégis?)

Mindenesetre, amikor a foglalkozásaink során – talán kissé könnyelműen és nem eléggé „koncepciózusan” – tereinket „kineveztem” Manóbirodalomnak, -képzőnek, még magam sem gondoltam, hogy ilyen gyorsan, szinte egyik pillanatról a másikra átlényegülnek körülöttünk a dolgok, s megkezdődik a hetekig, sőt hónapokig tartó varázs… Mert, ugye, mindenekelőtt be kell rendezni, be kell lakni ezt a birodalmat. Fagyöngy- és rézerdőből előhívott kalács-, tűz-, víz-, föld- és légmanók; csigaházból, mézből, viaszból, kenderkócból, fából varázsolt tündérek; üvegre, selyemre festett angyalok; „életnagyságú” óriások (kontrasztként); és – szinte magától értetődően – tükörpalota a birodalom közepében. Amelyet épp a napokban laknak be a drótból, gipszes gézből formázott térlények… Tavasszal, mikor kiserken a fű, természetesen megérkeznek a sárkányok is… Persze, addigra már egy újabb ablakot nyitunk, egymásba nyíló tereink ugyanis egyre inkább átjárhatókká válnak.

Mert a gyermek tere a képzelet és a szabad érzékek által formált tér, melyet nem köt semmiféle (merev, bénító, korán jött stb.) erkölcs és konvenció.

Az óvodáskorú gyerek a valódi, eredendő szellemi tér átélése helyett már az (önmagukat a napi rutinok kényelmének megadó) óvodák erőltetett, nosztalgikus gesztusainak terében kényszerül élni, bizonyos helyes irányba terelő keretek közé szorítva. Mivel még az elveszített eredendő tér utolsó előtti pillanata elevenen él bennük, viszonylag gyorsan visszabillenthetőek megfelelő aktivitással a szellem azon ősi csodájának birodalmába, ahol lehetőségük van szüntelenül új összefüggésrendszerbe helyezni az anyagot, mind több anyagot kölcsönhatásba hozni egymással, s ezzel a vég nélküli alkotással gazdag és erős lélekkel átlépni majd a tudatosabb létezés terébe. Saját maguk alkotta képeik mélyen behatolnak érzelmi világukba, ahol még minden ellentétben és mozgásban van.

Az óvodák terében nem lehet visszaállítani az elveszett eredendő térérzést. Nem lel kielégítést a belőle fakadó vágy (a felfedezés, a kísérletezés, a fejlődés, a kockázatvállalás, a szabályszegés, a hibázás iránt: játékosan és gátlástalanul élvezve mindezt). A tiszta művészetet, játékot befogadni kész gyerek nem érezheti, hogy ő gyermek, helyette szellemileg egyre inkább behatárolódik. Nem tud alkotó módon megnyilvánulni, helyette valódi és képzelt konfliktushelyzetekben vergődik.

Ezt átérezve próbálom csoportjaimmal művészeti óráinkon úgy megnyitni és betölteni a teret apró-cseprő dolgainkkal, különös álmainkkal, hogy az egyszerűség és a bonyolultság végletei között legalább itt visszabillenjenek a gyermekkor artisztikus lényegébe.

Felnőttként pillanatban élés kell hozzá, melyben csak itt könnyű lélegezni: a manók birodalmában. Minél szigorúbban őrzött más térbe kerülünk, annál inkább megkérdőjelezett, felkiáltójelezett térré válik a belőlünk fakadó tér. A legnehezebb a kapcsolat fenntartása a mesterséges terekkel, pedig saját terünkben csak akkor játszhatunk önfeledten, ha ezek a kapcsolatok átjárhatóak.

A művészet teremti meg az emberforma lényegét. Ezért a manók birodalmában (a művészeti foglakozásaimon) a hangulat esztétikai minősége a legfontosabb. Ebben a gyermeki térrel abszolút identikus térben nincs szükség fegyelmezésre, mivel az ember saját terébe tevékenyen belesimul. (P.-t óvónői nem engedték el egyszer az órámra büntetésből, mert az óvodában „fegyelmezetlenül” viselkedett. Nem engedték el saját terére, hol fegyelmezetlenségével olvadhatott volna bele eredendő terébe.)

Minthogy ha kedvük szerint alkotnak, a tér középpontjában állnak. Alkotásaik is egy középpont köré rendeződnek. S minthogy az alkotásnak középpont kell, ha alkotnak, a tér középpontjában kell lenniük nekik is. És a mi dolgunk segíteni megtalálni, hogyan essen egybe ez a kettő.

A remegés, amely a játékos tevékenységeikben a részeket és a részleteket betölti, betölti azt is, amit alkotásaik csak látni vagy sejteni engednek, a teret is, amit kitárnak. E remegés talán attól van, hogy a két középpont egymást űzi, hogy egyesüljön, rettegve tőle: hátha sikerül.

S mikor tevékenységükben világos lesz, hogy ez a két középpont öröktől fogva elfogadta egymást, hogy egyezségük a világban nyilvánvaló, a gyermek alkotó tere áttetsző lesz, mint az üveg.

Arra törekszem, hogy minden gyermek maga legyen a tér. A teljesség azé, akinek számára a tér sosem marad kívül. Aki magában hallgatja a zenét, látja a színt, érzékeli a formát, ahogyan benne lakik. Ahogy belőle szétárad.

A rejtettség, a kuckószerű lét, amely ugyanakkor tágasság is, minden gyerek élménye. Jelentősége, fontossága van annak a térnek, melyben ez a lét átélhető, aminek a voltaképpeni tartalmát megnevezni nem tudjuk. Ez a jelentőségteljes élmény, amely fogalmilag, sőt esztétikailag sem meríthető ki, jellegzetes lírai élmény. (Ezért is választottam írásom mottójának a terek iránt különösen fogékony Gullevic sorait.)

A játék és képzelet e birodalmában az átváltozás a szabály. A mesék történéseiben és dolgaiban burkolt formában jelen vannak az érzelmek is, és épp a burkoltságuk folytán a szokottnál erősebben hatnak. (Meglepett például, hogy a gyerekek játékos megjegyzésemet – „Nézzétek, itt van Manó bácsi!” – hitelesnek, igaznak vélték, s a műhelyben jövő-menő tanárok mindegyikét birodalmuk lakójaként tisztelik... De az otthonról alkalmanként átköltöztetett kacagó gerléink is otthonosan röpdösnek a „manók” között, amolyan mesebeli madarakként. Ha pedig éppen nincsenek jelen, akkor „láthatatlanná” váltak épp, de bármikor láthatókká válhatnak…)

Füst Milán az individuális művészetről szólva azt mondja: „a szabályosság művészetellenes”. A valóság sokkal bonyolultabb és dinamikusabb, semhogy szabályossággal lehetne ábrázolni, megeleveníteni. Ezért a merev alkotói forma művészetellenes, a szabad kiélés, a szabad individuális alkotás kárára van. Ebből kifolyólag minél feszesebb és merevebb a rend az adott szférában, annál inkább a formát szolgálja és nem a célt, sőt a lényeg és a teljesség megragadásakor gátló lehet. Laza, oldott rendetlenségben dolgozunk. Nem törekszünk az élettelen és merev rendre.

Megkértem a gyerekeket, hogy meséljenek erről a térről, öntsék szavakba a manók birodalmában átélt érzéseiket. („Milyen érzés áradt szét bennetek, amikor először megpillantottatok egy manót?”) Csak egy-egy szóval tudták kifejezni érzéseiket. („Ők kedves lények, mások, mint általában a többi felnőtt.”). Még túlságosan intuitívak; öleléssel, puszival, szemük csillogásával, gesztusaikkal (sokszor kapok tőlük olyan rajzokat „ajándékba”, melyet az előző találkozásunk/óráink témáját ábrázolják) adják tudtomra, hogy jó nekik ez a hely, melynek ablakán át újra és újra átlépünk a másik térbe (és időbe), abba, mely az ő lelkük teréhez hasonlóbb, néha pont olyan.

A jövőben művészeti óráimon azt szeretném vizsgálni, hogy pontosan milyen ez a másmilyen tér, mitől szikrázik a belseje, és hogyan hozhatunk létre konkrétan ilyen tereket.

Szeretném, ha mindegyik gyerek beleépítené saját belső terét az őt ebben a művészi szférában átkaroló térbe; hogy ott váljék részévé a tér, ahol a középpont tündököl: a belső terük és a közös munkálkodás során a színek, formák által létrejövő mese-játék metszéspontjában.

Jegyzetek

 Hozzászólás beküldése

 Hozzászólás beküldése

Várjon...

Aláírás*    Email*

Honlap:    Email publikus: