Heindl Péter

Levelek a holokauszthoz vezető utat is kikövező és máig le nem küzdött keresztény zsidóellenesség tárgyában

Idemásolok szövegrészeket különféle általam írt levelekből.¹

Ezt írtam Karsai Lászónak:

Dr. Karsai László részére

Tárgy: dokumentumok ajánlása a holokauszt történetét bemutató szöveggyűjteményhez

Tisztelt Professzor Úr!

Április 16-án mint a Yad Vashem Intézet tanártovábbképzésén részt vett történelemtanárok egyike ott voltam a Páva utcai Holokauszt Emléknapon, s így hallhattam, amint Ön megkérte az eseményen résztvevőket, hogy ajánljanak szövegeket egy, a holokauszt körülményeinek bemutatását segítő szöveggyűjtemény összeállításához.

Az alábbiakban olyan szövegek szerepeltetését szeretném kérni, amelyek a keresztény egyházak, illetve a keresztény hithez szorosan kötődő személyek szerepének a bemutatását segítik a holokauszt társadalmi hátterének megértése érdekében.

Hogy ezt miért tartom rendkívül fontosnak, a saját pedagógusi tapasztalataimmal szeretném illusztrálni.

Magam egy katolikus intézményi hátterű, hátrányos helyzetű fiataloknak létrehozott középiskolai kollégiumban, a Pécs melletti Mánfán működő Collegium Martineumban dolgozom kilenc éve. A kollégium működésének első nyolc évében az intézmény („alapító”) igazgatója voltam. A szembenézést a holokausztért való felelősséggel mindig is fontosnak tartottam, annál is inkább, mert régóta civilizációs botránynak gondolom az antiszemitizmusnak a második világháború utáni továbbélését. Kollégiumunk demokratikus – a kollégistákat egyenrangú partnerként kezelő – nevelési elveihez kezdettől fogva a XX. század nagy reformpedagógusának, a Varsóban zsidó árvaházat vezető, majd a rábízott gyermekeket a gettóba, majd a halálba is elkísérő Janusz Korczak munkáiból vettünk példát. Korczaknak nem csak a pedagógiája fontos a kollégium számára: a mostani tanév kezdetekor a kollégium egyik alapítója és önkéntes munkatársa, Lankó József alsószentmártoni plébános a kollégisták számára tartott misén a szentbeszéd témájául Korczak és „gyermekei” sorstragédiájának bemutatását választotta.

Másfél éve, mióta elolvastam David Kertzernek A pápák a zsidók ellen című könyvét, számomra talán a legfontosabb pedagógiai/szakmai kihívássá lépett elő a holokauszttal való szembenézés fontosságának megértetése diákjaim (valamint barátaim, munkatársaim) számára.

Személyes tapasztalatom szerint a holokauszt kiemelkedő történelmi jelentőségének megértetése nem egyszerű pedagógusi feladat.

Vidéken az antiszemitizmus mint a társadalmi együttélés defektusa nem is létezhetne, hiszen a vidéki zsidóságot szinte maradéktalanul megölték a vészkorszakban. Mégis létezik viszonylag széles körben egyfajta nehezen megfogható és tetten érhető idegenkedés, távolságtartás mindennel szemben, ami a zsidósághoz köthető, és ennek az idegenkedésnek az okai között véleményem szerint meghatározó mértékben van jelen a keresztény hitoktatás minősége. A ma is használatos hittankönyvek tudatos vagy a szerző szándéka ellenére megvalósuló antiszemitizmust tápláló hatásáról a közelmúltban többen is írtak, így például Majsai Tamás protestáns vagy Balogh Judit katolikus teológus. Ezzel az idegenkedéssel is meg kell küzdenie egy pedagógusnak akkor, amikor a holokausztot vagy az antiszemitizmust dolgozza fel diákjaival. (Természetesen mint hitét gyakorló keresztény nem azt akarnám, hogy a gyerekek ne járjanak hittanórára, hanem azt, hogy képesek legyenek korszerű tananyag-feldolgozás során vallásukat (is) történeti fejlődésében szemlélni, kritikusan gondolkodni és elsajátítani azokat a készségeket, amelyek szükségesek a befogadó szemlétű emberi magatartáson alapuló demokratikus társadalmi együttélésre. No meg persze a hittankönyveket sem ártana korszerűbbekre cserélni...)

Tapasztalatom szerint azért nehéz a középiskolai tankönyvekben olvasható értelmezés alapján a holokauszt kiemelkedő jelentőségéről és a modern, máig ható antiszemitizmusról beszélni, mert azt a diákok nem igazán tudják mihez kötni. Nem értik, hogy a XX. századi eseménysorban mi is a mának szóló mondanivaló.

Egyre inkább erősödik bennem az a meggyőződés, hogy az antiszemitizmus és a holokauszt történetét lehetetlen érthetővé, felfoghatóvá tenni, ha a téma feldolgozása során nem vizsgáljuk meg a korabeli keresztény egyházak szerepét a modern antiszemitizmus táplálásában. De ugyanígy a tettestársak, a tétlen szemlélők vagy akár az embermentő „igazak” szerepe sem érthető meg, ha nem elemezzük a korabeli keresztény vallási kultúrában felnőtt emberek gondolkodását, értékrendjét, a döntéseiket meghatározó tényezőket. Magyarul: hiába hivatkozik az ember a holokausztnak az emberirtás méretei vagy a technikája miatti egyedülállóságára, hiába keres párhuzamokat a cigányellenes diszkrimináció és az antiszemitizmus között (ami a munkám során azért tűnik kézenfekvőnek, mert a kollégiumunk diákjainak nagy része cigány fiatal), hiába dolgozzuk fel általánosságban az előítéletes gondolkodás kialakulásának és az előítéletek makacs továbbélésének szociálpszichológiai folyamatát. A holokauszt súlyát s a rá való emlékezés fontosságát a fiatalok egyszerűen nem érthetik meg akkor, ha az antijudaista/antiszemita keresztény kulturális örökség – mint a holokauszthoz vezető út egyik legfontosabb építőköve – nem képezi a modernizációs folyamatok szociológiai elemzése mellett központi elemét a téma feldolgozásának.

(Tudom, hogy például a katolikus egyház mindig igyekezett elhatárolni magát az „antiszemitizmustól”, amit faji alapú zsidóellenességként határozott meg, szemben az egyház antijudaista alapú zsidóellenességével, de azért az antiszemitizmus fogalmának mai közkeletű értelmezése alapján nehezen lehet másnak minősíteni az egyház(ak) XIX–XX. századi zsidóellenes állásfoglalásait, mint a modern antiszemitizmus megnyilvánulásainak.)

A fentiek alapján tartanám nagyon fontosnak, hogy a holokauszttal kapcsolatban megjelenő szöveggyűjteményben minél több olyan dokumentum szerepeljen, amely az „intézményes” kereszténységnek a zsidóüldözéssel kapcsolatos viszonyát mutatja be sokoldalúan, de kendőzetlenül.

Véleményem szerint ahhoz, hogy nemcsak a tudományos életben, de a magyar közéletben is beindulhasson egy feltáró, tisztázó, a szembenézést és a mának szóló tanulságok megfogalmazását segítő vita a korabeli kereszténység szerepéről a holokauszttal kapcsolatban, bizonyosan szükség van a dokumentumok bemutatásán túl minél több elemző tanulmány, a témával foglalkozó kötet publikálása is.

Ezért szeretnék professzor úr figyelmébe ajánlani egy angol nyelvű munkát, amelynek magyar nyelvű kiadását – mint pedagógus – nagyon fontosnak tartom, és a megjelentetésért már tettem is néhány kezdő lépést. A könyv címe: The Holocaust and the Christian World. A Carol Rittner, Stephen D. Smith és Irena Steinfeldt által szerkesztett tanulmánygyűjteményt a brit Beth Shalom Holocaust Memorial Centre és a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet közösen adta ki 2000-ben.

Azt gondolom, ennek a munkának nálunk nagy sikere lenne, és – ami még ennél is fontosabb – talán a közgondolkodásra is jelentős hatást gyakorolhatna, ha megjelenne.

Két éve olvastam magyarul David Kertzer A pápák a zsidók ellen című, igen magas színvonalú, izgalmas, olvasmányos stílusú történészi munkáját. A könyvnek kiválósága ellenére Magyarországon tudomásom szerint szinte semmi visszhangja nem volt. Én legalábbis mindössze egy rövid recenziót olvastam róla az Élet és Irodalomban, az is körülbelül annyit tartalmazott, hogy „jó könyv, fontos problémát feszeget, érdemes elolvasni.” Mivel rám Kertzer műve nagy hatást gyakorolt, sokat gondolkoztam a visszhangtalanság okán. Arra jutottam, hogy talán túl „meredek” volt a hazai viszonyokhoz. Kertzer arra vállalkozott, hogy az Emlékezünk: megfontolások a Soáról címmel kiadott 1998-as vatikáni dokumentummal szemben (amely ugyan mélységesen elítélte a holokausztot, de – ahogy arra Ön is utal Holokauszt című, kiváló összefoglaló művének Antijudaisták, antiszemiták című fejezetében – gyakorlatilag elutasított mindenféle egyházi felelősségvállalást a népirtáshoz vezető folyamatért) összegyűjti mindazokat a tényeket, amelyekkel a Vatikánnak a nagy francia forradalom utáni 150 évben a modern antiszemitizmus kialakulásában és a holokauszt felé vezető út kikövezésében játszott szerepét egy laikus számára is meggyőző módon feltárhatja. Kicsit olyan ez a könyv, mint a híressé vált, francia történészek által írt A kommunizmus fekete könyve, amely úgy mutatja be a kommunista rendszereket, hogy róluk tényszerűen leírja az összes gonoszságot, amit csak lehetséges. Ez a megközelítés a korabeli keresztény egyházak felelősségének témáját még jórészt ma is tabuként kezelő magyar közélet számára túlságosan sokkoló ahhoz, hogy kezdeni tudjon vele valamit.

A The Holocaust and the Christian World viszont szerintem szinte tökéletesen alkalmas a problémakör „kibeszélésre”. Benne van az is, amit Kertzer leírt, az egyházaknak a világháború végéig hirdetett antijudaizmusa és antiszemitizmusa, de benne vannak a keresztény zsidómentések is; az egyházi vezetők jó és rossz cselekedetei, hősiességek és gyengeségek, hülyeségek és bölcsességek, tépelődések. Benne van az is, hogy a mérleg egyértelműen negatív: a nagy európai keresztény egyházak megbuktak a náci zsidóüldözés okozta kihívás vizsgáján, és ebbe bizony belehalt hatmillió olyan ember, akiknek idegenné, megbélyegzendővé, sőt ellenséggé nyilvánításáért a keresztény egyház(ak) közel két évezreden át munkálkodtak. Nagyon fontos, hogy a II. világháború utáni keresztény válaszok is benne vannak (az 1947-es seeligsbergi konferencia 10 pontja, a II. vatikáni zsinat Nostra Aetate című nyilatkozata, az egyházi/főpapi bocsánatkérések stb.), szó van a további feladatokról és a kereszténység jövőjének kérdéséről is.

A könyvben az is fantasztikus, hogy maga is a „kibeszélés” módszerét választotta: keresztény teológusok, papok, szerzetesek, apácák, valláshoz nem kötődő tudósok, holokauszt-túlélők és rabbik írnak benne a legkülönfélébb megközelítéssel, de mindig a feltárást segítő jelleggel. Erénye még a könyvnek, hogy lapszéli kérdéseivel, kiemelt mondataival az olvasót is „kibeszélésre” készteti. Ez a könyv igazi „taneszköz” is tehát.

Az Egyházfórum című nyitott szellemű katolikus folyóirat és lapkiadó vezetője, Wildmann János vállalná a könyv kiadását. Meggondolandó, hogy talán nálunk is jobb lenne egy többkiadós megoldás: célszerű lenne talán az Egyházfórum Kiadó mellett egy holokausztkutatással, illetve a holokauszt oktatásával és kiadással egyaránt foglalkozó szervezet társkiadóként való bevonása is.

Nagyon örülnék, ha a könyv kiadásához az Ön szakmai támogatását is megszerezhetném!

Jó lenne, ha az egyházi vonatkozású szövegrészeknek a szöveggyűjteményben való szerepeltetése hozzájárulhatna ahhoz, hogy egyszer majd a The Holocaust and the Christian World-höz hasonló, hazai keresztény kiválóságoknak – teológusoknak, egyháztörténészeknek, lelkészeknek, szerzeteseknek – egyházaik felelősségével őszintén szembenéző írásait is magában foglaló tanulmánygyűjtemény Magyarországon is megszülethessen.

Pécs, 2005. április 29.

Tisztelettel:

Dr. Heindl Péter, történelem szakos tanár, közoktatási szakértő

Ezután találkoztam Karsai Lászlóval, átadtam neki a könyv fénymásolatát. Elolvasta és ezt írta:

„Röviden: nagyon örülnék, ha ez a könyv magyarul is megjelenne, mondja meg, kinek milyen hosszú támogató levelet kell írnom annak érdekében, hogy ezt a nagyon jó tervet megvalósítsuk!

Kis túlzással, de olyan érzésem van, ha ez a könyv megjelenik, az olyan hatást kelt majd, mint amikor egy tóba egy nagy követ bedobnak. Hatalmas hullámok keletkezhetnek, ennek lesz visszhangja, hatása, abban biztos vagyok.”

(Egy későbbi e-mailjében Karsai László felhatalmazott arra, hogy a véleményét bárhol idézhessem, ezért másoltam ide ezt a részletet a leveléből.)

Egy rövid részlet Szántó T. Tibornak, a Szombat című zsidó kulturális és politikai folyóirat főszerkesztőjének írt levelemből:

Nagyon fontos, hogy a közgondolkodásba bekerüljön annak a tudata: az európai kultúra keresztény jellegének alapvető szerepe volt/van az antiszemitizmus táplálásában és így a holokauszt lehetségessé válásában is. És úgy látom, ez a feladat éppen most vált aktuálissá. Az utóbbi években eljutott nálunk a közbeszéd odáig, hogy a németeken túl a magyar társadalom legkülönbözőbb csoportjainak, rétegeinek, intézményeinek a holokausztért viselt felelőssége is a társadalmi diskurzus részévé válhasson. Már néhány középiskolás tankönyv is ír erről. Közhelyként szokás emlegetni, hogy a (nyugat)németek velünk ellentétben ezt a szembenézést már évtizedekkel ezelőtt megtették. De talán egy előnye is van a magyarországi szembenézés megkésettségének: a keresztény kultúra felelősségéről világszerte manapság indult meg egy szélesebb körű vita, s a magyarországi múltfeltárásnak így már ez a diskurzus is a részévé válhat. Ezzel pedig az egész holokauszt problematikának egy alaposabb, mélyebb értelmezés lehetőségét biztosító (ha nem is biztos, hogy jobban megemészthető – mint ahogy arra Ön is utal a Nürnbergi Írótalálkozón tartott és a Népszabadságban idézett beszédében) feldolgozása vált lehetségessé.

Az emészthetőség tekintetében én azért optimista vagyok. Ha csak hazai példát veszünk: Magyarországon nagyon komoly társadalmi érdekek fűződnek mind az emberek sokasága számára rendszeres megaláztatást okozó társadalmi előítéletek mérsékléséhez, mind a nem kis részben az antiszemitizmus kibeszéletlensége miatt élesen kettészakadt politikai közélet ellentéteinek tompításához, mind a kereszténységnek önmaga túlélése érdekében szükséges modernizálásához.

Az utóbbi időben az ország legkülönbözőbb régióiból verbuválódott kollégákkal különféle előítélet-kezelő, „érzékenyítő” képzéseket tartunk szerte az országban, elsősorban roma fiatalokkal foglalkozó pedagógusok és szociális szakemberek számára. Nagy kihívás, hogyan lehetne elérni, hogy hasonló képzésekkel jelentős mértékben hozzá tudjunk járulni az antiszemitizmus visszaszorításához is.

Részlet egy Havának írt levélből:

Néhány hete Pécsett tartott egy nyilvános beszélgetéssel egybekötött előadást Heller Ágnes filozófus, talán „Emlékezet és emlékezés” címmel. Heller Ágnesnek nagyon nagy tekintélye van Magyarországon. Egykor marxista filozófus, Lukács György tanítványa volt, aztán ellenzéki lett a 60-as években, később emigrált, majd a rendszerváltás után jött haza. Az elmúlt években munkáiban nagyon sokat foglalkozott a zsidó sorssal, a koncentrációs táborok világának és a GULÁG világának összehasonlíthatóságával vagy össze nem hasonlíthatóságával, aztán a kereszténység zsidó gyökereivel. Nagyon okos és szép dolgokat írt, de engem mindig zavart, hogy a zsidók „örök idők óta” tartó üldözését több írásában is megmagyarázhatatlannak, illetve csak valamiféle transzcendens okkal magyarázhatónak írta le. Úgy tűnt, mintha kerülni akarná a kereszténység felelősségének felvetését ebben a kérdésben.

Néhány barátommal megbeszéltük, hogy a pécsi fórumon mindenképp szóba hozzuk a korabeli egyházak, a „keresztény kultúra” felelősségével való szembenézés kérdését, illetve ezzel összefüggésben az átlagemberek, a tétlenek, az áldozatokkal szolidaritást nem vállaló, sőt irántuk ellenszenvet mutató „szemlélők” felelősségével való szembenézés kérdését, illetve a számunkra, „utódok” számára az „örökséggel” való szembenézés kérdését. Kicsit konspiráltunk: a több száz fős közönség sorai közt egymástól távol ültünk le, hogy ne egy helyről hangozzanak el az ugyanazt a szemléletet tükröző érvek. Az első felszólalás után Heller Ágnes még „hárított”, nem akart belemenni a keresztény felelősség kérdésének vizsgálatába. A második felszólalás után viszont már mosolygott, aztán egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy benne is van szorongás („gombóc a torkában”) akkor, amikor erről a kérdésről beszél, mert ez a kérdéskör még nincs „kibeszélve” Magyarországon.

Két hétre rá a miskolci pályaudvaron, hazafelé indulva, újságokat vettem a vonatra olvasnivalónak. Szinte véletlenül megvettem a Pécsi Tiborék neoprotestáns egyháza által kiadott Hetek című hetilapot (ezt az újságot talán évente egyszer szoktam megvásárolni kíváncsiságból), és ahogy a vonaton kinyitom, egy hosszú interjút találok benne Heller Ágnessel. Az interjúban pedig Heller Ágnes nem másról szólt, mint amiről a pécsi fórumon „termékeny” vitát provokáltunk: a kereszténység felelősségéről és a „csendes szemlélőkről”. Ilyeneket ír: „Az antijudaizmus, antiszemitizmus, zsidóellenesség vagy zsidózás – nevezzük, ahogy akarjuk – már kétezer-három esztendős, mindig más formákban jelenik meg, és ez a jövőben is így lesz. (…) De hogy mondjak valamit, az antiszemitizmus nemcsak a zsidóságra, de a kereszténységre nézve is gyalázat. Mindenki azt mondja, keresztény Magyarország, csakhogy ez alatt nem arra gondolnak, hogy Magyarország egy olyan ország, ahol hatmillióan hisznek Istenben, a tanításai szerint élnek, és elfogadják a húsvéti három nap misztériumát, hanem azt értik, hogy nem zsidók. Persze könnyebb antiszemitának lenni, ha a templomokban a papok nyíltan vagy burkoltan arról prédikálnak, hogy a zsidók ölték meg Krisztust. Ahelyett, hogy arról beszélnének, mit köszönhet a kereszténység a zsidóságnak. Sok hívő keresztényt Auschwitz ébresztette rá, hogy rossz oldalon állt, mert valamilyen módon Káin szerepével vállalt közösséget. Sokan ekkor jöttek rá arra, hogy Istennek arra a kérdésére, hogy hol van a testvéred, nem szabad úgy válaszolni, hogy »őrzője vagyok én az én testvéremnek?«. Az Auschwitz helységnév a kollektív Ábelre mutat, így lehet az ártatlanok legyilkolásának a szimbóluma. A borzalmakat még az is tetézte, hogy akik túlélték a táborokat, és hazajöttek Magyarországra – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, azokat ellenszenvvel fogadták. Sokáig azt hittem, azért, mert féltek, hogy visszakérik a lakásukat vagy az üzletüket vagy a náluk elrejtett vagyonukat. Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó, hanem a bűntudatról. És vegyük ezt komolyan! Képzelje el, hogy valaki mellett ott él egy zsidó család, a gyerekek együtt játszanak, a szülők barátkoznak. Aztán elviszik ezt a családot a négy gyerekkel együtt. Csak az apa jön vissza, és ez a szomszéd – aki még csak a hangját sem emelte föl, nem kiabált, annyit sem mondott, hogy ezt ne – egészen biztosan bűntudatot fog érezni. A bűntudat a legtöbbször gyűlöletbe csap át, pláne ha valaki valakinek nagyon sokat ártott. Voltaképpen közvetlenül a háború után ezért szállt hajóra a megmaradt kétszázezer zsidó több mint fele. (...) Én nem antiszemitizmusról beszélnék. Valamikor a pogány időkben ezt judeofóbiának nevezték. Akkor a zsidókat azért gyűlölték, mert ateistáknak gondolták őket, mivel nem hódoltak a római isteneknek. (...) Aztán jött a keresztény antijudaizmus, ami az istengyilkosság hamis vádja körül alakult ki. (...) A keresztény kultúra később, kapva az alkalmon, rengeteg mítoszt épített ki e hamis vád köré. És a mítoszokban vakon hisznek az emberek a mai napig is. (...) Az előítéleteknek és a mítoszoknak a legfőbb táptalaja az, hogy az emberek még csak meg sem próbálnak a saját fejükkel konzekvensen gondolkodni, hanem reflexszerűen átveszik, amit a környezetükben látnak és hallanak. Ez pszichológiailag is kielégíti őket, hiszen egyúttal bűnbakot is találnak. Ez egy magyarázó elv is: az emberek megnyugszanak, hiszen tudják végre a velük történő rossz dolgok okát. Így tették a zsidót az ördög szószólójává, szócsövévé. Tehát, ami az ördögtől jön, az a zsidótól jön. Ma már persze nem ördögről beszélnek, hanem világ-összeesküvésről, arról, hogy New Yorkból és Tel Avivból irányítják Budapestet, Putyint és az egész világot. Nyugat-Európában például azt állították, hogy a világbékét leginkább az agresszor és hódító Izrael fenyegeti. Ilyen tökkelütött hülyeségekben hisznek az emberek és ezeket le is írják.” És így tovább egy hosszú íráson keresztül.²

Bár Heller Ágnes szavai nem vidámak, mégis nagyon jó kedvem lett, mert úgy éreztem, a két héttel azelőtti pécsi témafelvetéssel barátaimmal talán mi hozzájárultunk ahhoz, hogy az egyik legtekintélyesebb magyar filozófus nyilvánosan és ilyen nyíltan beszéljen egy mindannyiunk számára fontos témáról!

* * *

Nem vagyok teológus, az alábbiakban inkább valamiféle hangos gondolkodással próbálkozom hitbéli kérdésekben.

Mióta a korabeli kereszténység, a korabeli keresztény egyházak holokausztért viselt felelősségének témája foglalkoztat (kb. másfél éve), egy érdekes folyamat zajlott le a keresztény hitemben. Először meggyengült, aztán viszont újra erősebbé vált, sőt a hivatalos, a legtöbb keresztény egyház által közösen vallott „Apostoli hitvalláshoz” is közelebb került a hitem.

Az igazat megvallva, korábban sosem hittem igazán abban, hogy Jézus nem csak megváltó volt, de személyében maga az Isten jött le az övéi közé. Szóval, bár leginkább katolikus s időnként protestáns templomokba jártam vasárnapi istentiszteletekre, a lelkem mélyén valamiféle unitárius voltam (holott unitárius templomban sohasem jártam), bár ennek sose tulajdonítottam különösebb jelentőséget.

Aztán a holokauszt felé vezető út tényeinek egyre alaposabb megismerése során, ahogy a „modern” politikai antiszemitizmus keresztény ágának jelentőségét egyre inkább felismertem, s azt is, hogy ezzel az általam ismert egyházak mennyire nem tudnak, nem akarnak a mai napig tisztességgel szembenézni, „üdvtörténeti jelentőségét” elismerni, egyre kevésbé éreztem magam jól az istentiszteleteken, s egyre kevesebbet jártam katolikus misékre vagy protestáns istentiszteletekre. (Pedig korábban közel egy évtizeden át szinte minden vasárnap lelki szükségletem volt Isten közösségi keretek között való tisztelete.)

Kezdtem úgy érezni (most nagyon őszinte igyekszem lenni), hogy tkp. leginkább „csak” azért kell megmaradnom a keresztény hitben, mert egy keresztény hívő pozíciójából könnyebben lehet „ráébreszteni” felebarátaimat: mi is történt itt 60-70 éve, és mi is ezzel kapcsolatban a mi felelősségünk diktálta feladatunk.

Aztán egyszer csak az a gondolat (felismerés, sugallat vagy mit tudom én mi) támadt bennem, hogy ha valamitől nagyon jó a keresztény hit, az éppen az, hogy egy tökéletesen áldozatkész, alázatos Istene van. Azzal, hogy Isten 2000 éve nem mennydörgések közepette, hatalmát megmutatva, félelmet keltve mutatkozott meg az emberek előtt, hanem egy galileai rabbi személyében, aki leginkább a legszegényebbek, a megbélyegzettek, a megtérni vágyó bűnösök között érezte jól magát, s aki tkp. kortársai előtt nem is fedte föl isteni természetét, s megváltóként is csak élete utolsó szakaszában hirdette magát, és aki a saját – elvileg a szűkebb-tágabb környezetében mindenki által vallott – tanításainak következetes megvalósításáért kapott halálbüntetés által áldozta fel magát, emberként, szóval mindezzel Isten egy olyan vallást teremtett, hogy az az elmúlt 2000 év összes keresztény bűne ellenére mégiscsak képes arra, hogy az alázatos szeretet eszméjét sugározza szét remélhetőleg még nagyon hosszú ideig.

Pécs, 2005. július 16.

--

Kedves Barátom!

Munkádban a holokauszt feldolgozásának tematikája, hogy miről kell a gyerekeknek beszélni, úgy látom, nagyjából követi azt, amit a Yad Vashemben mi is kaptunk. Amiről szeretnék most írni neked, az az, hogy szerintem ezt a tematikát egy vonatkozásban ki kellene egészíteni. Hogy mivel, azt szerintem sejted is, hiszen már a Yad Vashemben is ez volt a vesszőparipám, most inkább arról írnék, hogy miért.

Szóval, arról szeretnék írni: Miért tartom fontosnak, hogy a modernkori, tehát a XIX–XX. századi keresztény zsidóellenesség a fajelmélet zsidóellenessége mellett része legyen a holokauszt narratívájának, annak ellenére, hogy a Yad Vashem képzésén erről a témáról tkp. alig esett szó?

Azért, mert az eseményekre meghatározó hatása volt. A legtöbb ember, aki nem szegődött kifejezetten a fasiszta eszme hívévé, hívő keresztényként volt antiszemita. Antiszemitizmusának elsődleges forrása az a korabeli keresztény tanítás volt, amely a keresztény megváltás lehetőségét elutasító, „Isten-gyilkos” zsidókat erkölcsileg fogyatékos, keresztényellenes és így a keresztény erkölcs szabályait is elutasító, pénz- és hataloméhes, hittársaival összefogva világuralomra törekvő embercsoportnak tartotta. Ugyanezekkel a tulajdonságokkal ruházták fel a zsidókat a szociáldarwinizmus azon hívei is, akik a zsidókat „fajbiológiai” alapon minősítették, de a keresztény zsidóellenes érvrendszer nemcsak „előzménye” volt a fajelméletnek, hanem tkp. a holokausztig elsődlegesen volt hatással az európaiak zsidóellenes gondolkodására. Az úgynevezett „politikai antiszemitizmusnak” is elsődlegesen (időben is és talán a náci Németországot kivéve mindvégig) a keresztény zsidóellenesség volt a meghatározó ideológiai háttere és nem a „szociáldarwinista” fajelmélet. A XIX. században és a XX. század első felében a Vatikán többször egyértelműen kinyilvánította, hogy következetes zsidóellenessége nem faji, hanem vallási eszmei alapon áll. Az Osztrák-Magyar Monarchia népszerű bécsi polgármestere, a Hitler által is nagyra becsült Karl Lueger keresztény-szociális pártja volt az első mozgalom, amely a modern politikai antiszemitizmust nagy sikerrel képviselte. Keresztény eszmei alapon. A magyar katolikus egyházon belül máig nagyra értékelt, Székesfehérváron kétszeres ember nagyságú köztéri szoborral rendelkező Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök politikailag is képviselt modern antiszemitizmusa a két világháború közötti Magyarország középosztályának gondolkodására alapvető hatással volt. A mélyen katolikus Teleki Pál a magyarországi politikai antiszemitizmus egyik legjelentősebb képviselője volt. Ő, miközben szemben állt a német náci ideológiával, Hitlerrel közös platformot keresett akkor, amikor a negyvenes évek legelején a Führernek felvetette az európai zsidóság háború utáni „részben vagy egészben” való kitelepítésének szükségességét. (Telekinek szintén köztéri szobra van, a balatonboglári plébániatemplom előtt.) Sajnos a nagy európai protestáns egyházak korabeli szellemiségét ugyanígy áthatotta az antiszemitizmus.

Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy amikor az egyik legszívszorongatóbb kérdést feltesszük, azt, hogy miért hagyták a hitleri hatalom befolyása alá került európai népek szinte ellenállás nélkül, sőt igen gyakran egyetértéssel zsidó polgártársaik kiközösítését és deportálását, akkor a választ elsősorban az emberek gondolkodását alapvetően meghatározó, „beléjük nevelt” keresztény zsidóellenesség hatásában kell keresnünk. Egy éve írtam egy kis cikket a Népszabadságba, abban ezt valahogy úgy fogalmaztam meg (és most nem akarom törni a fejemet az újrafogalmazáson): „Minden keresztény zsidómentő cselekedet ellenére a keresztény szereteteszme sokkal, de sokkal kevesebb zsidót volt képes megmenteni, mint amennyi elpusztításához a korabeli kereszténység antijudaizmusa és antiszemitizmusa közvetve hozzájárult.”

Azt is fontos tisztázni: számított-e egyáltalán a németeknek, hogy milyen ellenállást fejt ki a lakosság a deportálásokkal szemben? Ha a nácibarát országokban vagy a nácik által meghódított, legyőzött országokban a deportálások körülményeit és „eredményességét” egyenként megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy nagyon is számított!

Ti a tematikátokban elsősorban a dánok példáját tárgyaltátok, de érdemes megvizsgálni más országok vezetőinek és népeinek példáját is!

A legyőzött Franciaországból a két világháború között bevándorolt, többnyire Németországból menekült zsidókat tömegesen deportálták, de a 350 ezres franciaországi zsidó közösség régóta ott honos, a franciák által nemzettársaiknak tartott részét a deportálások csak csekély mértékben érintették. Hitler nem vállalta fel, hogy e miatt a kérdés miatt esetleg nyílt lázadásra provokálja a franciákat. A Vichy-Franciaországban, az egyébként abszolút nácikkal együttműködő Petain marsall a várható felzúdulásra hivatkozva nem járult hozzá a „régóta honos” francia zsidók deportálásához.

A fasiszta Olaszország a németeknél jóval később hozott csak zsidótörvényeket, és deportálásra csak a háború vége felé, a Saloi Köztársaság területén került sor. Az olasz zsidók többsége megmenekült. Jellemző, hogy amikor Hitler presztízskérdést csinált a római zsidók deportálásából, a több mint 10 000 római zsidóból 1000-et sikerült deportálniuk, a többieknek az antiszemitizmustól kevésbé fertőzött olaszok (többek között klerikusok) segítségével sikerült elrejtőzniük.

Persze egyetlen ember tragédiája is sok, és Franciaországból így is közel nyolcvanezer zsidónak minősített embert deportáltak a halálba. A deportálások főként a nemrég bevándorolt családokat érintették, azokat, akikre nem terjedt ki a franciák nemzeti szolidaritása.

Véleményem szerint a mi diákjaink számára az ellenállás legtanulságosabb példája nem is a dánok helytállása lehet, hanem talán a (Magyarországon balkániságuk miatt sokak által lenézett) bolgároké. A kis Bulgária Magyarországhoz hasonlóan a szomszéd államok bolgárok lakta területeinek „visszacsatolása” miatt lett a németek háborús szövetségese. Német segítséggel szerezték meg a görögöktől Nyugat-Trákiát, a szétvert Jugoszláviától Macedóniát. Bulgáriában német csapatok állomásoztak, az ország miniszterelnöke kifejezetten nácibarát volt, a király Horthy kormányzóhoz hasonlóan „ingadozó”. Sok tehát a magyar helyzethez hasonló vonás. A bolgároknál is viszonylag korán megtörtént az első – a jóérzésű embereket sokkoló – tragédia, ami a 41-es kőrösmezei deportálásokkal vethető össze. Az újonnan szerzett Trákiából és Macedóniából több mint 10 000 zsidót deportáltak szörnyű körülmények között, akiknek a túlnyomó részét meggyilkolták a náci haláltáborokban. Ez volt a bolgárok Kamenyec-Podolszkja. Innentől azonban a folytatás igencsak különbözött a magyarországitól. A trákiai-macedóniai deportálások miatt azonnal és egységesen tiltakozott a bolgár egyház „püspöki konferenciája”, a Szent Szinódus. (Már ezt megelőzően a bolgár zsidótörvények parlamenti vitájakor egységes volt a főpapi tiltakozás. Nem úgy, mint nálunk, ahol a katolikus, református és evangélikus egyházi vezetők kifejezetten támogatták az első két zsidótörvényt, és csak a harmadiknál nem szavazták meg a felsőházban azt a főpapok arra hivatkozva, hogy nehogy má’ az állam döntse el, összeadhat-e egy keresztény hitre tért zsidót egy pap egy másik keresztény hívővel, vagy sem.) Amikor pedig a korábbi főpapi tiltakozások ellenére a háború előtti területeken neki akartak látni a deportálásoknak, a Szent Szidónus tiltakozó határozatát a háborús cenzúrát megkerülve minden bolgár templomban felolvasták a hívőknek. A szófiai metropolita a királynak küldött tiltakozásában kijelentette, hogy ha elindítják az első deportáltakat szállító szerelvényt a városából, ő teljes főpapi díszben a vonat elé fekszik. (És ez nem legenda, mint az, hogy a dán király kitűzte a sárga csillagot!) Szófiában az emberek az utcára vonultak a deportálások hírére tiltakozni. A bolgár kormány visszakozott. Hitler pedig azt gondolta: Jobb nem föllázítani maga ellen egy szövetségest! Bulgáriának a trákiai és macedóniai hódítások nélküli „törzsterületén” kevesebb zsidó élt (kb. 50 000 fő) a háború előtt, mint a háború végén! Miközben Bulgária egészen addig a nácik hűséges szövetségese volt, míg a szovjet csapatok el nem érték az ország határait.

Tudjuk, hogy Magyarországon az egyházak magatartása finoman szólva nem volt ilyen következetes és egyértelmű a zsidók deportálásának idején. Erről véleményem szerint a diákoknak őszintén beszélni kell. De voltak pozitív példák is. Pl. a Szociális Testvérek Társasága apácarend vezetője, Slachta Margit, akinek jelentős szerepe volt a kamenyec-podolszki mészárlás körülményeinek feltárásában és a 41-es, hontalan zsidókra vonatkozó deportálások leállításában, s aki a cenzúrát kijátszva már 42 karácsonyán egy cikkében a keresztényeket a zsidó munkaszolgálatosok szívükbe zárására szólította fel, miközben a hivatalos egyházi sajtó az idő tájt fröcsögött az antiszemitizmustól. Vagy Márton Áron, Erdély püspöke, aki az észak-erdélyi deportálások hírére a kolozsvári nagytemplomban tartott prédikációjában kijelentette, hogy egy igaz kereszténynek akár a börtönt is vállalnia kell az üldözöttek segítése érdekében. (Ha jól tudom, mind Slachta Margit, mind Márton Áron megkapták a Világ Igaza címet.) Vagy a protestáns Sztehlo Gábor lelkész, aki 1944-ben – Slachta Margithoz hasonlóan – társaival együtt, életét kockáztatva, szervezetten mentett zsidókat. A pozitív példákról is beszélni kell a gyerekeknek (természetesen az ellentmondásos többségi egyházi magatartás bemutatása mellett és nem helyett), mert nagy szükség van arra is, hogy azonosulási pontokat találjanak maguknak, amire saját, mostani (adott esetben keresztény) értékrendjük felépítése során támaszkodhatnak.

A modernkori keresztény vallási hátterű zsidóellenesség tárgyalása és e zsidóellenességnek a közgondolkodásra, valamint a korabeli egyházi vezetők gondolkodására és cselekedeteire gyakorolt hatásának elemzése Hosszú Gyula 2002-ben megjelent és idén a Történelemtanárok Egyesülete által valamennyi középiskolának kiküldött, egyébként kiváló szemléletű és a középkori antijudaizmust már részletesen tárgyaló tankönyvéből is teljesen kimaradt. Emiatt szerintem a korabeli egyházak vészkorszak alatti szerepének bemutatása meglehetősen apologetikus jellegűre sikerült ebben a könyvben.

Pedig magyar nyelven hozzáférhető szakirodalom már 2002 előtt is volt e tárgykörben.

Randolph Braham professzor írásai – A Vatikán – emlékezet és felejtés és a Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt című tanulmányai – emlékezetem szerint első kiadásukban már 2002 előtt megjelentek. Pelle János A katolikus egyház és a zsidótörvények című írását a katolikus Vigilia 2001. januári számában publikálta. Majsai Tamás református teológus már régóta foglalkozik ezzel a témával. A Holokauszt és a kereszténység viszonyáról a pannonhalmi bencés püspök-főapát, Várszegi Asztrik által megszervezett konferencián Majsai Szempontok a Soá 1945 utáni (magyarországi) evangélikus és református egyházi recepciójához címmel tartott egy, a tényekkel való szembenézésre ösztönző előadást, melynek szövege a Magyar megfontolások a Soáról című tanulmánykötetben 1999-ben jelent meg.

Tény, hogy Hosszú Gyula könyve megírása előtt még nem olvashatta magyarul a nálunk 2002-ben kiadott, adataival sokkoló könyvet a XIX–XX. századi katolicizmus antiszemitizmusáról: David Kertzer A pápák a zsidók ellen című művét. És persze nem olvashatta magyarul azt a brit Beth Shalom Holocaust Memorial Centre és a Yad Vashem által közösen kiadott The Holocaust and the Christian World című, tankönyvszerűen szerkesztett kiváló tanulmánykötetet sem, amelynek mielőbbi magyar kiadásán ügyködöm mostanában.

Tudomásom szerint korábban Hosszú Gyula is részt vett a Yad Vashem képzésén, ahol nyilván ő is óriási muníciót – ismereteket és élményeket a szemléletformáláshoz – kapott, és ez minden valószínűség szerint jelentős segítség volt a számára is egy ilyen kiváló könyv megírásához. Tény ugyanakkor, hogy a korabeli kereszténység viszonyát a holokausztig vezető zsidóellenes tébolyhoz a Yad Vashem kurzusának tematikája sem tárgyalta.

Kérdés, hogy miért nem, miközben az intézmény olyan kiváló kötetet adott ki, mint a The Holocaust and the Christian World?

Erre kétszer kérdeztem rá tavaly Jeruzsálemben. A nekünk két kiváló előadást is tartó Rafi Vago az első, A modern antiszemitizmus című előadását követően, ha jól emlékszem, röviden annyit válaszolt a modernkori keresztény zsidóellenesség elemzésének hiányát firtató kérdésemre, hogy igazam van, ezzel a kérdéssel is foglalkozni kellene. Pont. Frojamovics Kingának úgy tettem fel ugyanezt a kérdést a magyarországi zsidóság két világháború közötti helyzetét elemző, információgazdag előadása után, hogy hivatkoztam Majsai Tamás református lelkészre, mint aki többször foglalkozott egyháza és a többi keresztény egyház korabeli antiszemitizmusával. Frojamovics Kinga válasza számomra „árulkodó” volt, s most is úgy gondolom, a tőle kapott válasz tükrözheti azt a koncepciót, amit maga a Yad Vashem is képvisel (vagy legalábbis tavaly még képviselt) ebben az ügyben. Kinga valami olyasmit mondott ugyanis, hogy „a református egyház szerepével foglalkozzanak a reformátusok”. Magyarul, véleményem szerint a Yad Vashem a képzésein – érthetően – nem akar belemenni olyan, Európában ma is óriási tekintélynek örvendő intézmények és eszmerendszerek bírálatába, mint amilyenek a nagy keresztény egyházak és maga a – zsidóellenes vonásoktól máig sem minden egyházban tökéletesen megtisztított – keresztény teológia és vallásgyakorlat.

Kedves Tibor és Szilvia! Éppen a fentiek miatt óriási azonban a mi felelősségünk! Ha valakinek, hát nekünk mindenképp foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel! Hiszen ki másnak kellene példát adva, a közoktatásban elsőként foglalkoznia a korabeli kereszténység zsidóellenességének kérdésével, ha nem azoknak a pedagógusoknak, akik egy, a mai kor emberére is hatni tudó, a XXI. században is erkölcsi vezérfonalat nyújtani képes kereszténység hirdetésében hisznek?

Komolyan azt gondolom (ahogy azt egy néhány hete Tibornak elküldött szövegben már írtam), hogy a holokauszt súlyát s a rá való emlékezés fontosságát a fiatalok egyszerűen nem mérhetik fel reálisan akkor, ha a téma feldolgozása során nem vizsgálhatják meg a korabeli keresztény egyházak szerepét a modern antiszemitizmus táplálásában, s ha nem elemezhetik a korabeli keresztény vallási kultúrában felnőtt emberek gondolkodását, értékrendjét mint a döntéseiket meghatározó tényezőket. E nélkül a tettesek cinkosainak vagy a tétlen szemlélőknek, de még az embermentőknek (az „Igazaknak”) a magatartása sem érthető meg igazán. S nem érthető meg az áldozatok helyzete sem: az, hogy milyen környezetben kellett élniük, napi döntéseiket meghozniuk üldöztetésük idején.

S hadd legyek (megint) botcsinálta teológus:

Véleményem szerint a holokausztnak „üdvtörténeti” jelentősége van. És nem csak a keresztények, de a muzulmánok, zsidók, hinduk, buddhisták, sőt átvitt értelemben az Istenben nem, de más, életükhöz vezérfonalul szolgáló világnézetben hívő emberek (marxisták, ateista humanisták stb.) számára is. A holokauszt ugyanis azt példázza, „tanítja”, hogy egyetlen vallás, eszme, világnézet követője sem hihet a saját világnézete „egyedül üdvözítő” voltában, mert egy ilyen hit egyenesen vezet el a más világnézetet követők tévelygőknek, erkölcsileg (s aztán akár „fajilag”) alacsonyabb rendűeknek, bűnre-hajlóbbaknak minősítéséhez, és ha így minősítenek valakiket, akkor így is viselkednek velük szemben, s az út végén pedig ott van a holokauszt.³

Trogir–Pécs, 2005. július végén

--

Jegyzetek

 Hozzászólás beküldése

 Hozzászólás beküldése

Várjon...

Aláírás*    Email*

Honlap:    Email publikus:

Hozzászólások

Buji F. | 2006. december 17. 2:01
Egy publikálatlan vita részlete. De te sem publikálhatod! Bár nem is biztos, hogy mernéd. Feri


Ennek a „féloldali teológiai bénulásnak” egy másik megnyilvánulása az, hogy kritikusom úgy véli: „erkölcsi megvetésben”, „teológiai leértékelésben”, „társadalmi kirekesztésben” és „véres üldözé-sekben” a zsidóknak volt részük a keresztények részéről, fordítva viszont efféle botrányos dolgok nem fordultak elő. Azt hiszem, fölösleges is mondanom, hogy – visszafogottan fogalmazva – kri-tikusom ezúttal sem vádolható azzal, hogy úttörő módon képviselne egy nézetet. Hogyan is ma-radhatna mindennemű reakció nélkül az, ha egy népet/vallást hosszú évszázadokon keresztül ilyen módon kezelnek! Hogyan is volna elképzelhető az, hogy egy egész nép a megvetésre és a gyűlöletre soha nem válaszolt megvetéssel és gyűlölettel, hanem végtelen türelemmel fogadott minden ilyen megnyilvánulást – noha egyébként az ellenségszeretet tanítása hiányzik belőle (lásd feljebb). Nos, kritikusom öntudatlanul is egy ilyen társadalmi-történelmi anomáliának hódol, ami-kor csupán a keresztények antijudaizmusáról hajlandó tudomást venni, a zsidók antikrisztianizmusáról már nem. Minden normális logika viszont azt mondja, hogy ha egy népnek évszázadokon át csak megvetésben és kirekesztésben és gyűlöletben volt része, akkor abban a népben ennek hatására kifejlődik a megvetés, a kirekesztés és a gyűlölet.
Kritikusom úgy gondolja: mivel a zsidóság két évezreden keresztül szenvedett a kereszténység-től, s mivel a keresztényeket is komoly felelősség terheli azért a katasztrófáért, amit holocaust-nak/soának neveznek, nekem nincs jogom arra, hogy Krisztust fölébe emeljem korabeli zsidó környezetének, mert ez már antijudaizmus. Éppen ezért engedtessék meg nekem, hogy felhívjam a figyelmet a dolgok másik oldalára is, arra az oldalra, amiről kritikusom azért feledkezett meg, mert korának gyermekeként a recens teológia amnéziás állapotot idézett elő benne ebben a vo-natkozásban.
Nézzük csak: „erkölcsi megvetés”. Vajon nem volt részük ugyanebben a keresztényeknek már kezdettől fogva, attól fogva, amikor Szent Pál – aki nagyon jól ismerte a zsidó álláspontot – na-gyon pontosan fogalmazva kimondta, hogy a zsidók számára Krisztus botrány? Anélkül, hogy a konkrét tényeket néznénk (amelyeket százszámra sorol fel a rabbinikus irodalom kiváló ismerője, Huber Lipót szentíráskutató grandiózus kétkötetes monográfiája: A zsidóság és a kereszténység a múltban és a jelenben – Kalocsa, 1932–1936), képzeljük csak el a helyzetet: a zsidó vallásból létrejön egy picike kis szekta, amely a maga álmessiásával, a názáreti Jézussal rövidesen meghódítja azt a birodalmat, amely a zsidó államot megfosztotta szabadságától. Aligha lehet elképzelni felháborí-tóbb dolgot az ortodox zsidó felfogás szemszögéből! A legkevesebb, amivel erre válaszolni lehetett, az erkölcsi megvetés. A másik hit minden hit számára egyébként is mindig lenézés tárgya volt. Vagy talán azt gondolja tisztelt vitapartnerem, hogy az a pluralista felfogás, amely az utóbbi egy-két évtizedben jelent meg, a zsidóságnak kezdettől fogva sajátja volt?
De nézzük tovább: „teológiai leértékelés”. Vajon gondolhatja-e komolyan bárki is azt, hogy a zsidó teológia kezdettől fogva kétezer éven keresztül nagyra becsülte és magával egyenrangúnak tekintette a keresztény teológiát, és csupán egy más, de ugyanolyan rangú teológiát látott benne, mint a sajátja? Nos, bármennyire is megvannak a gyökerei a liberális másságkultusznak a zsidó-ságban, azért a zsidóság a saját vallásában megnyilatkozó igazságot nem eszerint szemlélte, és aligha vélte úgy, hogy a keresztény vallás is igazság, csak éppen más igazság. És hozzá kell tenni, hogy ez a természetes és egészséges hozzáállás.
Aztán: „társadalmi kirekesztés”. Az a kijelentés, hogy a zsidóságot a kereszténység társadalmi kirekesztéssel sújtotta, ugyan igaz, de egy olyan eszmének a szolgálatában áll, amely már nem igaz. Ugyanis a kereszténység a zsidókat valóban kirekesztette, de nem zsidóságuk miatt, hanem azért, mert nem voltak keresztények, és bármilyen valláshoz is tartozott valaki a kereszténységen kívül, éppúgy kirekesztették a keresztény társadalomból, mint a zsidó vallású embert – egészen egysze-rűen mert ez a társadalom keresztény volt! Vagyis a zsidóságot nem valamiféle zsidóellenesség, hanem a kereszténypártiság miatt rekesztették ki a keresztény társadalomból. És ez ismét csak így természetes. Minden olyan hagyományos társadalom, amelyben egyetlen vallás hatotta át és szabá-lyozta a társadalom és állam egészét, valamilyen mértékben kirekesztette az összes többi vallás képviselőjét. Nem tette ezt másként a zsidóság sem, amíg még a maga hagyományos zsidó álla-mában élt: azokat, akik nem voltak zsidók, éppúgy kirekesztették, mint a keresztények azokat, akik nem voltak keresztények. És bármennyire is botrányos egy progresszív kereszténynek a „ki-rekesztés” szó, a kirekesztés a világ legtermészetesebb dolga, aminek különféle formáit ő maga is műveli a mindennapi életben: például baráti köréből kirekeszt bizonyos típusú embereket. És ar-ról sem szabad megfeledkezni, hogy Isten országából majdan nagyon sok embert ki fognak re-keszteni, és ezeket a kirekesztetteket a külső sötétségbe fogják vetni, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz (vö. Máté evangéliuma 8,12).
És most már csak egy maradt hátra: a „véres üldözés”. Mindenekelőtt el kell ismerni, hogy magukat kereszténynek vallók részéről a történelem folyamán többször is volt véres zsidóüldözés, s noha bárkiknek az efféle üldözése elfogadhatatlan, minden egyes ilyen esetben konkrétan meg kellene vizsgálni azt, hogy mi volt annak kiváltó oka. Márpedig éppen ez az, amit nemcsak hogy nem szokás megtenni, de amit szinte főbenjáró bűn megtenni! Az okok vizsgálatának hallgatóla-gos tilalma a zsidóüldözés kapcsán önmagában is mutatja, hogy e kérdés megközelítése mennyire torz. Az okok kutatása minden egyes zsidóellenes akció mögött már csak azért is indokolt lenne a biblikus szemlélet alapján, mert az ószövetségi prófétai magatartásnak ez az egyik legsarkalato-sabb eleme: a próféta mindig rámutatott azokra az okokra, amelyek miatt Jahve megharagudott népére, és kiszolgáltatta azt idegen népek kényének-kedvének. Az okok kutatása tehát nagyon is összhangban van a biblikus szemlélettel, és ha a prófétáknak volt bátorságuk rámutatni annak okaira, hogy miért hurcolták el a zsidóság nagy részét a babiloni fogságba, akkor csak csodálkozni lehet azon, hogy ma már senki nincsen a zsidóságon belül, aki meg merné fogalmazni a kérdést: miféle bűnt kellett elkövetnie a zsidóságnak ahhoz, hogy Istene egy olyan szörnyű dologgal bün-tesse meg, mint a holocaust? Mindenesetre a holocaustért felelőssé tenni a kereszténységet és a keresztényeket semmivel sem jobb, mint felelőssé tenni a zsidóságot és a zsidókat a kommuniz-musért.
Ami a „véres üldözéssel” kapcsolatos konkrétumokat illeti, ezzel kapcsolatban mintha valami-lyen különleges vakság sújtaná a keresztény teológusokat és egyháztörténészeket – s őket másolva kritikusomat is –, amikor teljesen megfeledkeznek arról, hogy az ősegyház szinte folyamatosan üldözést szenvedett a zsidóságtól, kezdve magával az alapítójával, a názáreti Jézussal, a zsidó ke-resztényüldözés első áldozatával: „Ti vastagnyakúak, ti körülmetéletlen szívűek és fülűek – mond-ja István diakónus a Főtanács tagjainak –, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megölték azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg” (Apostolok cselekedetei 7,51–53). De nemcsak visszatekintve látta így ezt az Apostolok cselekedeteinek szerzője, hanem maga Krisztus is így lát-ta előretekintve, mint ahogy az a gyilkos szőlőművesekről szóló példázatából látszik: „Végül a fiát [Krisztust] küldte el hozzájuk [a zsidókhoz], mert azt gondolta: A fiamat csak megbecsülik. De amikor a szőlőművesek meglátták a fiút, így biztatták egymást: Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és mienk lesz öröksége. Nekiestek, kidobták a szőlőből és megölték” (Máté evangéliuma 21,37–39). És az Apostolok cselekedetei, Pál levelei, a Jelenések könyve és az egyéb levelek telis-tele vannak utalá-sokkal mindazokra az üldöztetésekre, amelyeket a korai keresztények voltak kénytelenek elszen-vedni a korabeli zsidóságtól. Hiszen az a Pál mondja a jeruzsálemi zsidóknak, aki, mint egykori fa-rizeus, nagyon is tudta, milyen viszonyban volt a zsidóság a kereszténységgel: „Zsidó vagyok, a kilikiai Tarzuszban születtem, de ebben a városban nevelkedtem, s Gamáliel lábánál az atyai tör-vény szigorú megtartására tanítottak. Az Isten szolgálatában éppúgy buzgólkodtam, mint most ti mindannyian. Halálra üldöztem ezt a tanítást, férfiakat és nőket kötöztem meg és vetettem börtönbe. Maga a főpap és a vének tanácsa a tanúm. Megbízólevelet is kaptam tőlük, azzal mentem el Damaszkusz-ba, a testvérekhez, hogy bilincsbe verve Jeruzsálembe hurcoljam őket, hadd bűnhődjenek.” (Apostolok cselekedetei 22,3–5). S ha Pál zsidóként üldözte a keresztényeket, akkor keresztény-ként a zsidók által üldözötté vált, olyannyira, hogy az Apostolok cselekedeteinek csaknem fele Pálnak és munkatársainak a zsidók általi üldözéséről szól! A keresztények és zsidók viszonya tehát az előbbiek üldözésével kezdődött az utóbbiak részéről.
Természetesen a „véres üldözéshez” valamilyen fokú politikai hatalom kell, és jól tudjuk, hogy a zsidóság kezében az elmúlt kétezer évben nem volt politikai hatalom. Vagyis tulajdonképpen maga a társadalmi-politikai keret hiányzott ahhoz, hogy tovább folytatódhasson az, ami az ősegy-házzal szemben Palesztinában elkezdődött. Azazhogy két alkalommal, rövidebb időre mégiscsak politikai hatalomhoz jutott a zsidóság – méghozzá a II. századi Bar Kochba-féle felkelésben és a VI. századi himjarita Jemenben. És mit láthatunk? Mindkét alkalommal keresztények ezrei estek áldozatául „véres üldözéseknek”. Szent Jusztinosz leírja, hogy a zsidók „bennünket ... idegenek-nek és ellenségeiknek tartanak, és hozzátok [rómaiakhoz] hasonlóan, amennyire csak erejükből te-lik, ... pusztítani és büntetni akarnak, ahogy erről ti is meggyőződhettetek. Mert a nemrégiben lezaj-lott zsidó háborúban Barkhókhebasz, a zsidó felkelés vezére, csupán a keresztényeket büntette meg keményen, hogy tagadják meg, és káromolják Jézust, a Krisztust« (Apológia XXXI.5–6). S ami ezt fölöttébb figyelemreméltóvá teszi: mindez akkor történt, amikor a keresztények még semmiféle politikai hatalommal nem rendelkeztek a Római Birodalmon belül, ellenkezőleg, a rómaiak is ül-dözték őket! Mindenesetre az addig eleven palesztinai zsidó-keresztény közösség ekkor pusztult el, méghozzá szinte egyik napról a másikra, éspedig maradéktalanul. Ekkor ölték meg az utolsó zsidó-keresztény jeruzsálemi püspököt is, aki még vér szerinti rokona volt Jézusnak. S mivel Bar Kochbát messiásnak tartották, ez elég jól mutatja azt, hogy a zsidó messiási elképzelésekben mi-lyen sors várna a keresztényekre.
Ami a másik esetet illeti, a zsidó vallású himjarita király, Dhú-Nuvász Maszruk agresszíven ke-resztényellenes politikát folytatott, ami a helyi zsidóság támogatását élvezve nemcsak egyszerűen véres üldözésekig, hanem tömegmészárlásig fajult (Kr. u. 523). Az áldozatok száma meghaladta a tízezret, és körülbelül ugyanennyit vetettek börtönbe azok közül, akik nem voltak hajlandók meg-tagadni keresztény hitüket. A többieket rabszolgának adták el, a keresztény templomokat pedig zsinagógákká alakították. Feltételezések szerint a Korán 85. szúrájának 4–7.verse is erre a véres keresztényüldözésre utal. Simon Róbert szerint „a nagy és elsőrendű forrásanyagból ... kiderül, hogy az áttérést megtagadó keresztényeket egy templomban égetik meg.” (A Korán világa. Budapest, 1987. 390. p.). És különösen arra érdemes felhívni a figyelmet a jelen összefüggésben, hogy ezt a véres keresztényüldözést nem előzte meg véres zsidóüldözés, ugyanis ez utóbbiak csak az ezredforduló után vették kezdetüket. Az elsőség kétes dicsősége e tekintetben tehát éppen hogy nem a keresz-ténységé.
Tovább vizsgálva a történelmi tényeket láthatjuk, hogy formális politikai hatalom híján, viszont politikai befolyás birtokában is körülbelül ugyanez a hozzáállás jellemezte a zsidóságot. Ilyen helyzet is természetesen csak a keresztény világon kívül fordulhatott elő, helyesebben a keresztény világ peremvidékein. És ebben a tekintetben klasszikus esetnek tekinthető a Perzsa Birodalom, ahol ráadásul még számottevő zsidó és keresztény közösség is élt. Amit itt mindenekelőtt meg kell említenünk, az II. Sápúr (310–380) mintegy tizenhatezer áldozatot követelő, rendkívül heves és hosszú keresztényüldözése. Sápúr zsidó származású (vagy zsidó vallású) anyja révén erősen zsidó befolyás alá került, és zsidó alattvalói egyszerre szították és támogatták keresztényellenes politikáját. A másik eset II. Hoszrau perzsa király hadvezéréhez, Sahrbarázhoz kapcsolódik, aki 614-ben elfoglalta Jeruzsálemet, s aki – és itt szóról szóra kell idézni a Britannica Hungarica szó-cikkét – „megengedte, hogy zsidó segítői keresztény foglyok ezreit kínozzák meg” (9. kötet 71. p.).
A tragédia az, hogy egyesek úgy gondolják: miközben a kereszténység a zsidóság vonatkozásá-ban „teljesen” bűnös, a zsidóság a kereszténység vonatkozásában teljesen ártatlan. Hogy egy ilyen történelem-lélektani anomália kialakulhatott, ráadásul mindenféle biblikus, egyháztörténeti és tör-ténelmi tény ellenében, az persze jól mutatja, hogy e megközelítési mód mögött milyen masszív előítélet rejlik. S ha valaki keresztény részről tesz magáévá egy ilyen véleményt, és ráadásul ezt a nézetét még érvként is vonultatja fel egy teológiai vitában, vagyis egy teológiai kérdés eldöntésé-ben egy vélt vagy valós, de mindenképpen egyoldalúan bemutatott történelmi szituáció felidézé-sével akar nyomást gyakorolni, feláldozva ezáltal saját diszciplínájának, a teológiának az intaktsá-gát és integritását, akkor képet kaphatunk arról, hogy mivé képes torzulni egy olyan ember szem-lélete, aki minden ellenállás nélkül kiszolgáltatja magát a progresszivista széljárásnak.
Ennek a sajátosan torz és „féloldali bénulástól” szenvedő gondolkodási modellnek az egyik sa-játossága az, hogy csak a holocaustról akar tudni – amiért persze kritikusom szerint a kereszté-nyeket is ugyancsak terheli a felelősség (ez persze sosem minősül „általánosításnak”) –, és nem vesz tudomást arról, hogy a kommunizmus hetven éve alatt a vallásos és ezen belül keresztény embereknek hitük és meggyőződésük miatt folyamatosan „erkölcsi megvetésben”, „teológiai leér-tékelésben”, „társadalmi kirekesztésben” és „véres üldözésekben” volt részük – amivel kapcsolat-ban a zsidók felelősségét felvetni természetesen égbekiáltó bűn. A kommunizmus egyik célja a vallás és vallásosság eltörlése, felszámolása volt, és ezt hol ideológiai nyomással – ha úgy tetszik: kirekesztéssel1 –, hol fizikai megsemmisítéssel igyekeztek elérni. És ez nem hatvan éve történt, mint a holocaust, hanem például Magyarországon még tizennyolc éve is keresztényüldözés folyt. Ne feledkezzünk meg róla: Európában utoljára nem a zsidókat, hanem a keresztényeket üldözték, és az üldözők között bőségesen voltak olyanok, akik korábban zsidóságuk miatt voltak üldözöt-tek.

JEGYZET

1. Ne feledkezzünk meg róla: Magyarországon a „létezett szocializmus” időszakában folyamatosan és több szin-ten is egyfajta numerus clausust alkalmaztak a keresztényekkel szemben: egyrészt az egyházi intézmények számát mi-nimális szinten maximálták, másrészt az állami felsőoktatás bizonyos területeire magát nyíltan kereszténynek vallók nem nyerhettek felvételt.

Buji F. | 2006. december 17. 1:24
Ej, Géza, egy ilyen cikket leközölni... A cigány-vitából mutatis mutandis láthatnád, hogy a dolgok – nagy vonalakban – pont ellenkezőleg állnak. Nem kell helyet adni minden mondern politikai divateszmének. Dani írása viszont figyelemreméltó. Feri