A mánfai Collegium Martineum védelmében

Baráth Szabolcs és Egyedné Ricsei Anna levélváltása

A Taní-taní című pedagógiai szakfolyóirat 34. számában megjelent cikk miatt írok. A cikket Egyedné Ricsei Anna írta, a címe: Cigányok mellett éltem én is. Ez a személyes hangvételű írás megrázó őszinteséggel mutat be egy olyan életutat, mely minden rezdülésében a szegények, a társadalom perifériájára szorult emberek segítéséről, megértéséről tesz tanúbizonyságot. De nem ennek elismerése és méltatása az egyetlen ok, ami miatt írok most neked.

Az említett cikkben kétszer is „elhangzik” Mánfa neve, ami ebben a kontextusban nem lehet más, mint a már tíz éve működő Collegium Martineum Tehetséggondozó Kollégium, ahol halmozottan hátrányos helyzetű, zömében cigány családokból származó gyerekek élnek, és járnak onnan különböző érettségit adó intézményekbe.

A cikkben felbukkan egy Ignácz Etelka nevezetű lány, aki a Gandhi Gimnáziumba jár. Róla a következőt tudhatjuk még meg a cikkből: „…Mánfai diák volt, de fellázadt a benti szigorúság ellen. Más kollégisták szabadabban dönthetnek. (…) Lázongása miatt eltávolították Mánfáról, meg sem hallgatták az ötleteit.”

Az igazság ezzel szemben a következő:

• A Collegium Martineum elmúlt tízéves története során nem járt Mánfára Ignácz Etelka nevű diák.
• A Collegium Marineum elmúlt tízéves történetében a kollégiumból magatartási problémák miatt senkinek sem kellett elhagynia a kollégiumot. Kényszerű távozásra csak akkor került sor, ha valaki folyamatosan nem járt iskolába. (Ezen túlmenően önszántán kívül még egyszer távozott valaki a kollégiumból: ennek történetét az intézmény volt igazgatója a Taní-tani 2004/2005-ös tanév 1–2. számának 151. oldalán leírta.)

Azért lepett meg a cikkben szereplő állítás, mert az pont a mánfai kollégium lényegének mond ellent. Mit is jelent ez?

A mánfai kollégium pedagógiai alapelve a diákok önrendelkezését biztosító házikonferencia-rendszer, mely lehetővé teszi, hogy a kollégiumban élő diákok a saját életüket érintő kérdésekben dönthessenek. Ez nem más, mint egy hetente megismétlődő fórum, melyben egy-egy lakóközösség összes diákja és nevelője részt vesz. Ezen alkalmakkor a diákok és a nevelők közösen vitatják meg életük eseményeit, és döntéseket hoznak, amelyek attól kezdve az adott kollégiumi lakóközösség hivatalos „törvényei” is (például mikor legyen a takarodó). Lényege, hogy a nevelőnek ugyanúgy egy szavazata van, mint a diáknak. Ha valaki végiggondolja ezt a rendszert, elképzelhetetlen, hogy a nevelők kirakjanak valakit a kollégiumból, hiszen az csakis a diákok döntésével történhetne meg.

Ennek a rendszernek a hátterében két fontos filozófiai gondolat húzódik meg. Az egyik az, hogy a kollégiumunkba bekerült gyerekek jelentős része olyan közösségekből érkezik, ahol őket már tizenkét éves kortól felnőttként, egyenrangú partnerként kezelik. (Ez az egyik oka annak, hogy a cigány gyerekek elmenekülnek a középiskola világából, hiszen ott nem kapják meg ezt a partneri bánásmódot.) A másik ok az a korczaki filozófia, melynek alapelve, hogy a gyerekek képesek a saját életüket érintő kérdésekben dönteni, ha a társadalom hagyja őket. Lehet, hogy nem mindig döntenek jól – mint ahogy a felnőttek sem –, de az általuk meghozott rossz döntésekből képesek tanulni, elsajátítják az önálló gondolkodást, ami az életben maradás egyik legfontosabb követelménye.

A Collegium Martineumban jelenleg ötven halmozottan hátrányos helyzetű, 90%-ban cigány családokból származó diák él. Ők Pécs és Komló különböző, érettségit adó középiskoláiban tanulnak. Olyan gyerekekről van szó, akik a társadalom perifériájára szorult családokból származnak, s akiknek ez a kollégium az egyetlen lehetőség, hogy bent maradjanak a középiskola világában. Ebből logikusan következik, hogy intézményünk szociális és tanulást segítő rendszerű. Ennek a munkának köszönhető, hogy Pécsen az elmúlt tíz évben jelentősenmegnőtt az érettségit adó (olykor elit) középiskolákban a hátrányos helyzetű, cigány tanulók létszáma.

2005. november 20.

Üdvözlettel: Baráth Szabolcs, a mánfai kollégium vezetője

*

Baráth Szabolcs fenti levelét elküldtük Egyedné Ricsei Annának, akitől ez a válaszlevél érkezett.

Elnézést kérek, hogy visszaemlékezésem során pontatlanságommal a Mánfai Collegium Martineum cigány közösségét a diákok egyéniségét figyelembe nem vevő bírálattal sújtottam, holott ez a kollégium éppen a diákok önrendelkezését tűzte ki céljául. Ignácz Etelka soha nem volt mánfai diák, ám szeretne az lenni, mert a lehetőségeket összekeverte a szabadsággal, és most iránytű után vágyik, amely segítené álma megvalósulásában, hogy ő is cigány értelmiségivé válhasson.

Szeretném azt hinni, hogy ez a fatális tévedésem egy egymásra találás előzményévé válik.

Köszönöm, hogy „baklövésemre” Baráth Szabolcs, a mánfai kollégium vezetője felfigyelt, és hogy helyesbített. Ez a helyesbítés nemcsak felületességemre figyelmeztetett, hanem arra is, hogy utánajárjak, hogy ez az 1990-es születésű, izgalmas egyéniségű, tehetséges cigány kislány, akire Bonyhádon már oly sokan felfigyeltek, nem esett-e elszánt lázongásával útkeresés közben kelepcébe.

Ignácz Etelka sokat ígérő alakjáról a Taní-tani 34. sz. 41–42. oldalán meséltem a cigányokról szóló megemlékezésemben (Cigányok mellett éltem én is). Az akkor felületesen felidézett eseményt némi kutatás után így pontosítom.

2004. június 20-án a bonyhádi Solymár Imre Városi Könyvtár rendszeresen visszatérő könyvfesztiválján egy lelkes társaság gyűlt össze a cigány irodalom aktuális műveinek megismerésére. A volt Perczel-kúria gyönyörű fái alatt Bognár Cecil, a helybeli evangélikus gimnázium tanára mutatta be Kovács József Hontalan cigány költő-újságírót.

Mellettem a Tolna megyei napilap tudósítója jegyzetelt. Újságíróként ő már tapasztalhatta, hogy csak a memóriára hagyatkozni kellemetlen tévedésekhez vezethet, különösen másfél év múltán, mint ahogy ez velem is megtörtént.

A főleg pedagógiai indíttatású érdeklődők hamarosan az író pedagógiai írásgyűjteményét boncolgatták. Már a ciklus címe is lehangoló. A nemzet szemétdombjai cím is igazolja, hogy igen pesszimista kicsengéssel hamarosan a pécsi Gandhi Gimnázium és a mánfai kollégium nehézségeire került a szó. Nagyon örültem, hogy a könyvtárban megkedvelt Ignácz Etelka, gandhis gimnazista is hozzászólt – szép megfogalmazásban, érett higgadtsággal érvelt, és tiltakozott kollégiuma teljes elszigeteltsége miatt. Már akkor tévedésbe estem, mert én a mánfai kollégium térbeli távolságából fakadó elszigetelődésre gondoltam. Reálisnak éreztem, hogy ez az értelmes kislány képviselje kollégiumában is társait, hisz 1997 óta akárhány gandhis diákkal találkoztam, hasonlóra panaszkodott. Sőt a Taní-tani 30–31. sz. 102–103. oldalán hasonló panaszra akadhatunk, míg ugyanezen számban Heindl Péter, volt mánfai igazgató épp a diákok egyéni igényeihez való túlzott alkalmazkodás buktatóira tért ki a 28–29. oldalon, persze már a 11–12. évfolyam takarodó időpontjának kapcsán.

Ám Etelka ekkor még 7. osztályos volt, vagyis már a koránál fogva sem lehetett mánfai kollégista. Erre Karolin lányom is későn figyelmeztetett, aki most, 2005 májusában épp nem ért rá lektorálni az írásom, pedig tanácsát valóban kikérhettem volna, hisz 1993 óta tanúja lehetett a cigánykollégiumok különböző irányzatainak, mindkét oldal nehézségeinek.

Etelkát sem tudtam 2005 májusában, a cikkem írása idején személyesen elérni, ám könyvtári patrónusaitól megtudtam, ritkán látják, lázongása ellenére mégis a Gandhiban tanul, sőt pár nappal korábban a TV2 műsorában szerepelt egy országos cigány verseny győzteseként. Majd augusztusban a Romafesztiválon saját verseit szavalta.

Nem is sejtettem – sőt a könyvtáros pártfogói sem –, amikor 2005 karácsonyán felkerestem otthonában, hogy a mindig határozott elképzeléseket hangoztató Etelka bajba jutott.

A magabiztos kislányt bizonytalan hangulatban találtam családja körében. Nehezen hámoztam ki az okát: szeptembertől hazajött régi bonyhádi iskolájába (2. számú iskola, Luca lányom az 1. számúba jár, azt hívják „cigányiskolának”). A 8. osztályt meg kellett ismételnie. Nem, nem bukott meg, elment a kedve. Most újra jól tanul, régi kedves tanár nénije, Nagy Ervinné megint szárnya alá vette. Csak a testnevelést nem szereti. A Gandhiból csak a cigányismeret óráit sajnálja, és mesélt a cigány törzsekről, nyelvekről. Ígértem neki egy cigány történeti könyvet, és 30-án visszatértem hozzá. Ahogy mesélt, egyre nagyobb repedést fedeztem fel a lelkében, nem tudja, mi lesz vele. Miként döntsön két hónap múlva, továbbtanuláskor.

Most okulva régi hibámból jegyzetfüzettel érkeztem.

Kicsi, takaros, nagyon rendezett lakás konyhájában beszélgettünk. Édesanyja éppen otthon volt, bár váltott műszakban egy pékségben dolgozik. Halk szavú, nyugodt édesanyja szomorúan kezd mesélni.

– Sosem volt gond Etelkával, a bonyhádi iskolája, a város roma vezetői, a könyvtárosok csak dicsérték. Jól tanult, verseket írt, koránál érettebb tájékozottságú, kiegyensúlyozott gyerek volt. Legfeljebb a szája nagy, nem alkuszik. Persze, hogy elengedtem Pécsre, cigányiskolában, mindig büszkék voltunk származásunkra, ő meg még családkutatást is végzett. Hadd végezzen magas iskolákat, hogy kikerüljön a mi nehéz helyzetünkből. Ő azért akar tanulni, hogy segítsen a cigányokon. Azt gondoltam, hogy ott ismerik a fajtánkat, hogy ott jóra irányítják, pártolják, megfogják a kezét, ha valami butaságot csinál, nem pedig fenyegetik, bezárják, végül kizárják. Mert ő mindig szabad lelkű, erős akaratú gyerek volt. Nem csinált rosszat, nem diszkózik, füvezik, nem iszik, cigizik. Csak szembeszállt a szigorral, csak menekült, nem ment be az iskolába. Kértem pedig, hogy fogadjon szót.

Hogyha most befejezi a nyolcadikat, többet nem engedem el magam mellől, pedig a cigány vezetőségből jönnek hozzánk, adjam cigány iskolába. Nem, itt van 300 m-re a kereskedelmi szakközépiskola, az jó hely. Jó a bizonyítványa, oda felveszik. Míg Pécsen tanult, két műszakot vállaltam, nagyon kimerültem belé, havi húszezerbe került a sok utazás, a kollégium, minden tartalékunk ráment, ha lett volna értelme, vállaltam volna tovább is. Egyre rontott, a kollégiumban baj volt vele, aztán az órákra se járt.

Etelka vette át a szót: – A 7. és a 8. osztályosok sehova sem mehettek, például beiratkoztam a Fund alapfokú művészeti oktatásra, nem engedtek, én eljártam. Hetediktől harcoltam, hogy eljárhassak az ifjúsági házba, versmondó, mesemondó voltam, így ifjúsági rendezvényekre hívtak. Meglógtam, egyre több büntetést kaptam. Aztán már nem érdekelt semmi, ahova akartam, elmentem.

– Ez a kollégium. És az iskola hogy ment? Minden iskola szigorúan veszi az igazolatlan hiányzásokat.

– Az jól ment eleinte, de fekete bárány lettem. Csak a cigány népismerettanárnő pártolt, Farkas Mária. Versenyekre készített fel, meg is védett. Nála nyertem meg az országos versenyt. Sok cigány azért tanul, hogy letagadhassa, hogy cigány. Amelyik meggazdagszik, nem segíti a szegényt. Én mindig szeretném vállalni, hogy beás vagyok. Azért akarok vezető lenni, hogy rávegyem a menőket, hogy segítsék a többit. Szívesen tanulom a beás nyelvet, Orsós Anna a példaképem. Ő szeret engem, de nem tudott nekem segíteni, mert ő az egyetemen tanít. Ezért szeretnék a cigányok közt tanulni, mindenképpen ott szeretnék 8. osztály után továbbtanulni. A költészet és a könyvelés nem fér össze, nem akarok a kereskedelmibe menni.

Édesanyja vette át a szót: – Sajnos a Gandhi már eltanácsolt, amiben te is ludas vagy. Nem engedhetlek vissza, nem tűröd a szigort, ami érthető, nem csavaroghatnak a lányok, mind mellé nem lehet pártfogót rendelni, neked meg az kellene, hogy ne vadulj el.

Etelka: – A Mamát ápoltam, azért hiányoztam tavasszal sok óráról. A nagymama az utolsó hónapjait töltötte a pécsi klinikán – rákkal. Nagyon szerettem. Annyira szenvedett, nem bírtam úgy otthagyni, nem gondozták rendesen, én etettem, itattam, ott ültem mellette és fogtam a kezét, nem érdekelt semmi, nem bírtam bejárni az órákra, aztán lemaradtam az anyaggal. De nem bánom, az az idő pótolhatatlan, az iskolát meg pótolhatom. A tervem az, hogy két év anyagát végzem el.

– Hol?

– A Gandhiban a tanárnő mondta, hogy lehetne ilyet. De nekem elegem lett a Gandhiból.

– Akkor hogy képzeled? Lenne erőd szembenézni a történtekkel?

– Tudom, sokaknak okoztam csalódást, főleg Édesanyámnak. De az álmom mindig az volt, hogy elvégezzem a romológia-politológia szakot a pécsi egyetemen. Nagymama nyáron meghalt. Azóta megkomolyodtam. Cigányok közt akarok tanulni.

Édesanyja: – Nem fogjuk bírni, kislányom. Te nem vagy veszélyeztetett. A kereskedelmi ad érettségit, vagy dolgozhatsz egy boltban.

Etelka: – Majd Mánfán lennék kollégista, ott biztos kapnék ösztöndíjat. Mi is hívő katolikusok vagyunk, azokat segítik. Mánfán biztos jól tanulok majd, többet ismerek közülük, az jó társaság.

Anya: – Nem.

(Nem szeretnék egyik félnek sem ártani, de ekkor az elhangzott Etelka szájából.

„Tudja, nem csak velem, de Anyuval is csúnyán beszélt XY. Ezért nem engedne vissza. Nehéz lenne meggyőzni. Ha felnőtt leszek, cigányiskolát akarok alapítani. Én úgy fogom betartatni a szabályokat, hogy a másikat is meghallgatom. Ilyen ott nem történhet, ami velem és más társaimmal történt. Többen Mánfáról újrakezdték. Én is ezt szeretném.)

Etelka: – Akkor se a kereskedelmi, inkább az evangélikus gimnázium, de csak a humán tagozat, de ott nem lenne cigány, én meg cigányok közé vágyok.

Az anyával maradni, vagy sok csatát elveszítve egyedül az álmokat kergetni. Ők sem tudják, én sem, mi a jobb. Csak valaki olyan segíthetne, akinek már sok tapasztalata volt e téren, aki már sok hasonló vívódóval találkozott. Én mindenesetre tanácsot kérek a mánfai kollégiumtól.

Bonyhád, 2005. Szilveszter

Üdvözlettel: Egyedné Ricsei Anna

 

 

[ Taní-tani 2006 | Impresszum ]