Taní-tani 2005/2006-os tanév 2. szám
Tamás Zsuzsa
Mestereink
A magyartanítás mestersége – Mestertanárok a magyartanításról
A mi családunkban nem volt divat, hogy szüleim efféle mondatokkal intsenek a jó modorra: „Tiszteld a tanáraidat!” Az igazi tanárok tisztelete mégis magától értetetődően volt jelen a beszélgetéseinkben, s bár szüleim mindketten orvosi egyetemet végeztek, a középiskolai magyartanáraik neve annyiszor bukkant elő a mindennapokban, hogy képletesen is a család személyes ismerőseivé váltak.
Hadd említsem meg őket név szerint. Édesanyám legkedvesebb tanára Galicza János volt, akinél még kisiskolás koromban magam is többször jártam vendégségben, sőt, volt rá példa, hogy családja körében tölthettem egész estéket, s náluk alhattam – ahogy ez alkalmakkor becéztek – kis kóbormacskaként.
Édesapám magyartanára pedig a Rákóczi Ferenc Gimnázium feledhetetlen alakja, Kovács Endre tanár úr volt, akit személyesen nem ismerhettem, de kedves felesége, a melegszívű óvónő, Ella néni nem egy maci- és cicabábot készített számunkra, s emlékszem, egy kifejezetten neki írt téli versemet (amelyben hullt a hó, és ez jaj de jó volt…) megtanította az akkori óvodásainak.
Gyerekkoromban nem tartottam különlegesnek, hogy szüleim tartják a kapcsolatot volt tanáraikkal s azok családjaival. Nem akarok keseregni, hogy ez ma már elképzelhetetlen – azt remélem, ma is születnek éltre szóló tanár-diák, sőt mester-tanítvány kapcsolatok, melyek szeretetéből olykor egy-egy „kis kóbormacska” is részesül.
Abban pedig biztos vagyok, hogy A magyartanítás mestersége – Mestertanárok a magyartanításról című kötet szereplői, Egedy Mária, Kulcsár Adorján, Zsuffa Zoltánné, Mohácsy Károly, Orosz László, Madocsai László, Jobbágyné András Katalin, Márton János, Jelenits István és Honti Mária nem egy család beszélgetési során jelentették a maguktól értetődő élményt, hogy az igazi tanárokra nem is lehet másként, csak tisztelettel és hálával gondolni.
Gordon Győri János előszavából megtudjuk, hogy a könyvben olvasható interjúk az ELTE Alkalmazott Irodalomtudományi Szakcsoportja, valamint a Fővárosi Pedagógiai Intézet közös szervezésében létrejött szakmódszertani szeminárium során hangzottak el. A 2002/2003-as tanév tavaszi szemeszterén magyar szakos egyetemisták látogatták tanári stúdiumként, s leendő vezetőtanárok szakmai továbbképzésük részeként.
A tíz interjú mindegyikéről elmondható, hogy a hetvenes, nyolcvanas éveikben járó magyartanárok életútja és pályaképe egyaránt megismerhető, s az érdeklődő számára a 40-50 év munka- és a 70-80 év élettapasztalatai – többek közt – pedagógiatörténeti, tantárgypedagógia-történeti kincsekké kristályosodnak.
Az oral history megközelítés alapelveit, módszereit s várt eredményeit szem előtt tartva Gordon Győri János azt tűzte ki célul, hogy a mestertanárokkal folytatott beszélgetések során – legalábbis a magyar nyelv és irodalom tantárgy tekintetében – némi betekintést nyerjünk abba, mi és miképpen történt Magyarországon a pedagógiában, az egyetemi képzésben, az iskolai munkában, a tantermekben a 20. század derekán és második felében. Mindezt a személyes tapasztalatok felől nézve.
Célkitűzése megvalósult, sőt, számomra különösen szívmelengető élmény volt, hogy minden mestertanár megemlékezett a maga mestereiről (így például többen megemlítik Horváth János legendás egyetemi előadásait).
De nem csak egyetemi éveikbe nyerhetünk bepillantást, hanem első iskolai éveik hangulatából is ízelítőt kaphatunk, s talán nem csak a pedagógiáról, de az emberi természetről is képet nyújt a tény, hogy ugyanúgy szenvedélyes magyartanár lesz az, aki osztatlan általánosban kezdte meg tanulmányait, ahol két-két osztály volt egy-egy tanteremben, vagy aki, mondjuk, a kivételes körülményeket biztosító Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat Magán Elemi Népiskolájában.
Rendkívül érdekesek a mestertanárok kisiskolás élményei, nincs két egyforma sors, mert már ekkor sincs két egyforma iskola. A hangulatteremtéshez elég egy-egy szó. Például elfeledett eszközökről olvasok (palatábla, palavessző, tollszár, tinta, tengeriszivacs-darab) – s nemegyszer Kosztolányi szavai jutnak eszembe („Ez más, mint otthon. Festékszag, padok, / a fekete táblácska és a kréta, / a szivacs hideg, vizes illata…”). Igen, volt tanár, aki olyan elemibe járt, ahol valóban hatvanan voltak. S a beszélgetések személyes hangvételének köszönhetően hol diákként képzelem magam a padsorok közé, hol tanárként látom magam előtt, amint „egyszerre pislant százhúsz kis verébszem”.
Élvezettel tudnám sorolni, ki hogyan emlékszik vissza a betűvetés élményére, a szótagolós olvasásra vagy más módszerekre – de meghagyom az olvasónak a felfedezés örömét.
Visszatérve a szikárabb tényekhez – alapelv volt, hogy beszélgetni:
- olyan személyek jöjjenek, akik évtizedeken keresztül aktív magyartanárként dolgoztak;
- alkotó szellemű, nagy hatású tanárként tevékenykedtek pályájuk során (tankönyvet írtak, tanterveket készítettek, új módszereket dolgoztak ki, szakmai tudományos munkát végeztek, s ezeknek hatásköre a magyartanításra kimutathatóan széles körű volt és ma is az);
- vezetőtanárként is kipróbálták magukat.
A szerkesztő bevallja, a mestertanárok közül kevesen vannak, akik mindhárom kritériumnak megfelelnek; de legalább kettő mindegyikükre igaz.
Bizonyára ezen kritériumoknak köszönhető, hogy a könyv valóban lebilincselő olvasmány, akár magyartanárként, akár más szemmel olvassa az ember. Megkockáztatom, hogy pedagógiatörténészeken és egyéb szakembereken kívül bárkit érdekelhetnek e beszélgetések, aki még tisztelettel és hálával gondol saját tanáraira.
Végezetül azonban nem hallgathatom el, hogy a kötetnek vannak hibái, hiányosságai is. A borítón egy fénykép: nebulók és két szigorú tanár a háttérben (hogy mikori, s kiket ábrázol, sajnos nem derül ki) – öröm volna fürkészni az arcokat, szemügyre venni a ruhákat, a füzeteket, de minderre nincs mód, mert hatalmas fehér betűk és egy ronda, szürke mikrofon (mely nyilván az interjúkat hivatott jelképezni) eltakarnak szinte mindenkit. Az amúgy nosztalgikus képhez nem illik a zöld árnyalat, a kép időtlen nyugalmát zaklatottá teszi a kis felületre benyomorított sok információ.
Feltételezem, hogy anyagi vagy más, szomorúan racionális okai lehettek, hogy a kötetbe nem kerültek fényképek, pedig egy-egy régi osztálykép vagy akár egy-egy új fotó a megőrzött értesítő könyvecskékről s egyéb tárgyi emlékekről nagymértékben növelték volna a kötet eszmei értékét.
S végül, amire nincs magyarázat: a könyvben sajnálatosan sok helyesírási és sajtóhiba található. A beszélgetések során oly sok szó esik a nyelvművelésről, nyelvtan- és helyesírás-tanításról. Azt hiszem, hogy a hála és tisztelet egyik magától értetődő gesztusának kellett volna lennie a szokásosnál is figyelmesebb szöveggondozás, hogy a mestertanárokkal folytatott beszélgetések minden tekintetben hibátlan szövegként kerüljenek a nyilvánosság elé.
(Gordon Győri János: A magyartanítás mestersége – Mestertanárok a magyartanításról. Beszélgetések tíz kiemelkedő jelentőségű magyartanárral. Krónika Nova, 2004; 219 oldal, 1850 Ft)
Hozzászólás beküldése
Hozzászólás beküldése