Taní-tani 2005/2006-os tanév 2. szám
Takács Dániel
Ha lassan olvassuk, többre fogunk emlékezni belőle
Jacques Lusseyran: És lőn újra Világosság
A könyv műfaja szerint önéletrajz. Szerzője elmeséli az életét a születéstől egészen fiatalember koráig, a boldog békeévektől a II. világháború végéig. A mesélés nagyon gyakran belső történeteket jelenít meg, ez a szerző jellemző írói eszköze. Az élettörténet nem átlagos, hogyan is lehetne az, mikor a kora ifjúság épp a háborúval esik egybe. Ráadásul az életútban meghatározó jelentőségű a nagyon hamar bekövetkező személyes katasztrófa, a megvakulás. Ez számtalanszor, mintegy eleve elrendelésként, az élet nagyon fontos pontjain eldönti a lépések irányát és sorrendjét, néha úgy, hogy korlátoz, de sokkal gyakrabban úgy, hogy lehetőséget ad olyan dolgok meglátásához, amelyeket a hétköznapjaiba zárt ember sohasem érzékelhetne. Ha a tanulságokat csupán ennyibe vesszük, akkor az előző mondatban leírtak elégségesek lehetnek arra, hogy a könyvet összefoglaljuk.
Itt azonban nemcsak erről van szó, és az egész megértése korántsem ilyen egyszerű. Megszületni kedves szülőkkel körbevéve, fatális véletlen következtében megvakulni, ennek ellenére a legjobb iskolákat elvégezni, a lehető legszorosabb barátságokat kiérdemelni, ellenállást szervezni Franciaország német megszállása ellen, később csatlakozni a Défense de la France-hoz (a francia ellenállási mozgalomhoz), börtönbe kerülni és túlélni Buchenwaldot. Ennyi röviden egy élet, amire majd visszaemlékezünk, miután elolvastuk a könyvet. Mert ennyi vagy nem sokkal több az, ami megmarad bennünk egy olyan könyvből, amelyet csak úgy, saját szórakozásunkra olvastunk. De ez egyáltalán nem baj. Ebben az esetben a fenti néhány emlék bőven elég ahhoz, hogy belássuk, miről szól az élet. De ahhoz is elég, hogy elmélázva rajta, élvezetet okozzon nekünk, és hogy még most felfűzzük rá a legfontosabbakat, és hozzátegyük azt, ami kihagyhatatlan, ha erről a könyvről beszélünk.
Jacques Lusseyran vak, és ezzel a kijelentéssel értelmezhető az, hogy fényt lát, és a fényesség végigköveti életét, hogy sokkal jobban megoldja önmagát, mint a körülötte lévők. Erre azt kell felelnünk: ez csak nézőpont kérdése, nem ezt kell megmagyarázni, és nem így kell összefüggésbe hozni a dolgokat. Miért viselkednénk gyáván? Miért ne mondanánk ki, hogy az egyik ember érzékenynek születik, a másik esetleg durvának, de ha nem is durvának, olyannak, aki sohasem lesz képes átélni bizonyos dolgokat, és éppen azért, mert ezt a tulajdonságot örökölte szüleitől. Az egyik ember érzékenynek születvén megkapja a lehetőséget, hogy erőssé, legyőzhetetlenné váljon. Itt pontosan ez történik, pontosan ezt követheti az olvasó végig a műben, hogy van egy ilyen folyamat, amely számunkra természeténél fogva rendkívül gyönyörű, és amely létezik a valóságban is, nem mese.
Merthogy Jacques Lusseyran felnőtté válása abban állt, hogy több erőt mutatott, mint társai. Ezt fölösleges irodalmiságnak, okosságnak, megértésnek vagy szabadságvágynak nevezni, mert nyilvánvaló; vonzódtak hozzá a többiek, és azért vonzódtak hozzá, mert önmagát adta minden helyzetben, önmaga pedig nagyon erős volt, erős abban az értelemben, ahogy az érzékenyebb több, mint az érzéketlenebb. A vakság segített neki. A félreértések elkerülése végett fontos megjegyeznünk, hogy a vakság nem oly módon segített neki, hogy azt a következtetést vonhatnánk le, hogy miránk ez a történet nem érvényes, hanem oly módon, ahogyan azt számtalan történet meséli. A történetek pedig úgy mesélik, hogy a vak ember bölcsebb azoknál, akik nem vesztették el a szemük világát. Valahogy jobban értenek bizonyos dolgokhoz, jobban értik a lényeget. Ez a fő tanulság, és ezért kell, hogy minél többen elolvassák a könyvet. Nem ad erőt a köznapi értelemben, hanem megmutatja, hogyan kellene élni. Tisztább, ha azt mondjuk – a mai világban ez egyébként is sokkal inkább érthető –, hogy Jacques Lusseyran nem vak, hanem nagyszerű ember. Tisztább, ha azt mondjuk: Jacques Lusseyran nem pusztán nagyszerű ember, hanem vak.
Az olvashatóságot nem érheti kritika, a lassú részek, az elmélkedések váltakoznak mozgalmasabb elbeszélésekkel, így egyáltalán nem fárasztó, és nem igényel különösebb erőfeszítést. Tipikusan olyan könyv, amelyet el lehet olvasni egy éjszaka alatt, az persze más kérdés, hogy érdemes-e. Szerintem nem érdemes, mert ha lassan olvassuk, többre fogunk emlékezni belőle, és ez a szempont ebben az esetben megfontolandó.
(Jacques Lusseyran: És lőn újra Világosság. Fordította Hevesi Mihály. SzépNap könyvek. Szeged, 2005.)
Hozzászólás beküldése
Hozzászólás beküldése