Taní-tani 2005/2006-os tanév 2. szám
Ricsey Edit
Mondatok József Attilának
A sajnálat mennyire beléeszi magát az emberbe! Akkor sajnálok valakit, ha nálam rosszabb helyzetben van. Ő abban volt.
Körülbelül nyolcéves lehettem, amikor József Attila előkerült az iskolában, ekkor találtam szembe magam a Mama című versével. Magamra vonatkoztattam, először a párhuzamot találtam meg.
Csak édesanya volt, és én. A későbbi visszaemlékezések szerint elválaszthatatlanul mindig mindenhová követtem, biztosan éreztem valami bizonytalanságot, az egymásra hagyottságunkat. Apu a politizáló irodalmi köre miatt kapott két év börtönt 1957-ben. Édesanyámnak két kislányával még Hajdú megyét is el kellett hagyni. Új hely, körülöttünk idegenek. A versből csak a „nem is nézett énrám” ridegsége foglalkoztatott. Annyit éreztem, hogy van egy költő, akinek kisfiúként nem adatott meg az a melegség, ami nekem. Mi is sokat mentünk a padlásra teregetni, de mi együtt, és ez rettenetesen jó volt. Még az is úgy rögzült bennem, hogy teregetés közben mondtam fel a verset, pedig lehet, ez már az emlékképek késői összecsatolása.
Nővérére, Etára is haragudtam. Miért nem vállalta fel a vendégei előtt testvéreként? Milyen érzéketlen lehetett, hogy kártyázásra jutott pénze, de Makóról minden fillérrel el kellett számolnia Attilának. Ahelyett is írhatott volna verseket. Így lehet csak megérteni az indulatait, és ezek az érzelmek mindenütt ott vannak a sivárság ábrázolásaiban.
A Curriculum vitae-ben írta, hogy egyszer azért kapott ki édesanyjától, mert a forró lámpaburán próbálta ki a természetrajz órán tanultakat: a felhevült üveg és a hideg vízcsepp találkozását. Szerencsére nálunk a tudásszerzés mindenek előtt állt. Vagy csak nem voltunk elég szegények? Pedig kétszer is mindenünk határon kívül maradt: Székelyhídon (Trianon, 1920) és Nagyváradon (Párizs, 1947). De egyetlenegyszer sem emlékszem, hogy éhesen kellett volna lefeküdnöm. Nála pedig hányszor íródik le versben is!
16 éves kora körül Balázs fiamat megbántottam. Most mesélte el 22 évesen. Amikor a Tiszta szívvel-ért lelkesedett, számon kértem tőle, hogy még az éhezést sem érezheti át. Felháborodott, hiszen ezzel feltételeztem, hogy nem érti a verset. Mai napig is az irodalomból az életfilozófiák fogják meg, s utólagos értékelésével az egész általa megismert szépirodalomból mindenek felettinek tartja ezt a verset. Védett családi környezetében ezt élte meg nihilizmusként?
Nemrég a könyvtárban a XX. század című filmet néztem videóról, s egy rettenetesen sivár külvárosi kép látszódott. Az egyik belépő tanítványom (történelemórákon találkozunk) ránézett a képre, s felkiáltott: Ja, most vettük József Attila tájverseit!
Igen, ő a hiány, a kopottság, a kietlenség költője!
Lányom barátnője mesélte egyszer, s nagyon megmaradt bennem: keresztapja azt kérte 32. születésnapjára, hogy tanulja meg számára a Születésnapomra című József Attila-verset. Egy vidéki postás, aki szeret olvasni. Nem iskolában kötelező költemény volt az, hanem szép ajándék.
Nagyon szüksége volt rá, hogy szeressék, igazán, tiszta szívből. Nem barátként, hanem szerelmesként. Nem adatott meg. Sorsom úgy hozta, hogy Kozmutza Flórát személyesen is megismerhettem. Amikor Illyés Gyuláról szóló könyvét karácsony este dedikálta, az Attiláról szólót a költő születésnapjára dátumozta. Férje haláláig Róla nem nyilatkozott, de én tudtam, hogy Flóra néni csupán baráti szeretettel áldozta volna fel magát feleségként a megmentésére. Jaj, Istenem!
Furcsa érzés töltött el, amikor 32 éves lettem, akkortól másként kezdtem „taní-tani” a Születésnapomra című versét.
Ma meg már nem is taníthatom, mert ha a képességemet talán nem is, a jogomat elveszítettem, elvették. Nekem csak főiskolám van irodalomból. Helyettesítő órákon beszélhetek róla, de nem hallgathatok meg több érettségi tételt József Attiláról.
Nem baj, itt van a fejemben és a polcomon. Persze többet árulnék el, ha azt írnám, hogy a szívemben és a lelkemben. Mondva, nem szavalva(!), akár dallammal… kitörölhetetlenül.
Senki nem fogalmazta meg olyan pontosan a hagyományos értékek és a liberalizmus közötti egyensúlyigényemet, mint Ő. Sokáig keresett, fontos mondatom. Rövid, tömör, a lényeg.
Ahol a szabadság a rend,
Mindig érzem a végtelent.
Nem tudom elviselni a megalázottságot, lázadó alkat lennék, ezért is találkozom vele olyan sokszor… Így tanultam meg gimnazistakoromban – most a pontos idézés kedvéért prózai munkáiban hetekig keresett, s azután az interneten két másodperc alatt megtalált – néhány sorát:
Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a szívek fölött. Kell, hogy reárakjam húsomat és beleágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem „művészet”? Hát akkor fütyülök a „művészetre”, én többet akarok, én azt akarom, ami kell.
Annak idején a NÉKOSZ-osok faláról letöröltették ezeket az „ijesztő” sorokat.
Történelemórákon tanítványaimmal mindig eljátszom azzal a gondolattal, mit tett volna 1945–49 között, az 1949–56 alatti években, s azután a puha diktatúrában, s mit szólna a mi felemás rendszerváltásunkhoz.
A hatalom mindig mindent kisajátít magának ma is, ahogy régen is. Őt is.
Biztosan ezért szerettem a hatalommal (a mindenkorival) szemben álló gondolatait.
22 éves koromig hittem, hogy „sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.” Nem gondoltam, hogy ennyi kompromisszumra kényszerülök majd mégis. Legtöbbször persze nem hazugságra, csak hallgatásra. De azért nemet is tudtam mondani, egyszer még az asztalra is csaptam, és volt sok-sok kisebb csapkodás a levegőbe… „Íme kész a leltár...”
Szégyellem, de az „Oh, rettentő Isten, nagy vagy, ha vagy” gondolatát sokáig csak Adyval éltem meg (hiszek hitetlenül), Vele csak igen későn, de azóta hallom itt belül.
Idén volt születése 100. évfordulója. De Ő sosem lesz számunkra töpörödött öregember, megmarad lázadó-szenvedő fiatalnak. Ünneplése azonban öregesre sikeredett. A verseihez menekültem.
Sosem tartoztam azok közé, akik áltatták magukat, hogy nem tudatosan döntött a végről. Hisz le is írta: „Kedves Doktor Úr! Hiába kísértette meg a lehetetlent.” (1937. dec. 3.)
Ennyi bizonytalanságot, ennyi másoktól való függést nehéz kibírni. A többit meg csak mi tudjuk, akiket már megérintett az a valami. Bármennyi… megoldás… bajok… beszélgetések… Az gyorsan jön. A vonzás. Gyógyszeresdoboz, gáz, vonatkerék.
Bányai László (J. A. sógora) leírása szerint 1939 nyarán, Szárszón egy fiatal lány almát ásott bele a szárszói sírba a következő mondattal:
„Úgyis olyan keveset kapott, ami neki való lett volna.”
Legyen ez az írás az én almám.
Gyomaendrődön, 2005 áprilisának végén
Hozzászólás beküldése
Hozzászólás beküldéseHozzászólások
Bodó Sára | 2007. április 14. 15:28Kedves Ricsey Edit!
Nem vagyok irodalomtanár, "csak" egy versolvasó. A barátnőm fiának szeretnék segíteni a József Attila - tétel feldolgozásában, de amit a gimnáziumi tankönyvben verselemzések címén találtam, attól egyfolytában a hideg ráz. Nyomozni kezdtem, így találtam meg ezt az írást. Gyönyörű. Kedvet adott a további nyomozásokhoz, s főleg újra a versekhez. Nagyon köszönöm! Üdvözli, Bodó Sára