Szász Anna

Kívül az Alma Materen

Ha ez az év nem lett volna Magyarországon, sőt, nagyobb léptéket, az akkori szocialista tábor egészét tekintve történelmi jelentőségű, a saját egyszemélyes történetemben mindenképpen döntő fordulatot hozott.

1956 februárjában államvizsgáztam az ELTE TTK vegyész szakán. A képzés akkoriban kilenc félévet ölelt fel: 1951 őszétől 1955 decemberéig, a következő év elején folytak az államvizsgák.

Az, hogy nekem sikerült a vizsgákat abszolválnom, önmagában véve is csoda.
Majdnem.
Nem akartam vegyész lenni.
Miért mentem a TTK-ra mégis?

Válaszolhatnám röviden azt, hogy távol akartam maradni a humán, azokban az években szélsőségesen átideologizált tárgyaktól. A kémia valóban nem volt világnézeti szempontok szerint tárgyalható, talán a Heisenberg-féle bizonytalansági elv kivételével, amelyet a fizikai kémia professzora idealista tanként tolmácsolt. Mintha Heisenberg azt állította volna, hogy az elektronnak szabad akarata van, noha a bizonytalansági elv csupán azt tartalmazza, hogy az elektron helyét és sebességét nem tudjuk egyszerre meghatározni, mivel a mérések eredményét befolyásolja a mérő személye, illetve az általa használt műszer.

A problémát talán azzal a hétköznapi példával érzékeltethetjük, hogy tudni szeretnénk, mi történik egy szobában a jelenlévők között, amikor mi nem vagyunk jelen: de ezt ugye a jelenlétünkben kívánjuk megtapasztalni.

Ám egyáltalán nemcsak az ideológiáról volt szó.
Valójában semmi nem akartam lenni, de az nagyon.
Ennek is megvolt a maga oka, aminek kifejtésére itt most nem vállalkozom.
Az egyetemet, ha nehezen, ha bukdácsolva, de végül is befejeztem.

Párhuzamosan a mi vizsgáinkkal, 1956. február 14–25. között zajlott a Szovjetunió Kommunista Pártjának valóban történelmi jelentőségű XX. Kongresszusa, amelynek utolsó napján mondta el Nyikita Hruscsov Sztálin bűneit leleplező, híres beszédét.

A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége a huszadik kongresszusról 1956. március 12-13-án tanácskozott; hogy a Szabad Népben mikor jelent meg erről hír vagy tudósítás, azt bevallom, nem tudom. Mindenesetre akkor már kívül voltunk az egyetem falain. Sőt, már elfoglaltuk azokat a munkahelyeinket, amelyeket számunkra az Egyetemi Elhelyező Bizottság jelölt ki. Az évfolyamunkról hárman: G. Magdi, Gy. Lívia és én a Kispesti Textilgyárba kerültünk.

A dátumokban nem tévedhetek. Mégis, úgy emlékszem, hogy még hallgatóként ért bennünket valamiféle szabadságfuvallat. Valami kiszivárgott. Bekövetkezett az az Olvadás, amiről Ehrenburg írt. Máskülönben nehezen tudnám megmagyarázni, hogy miért hallgattam csodálkozva évfolyamtársaim önvallomásait. A csoportvezetőnkről, aki valamelyik marxizmus-leninizmus tantárgyból tartott nekünk szemináriumot, kiderült, hogy hívő katolikus. Az sem volt kötelező, hogy elvállalja a csoportvezetést, ami némi csendőrködéssel járt, ellenőriznie kellett, hogy az órákon, előadásokon, laborgyakorlatokon jelen vagyunk-e. És aztán nyilván a jelenléti íveket le kellett adnia a tanulmányi osztályon. De hívőként szemináriumot vezetni – ez azért, bárhogy nézzük, összeférhetetlen.

Mindazonáltal ítélkezésre nem éreztem feljogosítva magam. Kedveltem a fiút. Ahogy a többieket is. De furcsa élmény volt megtudni a legtöbbjükről, az évfolyam legjobb tanulóiról, hogy erősen jobboldali, konzervatív nézeteket vallanak. Ma úgy fogalmazhatnánk, hogy annak a maga hagyományait rendkívül szívósan őrző keresztény középosztálynak voltak a fiai-lányai, amelyik a rendszerváltozás után is a jobboldal bázisa.

Ők jobbról voltak a rendszer titkos ellenzéke, én balról. És csak csodálkoztam, hogy is lehettünk mi azonos platformon.

Azzal természetesen tisztában voltam, hogy a mindannyiunkban ott lapuló félelem teremtett köztünk, az évfolyamtársak többsége között cinkosságot, szövetséget. Az első év elején kiválasztódott a hat vagy hét főből álló DISZ-vezetőség (DISZ: Demokratikus Ifjúsági Szövetség). Lányok, fiúk vegyesen. Ők jelentették a veszélyt, ők voltak azok, akiktől, ezt világosan tudtuk, félnünk kell. Köztük az a lány vitte a vezető szerepet – mindkét szülője a kommunista párt élvonalbeli, moszkovita garnitúrájába tartozott, ő maga a Szovjetunióban született –, aki nekem barátnőm volt a gimnáziumban. Akivel együtt készültünk fel a hatodik gimnáziumi osztályvizsgára azon az 1949-es nyáron, amikor folyt a Rajk-per. A baráti társaságban pedig késhegyre menő viták folytak. Az én barátom, későbbi (első) férjem, akkor, tizennyolc évesen, kivételes tisztánlátásról tett tanúságot, amikor nem csak Rajk bűnösségében kételkedett, de érzékelte a szellemi életben végbemenő gleichschaltolást, a kulturális terrort, az ízlés egyenirányítását.

Ez az 1949-es nyár fordulópont volt az életünkben. Ekkor veszítettük el hitünket a kommunizmusban. Ekkor szakítottunk a mozgalommal.

Mindez olyan fájdalommal járt, mint egy amputáció, és a kortársainknál jóval korábban bekövetkező kiábrándulás a későbbi következményeit tekintve, számomra legalábbis, sehova nem tartozást jelentett, mindenfajta csoporton kívüliséget.

Barátnőm ezeket a vitákat olyan rosszul viselte, hogy megszakította velünk a kapcsolatot. Ő nem akarta a hitét elveszíteni. Később vele is megtörtént, de más korszakban és más körülmények között.

Tudtam, ő tudja rólam, hogy eretnek vagyok. Hitehagyott.

Ezért, meg azért, mert a származásomra vonatkozó adatokat megszépítettem, félelmemben, noha a lányoknak nem volt kötelező a honvédelmi oktatás, én biztos, ami biztos alapon jelentkeztem, miközben tudatában voltam gyávaságomnak, és mélyen szégyenkeztem is emiatt.

Az ötvenes évek mindenkit átható, kollektív félelmeire és a kollektívan gyakorolt hazugságszertartásokra Orwell: 1984 című regényében ismertem rá.

A közös, hangos, ritmikus kiáltozással és ütemes tapssal járó ünnepségek emlékei ma már csak halványan derengenek, élénken emlékszem viszont az évfolyamunkon lefolytatott két inkvizíciós tárgyalásra. Az elsőre még elsőéves korunkban került sor.

Egyik kollégánk, nekem csoporttársam, egy nap a természetes barna hajszíne helyett kiszőkített hajjal jelent meg. Nem is kifejezetten szőke, inkább világos vöröses tónusa volt a hajának. Ami, fiúról lévén szó, legföljebb néhány csípős megjegyzést érdemelt volna, de 1951/52-ben, a puritanizmus tombolása, a lódenkabát egyendivatja idején, amikor a nőknek eszébe sem juthatott, hogy magas sarkú cipőben járjanak, vagy a körmüket lakkozzák, az évfolyamunk DISZ-vezetősége ebben valami erkölcsi mélypontot, esetleg ellenséges attitűdöt vélt felfedezni.

Összehívtak egy évfolyamgyűlést.

Úgy rémlik, hogy egy nagy előadóteremben tartották, amelyikben lépcsőzetesen voltak elhelyezve a padok. Majdnem sötét volt, csak a katedrát, amelyen a DISZ-vezetőség foglalt helyet, világították meg. De a vádlott is ott ült, ő a katedra szélén.

Elhangzottak a vádbeszédek. Azaz inkább a szidalmazások. Egy öntudatos DISZ-tag nem festheti a haját. És persze a miértre vonatkozó kérdések. Miért tette? Mit akart ezzel elérni? Kinek a figyelmét akarta magára felhívni? Csoporttársam azzal védekezett, hogy elaludt egy klórozó berendezés mellett, és a haját a szivárgó klórgáz világosította ki. Az inkvizítorok ezt a magyarázatot nem fogadták el, és folytatták a szidalmazást.

Emlékszem, engem elfogott az indulat. Féltem is, hiszen az egész szertartás a bennünk meggyökerezett félelemre épült. Sötét volt, és csönd. És egyszer csak azt vettem észre, hogy felállok és dadogok, hogy ez mégiscsak az ő magánügye, hogy milyen jogon akarjuk mi megszabni bárkinek is a haja színét.

Negyedévesek voltunk, amikor megrendezték azt a bizonyos másik tárgyalást. Azt nappali világosságban. A vád nyolc vagy tíz, mindkét nemhez tartozó évfolyamtársunk ellen, hogy klikkszellemet képviselve bomlasztják a közösséget. Közelebbről, hogy ők nyolcan vagy tízen, négy vagy öt pár, együtt szilvesztereztek, méghozzá szmokingban a fiúk, hosszú estélyi ruhában a lányok. Ez akkor főbenjáró bűnnek számított.

Megint csak az évfolyam DISZ-vezetősége volt a vádhatóság. A vád képviselője, aki számon kérte cselekményüket a vádlottakon, az én egykori barátnőm. A vádlottak közül az egyik fiú beismerte „bűnét” és meakulpázott, amit az ember feszengve, szégyenkezve hallgatott végig. Engem személyesen is érintett, lévén P. Tamás közeli barátom. A procedúra után le is szúrtam, mondván: az ember vagy nem tesz olyat, ami miatt meakulpáznia kell, vagy vállalja a tetteiért a felelősséget.

A másik fiú, K. Sanyi, volt olyan gerinces, hogy ezt az egész eljárást visszautasította.

Ötvenhatban mindketten disszidáltak. És nemcsak ők. A hetvenegynéhány főt számláló évfolyamunkból tucatnyian. Vagy még többen. Köztük az egyik volt szakérettségis fiú.

Mindannyian, akik elmentek, végigjárták azt az utat, amelyet egy magyar diplomásnak az USA-ban végig kellett járnia, munka mellett megszerezni a kint érvényes képesítést. Mindannyian komoly tudományos pályát futottak be, a volt szakérettségis kollégánk is, az egyik legnagyobb gyógyszergyár kutatójaként.

Itt jegyzem meg, hogy az utóbb sokak által lenézett, lebecsült intézmény, a szakérettségi, az ötvenes években olyanok előtt nyitotta meg az egyetemek kapuit, akik különben soha nem jutottak volna be. A mi évfolyamunkon voltak vagy tízen. Néhányan kihullottak, de a többség állta a sarat. Egyikük, nálunk vagy nyolc évvel idősebb, rossz házasságban élő férjes asszony, első évesen már egy hatéves kisfiúval, végig nagyon tisztességesen teljesített. Az egyetemi évek alatt elvált, az egyetem befejezése után, diplomás vegyészként mindenféleképpen jobb minőségű életlehetőségekkel rendelkezett, mint korábban.

Ötvenhat tavaszán, mint föntebb írtam, már mögöttünk volt az egyetem.

Mára sikerült ennek a reményekkel teli, izgalmas időszaknak az eseményeit meghamisítani, emlékeit zavarossá tenni. De ha valaki beleolvas a Petőfi Kör hiteles jegyzőkönyvek alapján ismertetett vitáiba (amelyeket már a rendszerváltozás után jelentetett meg a Kelenföld Kiadó és az ELTE Politikatudományok Tanszékcsoportja) vagy az Irodalmi Újság 56-os számaiba, akkor talán világossá válik számára, hogy itt elsősorban a baloldali értelmiség reformtörekvéseiről volt szó. Hogy sem akkor, sem később nem a kapitalizmus restaurációja volt a cél, hanem – bár ez a kifejezés a Prágai Tavaszkor született, ám a lényeget tekintve a cél ugyanaz – egy emberarcú és működőképes szocializmus.

A Petőfi Kör vitái, akár részt vett rajtuk az ember, akár csak beszámolókat hallott róluk, az Irodalmi Újság cikkei, addig tilalmas színházi előadások (Németh László Széchenyi című drámájának bemutatója, talán a Madách Színházban, az Operaházban a Bartók-balettek), kiállítások (például a Derkovits-retrospektív) tömény szellemi izgalmakkal szolgáltak.

A Rajk-temetés – 1956. október 6-án –, azaz Rajk rehabilitálása, egy újabb állomás volt az október 23-hoz vezető történések láncolatában.

Egyébként ma arról is mélységes mély a hallgatás, hogy a munkások nem csupán hazafias felbuzdulásból vonultak az utcára, illetve alakították meg a munkástanácsokat, hanem azért, mert a Rákosi-rendszer hihetetlen módon kizsákmányolta őket. (Is.)

Az egyébként is alacsony béreket/fizetéseket 1950 óta terhelték a Béke-, majd az évről évre ismétlődő Tervkölcsönök, amelyek egy-egy hónapnyi fizetéssel rövidítették meg az embereket.

A textilipari munkások a háború előtt, a tőkés világban, évente egy bizonyos értékhatárig ingyen vásárolhattak a gyár termékeiből. Ezt a kedvezményt is megvonták tőlük azzal az álságos érveléssel, hogy a traktorgyári munkások sem kaphatnak kis traktorokat.

A gyárban is visszhangot keltettek az Irodalmi Újságban és a Petőfi Körben zajló viták, az izgatott légkör a gyárra is átterjedt.

Október 23-án engem a gyári főnököm küldött, hogy vegyek részt a tüntetésen. Ha jól emlékszem, a Gorkij fasorban, a lengyel nagykövetség előtt gyülekező csoporthoz csatlakoztam G. Magdival (volt évfolyamtársnőm, akkor már gyári kolléganőm) együtt, és onnan vonultunk át a Margit hídon a Bem térre. Útközben azt a jelszót skandáltuk, hogy „Minden ország katonája / Menjen saját hazájába.”

De elhangzott olyan nyílt felhívás is, hogy „Oroszok, menjetek haza!”. Ettől tartottam, hogy provokáció.

G. Magdi, akiről tudtam, hogy mostanáig egyáltalán nem érdekelte a politika, megszorította a kezem, és lelkesen felkiáltott: „Mi most történelmet csinálunk.” (Magdi novemberben a férjével együtt disszidált Svájcba. Később, amikor már konszolidálódtak itthon a viszonyok, K. Géza volt évfolyamtársunk megpróbálta az évfolyam tagjait felkutatni. Az itthon élőket és az emigránsokat. De Magdinak nem sikerült a nyomára bukkanni.)

Bennem, az egykori, majd kiábrándult hívőben mindvégig ott élt egy bizonyos fokú tartózkodás, figyelem, hogy ne sodorjon el a kontroll nélküli lelkesedés. Odaértünk a Bem térre, ahol akkor már hatalmas tömeg gyűlt össze, elterjedt, hogy Veres Péter fog beszédet mondani, de nem hallottunk egy szót sem. Később a tömeg és köztük jómagam a Parlament elé vonultunk. Itt azonban megváltam a tüntetőktől. Huszonhárom éves voltam, és volt egy hároméves kisfiam, akit el kellett hoznom az óvodából.

Furcsa: úgy rémlik, hogy már sötét volt, amikor a Parlament elé értünk, mégis, mintha világosban mentem volna a kisfiammal az apja munkahelyére, az Üllői út elején lévő Hadtudományi Intézet Levéltárába, ahol a portán várt egy borítékban némi pénzmag, a férjem fordításért kapott friss honoráriuma. Láttam a Kálvin tér felől a Múzeum felé bekanyarodó teherautókat, rajta fiatalokat, lukas zászlókat lengettek és énekeltek.

Ő, a férjem, járta a várost, késő éjszaka ért haza, és beszámolt a Rádió előtti harcokról.

Két nappal később, azon az emlékezetes október 25-i csütörtökön, az ablakunk előtt vonult a tömeg, köztük a legközelebbi barátunk, aki egy pillanatra felszaladt, hogy bennünket is elhívjon. Egyedül voltam otthon a gyerekkel, már a szomszéd leányzóval egyezkedtem, hogy majd ő vigyáz rá, amikor megjelent az anyám, közölte, „nem mész sehova!”, és rám zárta az ajtót.

Ekkor történt, hogy a tömegben iszonyú pusztítást végzett a mai napig tisztázatlan eredetű, valószínűleg a Földművelésügyi Minisztérium épületének tetejéről és nagy valószínűséggel az ÁVH-sok által leadott gépfegyversortűz, amelyben súlyos fejsérülés érte a barátunk feleségét.

Azokat az októberi, még mindig a fiatalságunkhoz tartozó napokat izgatott reménykedések és félelmek, felizzó viták és a Szabad Európa Rádió híreinek és valójában félrevezető buzdításainak hallgatása közepette éltük meg, olyan prózai, ám elhanyagolhatatlan cselekvéssorozatok közbeiktatásával, mint a sorbaállás élelemért, különösen kenyérért és az emlékezetes, bolgár, Arda és Rodope nevezetű cigarettáért.

November negyedikén hajnalban Budapest utcáin megjelentek a szovjet tankok. Ránk zuhant a pokoli sötétség és a reménytelenség.

Tudtuk vagy nem tudtuk: véget ért a fiatalságunk.

 

 

[ Taní-tani 2006 | Impresszum ]