Az Új Iskola emlékezete

Magda néni újabb levelei^*

Ülök a számítógép előtt és csodálkozom. Az égi posta újabb leveleket hozott Magda nénitől, Takács Dalma közvetítésével. S ha eddig az aggódó, idegenbe szakadt tanítványát bátorító tanárnőt tiszteltem Semetkay Józsefné személyében, most meghat őszinte kitárulkozása, esendő embersége, a lassú és fájdalmas elmúlásba belenyugvó hívő ember kritikus szembenézése önmagával. A levelek néhány szakasza humoros pszichológusi diagnózis az öregségről, évődés emberi gyengeségeinkről, más részük megelevenedő, színes képsor, olykor megrázó pillanatfelvétel a múltról – de mindegyiken átsüt a szeretet, a büszkeség és az öröm a távolból is, osztozva a sikeres felnőtté vált tanítvány sorsában, aki nyelvében és gondolkodásában magyar tudott maradni.

Szívbemarkoló, katartikus élmény volt olvasni az utolsó levelekben egy halálra készülő ember gondolatait hivatásról, anyaságról, öregségről, életről, elmúlásról – sokszor gyönyörű metaforákban!

Köszönet Takács Dalmának, hogy féltett kincsei közreadásával emlékezhetünk az Új Iskola egyik kedves személyiségének, Semetkay Józsefné Schwanda Magda magyar-történelem szakos tanárnő küzdelmes életére¹.

Áment Erzsébet

(1)

Kedves kis Dalmám!

Ha olyan hosszú mentegetőzéssel kezdeném a levelemet, amilyen hosszú ideig késett a válaszom, akkor tele lenne a papír, és nem jutna hely arra, hogy igazán elküldjem neked a szeretetemet. Pedig ezt akarom már régóta! Gratulálni a term² derekas befejezéséhez…

Szörnyen izgalmas lehetett az az írásbeli vizsga, külön-külön asztaloknál! És ugye, igaz az, hogy Angliában nyoma sincs olyasminek, mint a „puskázás”? Súgni szoktak? A tanárnők felügyelés közben segítenek? Vagy tán olyan sziklaszilárd a diákbecsület, hogy nincs is felügyelet? Ezek az iskolai etikai kérdések nagyon érdekelnek, ha lehet, írj róluk, Dalmám. Az, amit írtál, hogy a tanárnők együtt táncolnak a gyerekekkel, nekem nem szokatlan. Salgótarjánban, Kassán mint tanárt sokszor megforgattak a tanítványaim, a fiúk is, az Orsolyás kislányok is; a Csalogány utcában pedig mint növendék én perdítettem táncra a tanáraimat egy farsangi bálon, és pedig először álarcosan, gyönyörű haditengerészeti korvettkapitányi egyenruhában (az édesapáméban) a hölgyeket; aztán éjfél után álarc és maskara nélkül, fehér lányruhában a férfi tanárokat: a rettegett „Trabát,” a hetvenöt éves „Rittikét” és a kedélyes „Öreget” (Palágy Lajos költőt és irodalomtanárt). Az Új Iskolában meglepett az, hogy milyen más viszony van tanárok és gyerekek között, mint másutt. Hétköznapibb a közelség, éppen ezért nem is örülnek a gyerekek az alkalmaknak, mikor a tanár velük van.

Hány százalék a maximum a vizsgán? 100%? A történelmi kérdésekre bizony én sem tudtam volna nagyon felelni. Anglia és a szabadságmozgalmak! Hm. A kérdéseket saját tanáraitok adták föl és ők bírálták el, vagy valami más, középponti helyre kellett menni vizsgázni? Milyen érdekeseket írhatsz most megfigyeléseidről! Mert biztosra veszem, ha a célt most nem is láthatod tisztán, de azért nem tudod nyomtalanul eldobálni, amit látsz, hallasz, tapasztalsz. Alkotó tekinteted előtt bizonyosan jelentést kapnak az élmények, és formát nyernek a felfedezett belső értelemtől – kár volna le nem írni, Dalmám! Olyan ügyesen forgatod a tollat, olyan jól tudsz látni, írjál! Ha nem mást, legalább „egy magyar lány naplóját” írd meg! Tudom, van is már egy halom írásod, csak szégyelled füzetbe gyűjteni, letisztázni, ha nem parancsolja meg senki. Úgy érzed talán, hogy őrültség volna megbecsülni saját írásodat. Hát én jövök és megparancsolom, hogy minden ingadozásnak véget vessek: Dalma, írjál! …

A mi iskolánk már alig hasonlít egykori mivoltára. Emmi néni november óta nem volt az iskolában, beteg volt, aztán betegszabadságot vett ki, most pedig üdülést. Nagyon lefogyott, igaz, de talán más oka is van távolmaradásának. Most Glósz Margit néni igazgat, ő az általános iskola igazgatónője, a gimnázium meg csak úgy megy valahogy. Rigó bácsi pattog néha a későn járók ellen, Klári néni a sáros lábúak ellen, Júlia néni azok ellen, akik megpróbálják kihúzni magukat a kivonulásokból, versenyekből. Én meg az ellen morgolódom, hogy az igazi tanulásnak lassanként már csak az emléke él, de még az emlékét is megvetik. Kolár Évi az egész évben sokat betegeskedik, állandó hőemelkedése van szegénynek, pedig őt talán még leginkább érdekli a kultúra.

Köszönöm, hogy kellemes karácsonyi ünnepeket kívántál, kicsit szégyellem, hogy én ezt most azzal viszonozom, hogy nektek kellemes húsvéti ünnepeket kívánok! Vajon miből áll Angliában a húsvét ünneplése?

Dalmám, nálam maradt a Kalevala 2. és 3. kötete. Ezzel a vallomással már régen tartozom. Fel is használtam idén a tanításban, sőt sóhajtoztam, hogy az elsőt visszaadtam annak idején. De a lelkiismeretem nyugtalan! Intézkedjél, hova vigyem, mit tegyek vele!

Remélem, Te nem fogsz olyan későn felelni, mint én, a fiatal fürge, az öregnek szabad kicsit lassan járnia! Szeretettel ölel:

Magda néni.

1949. márc. 20.

(2)

Kedves kis Dalmám!

Már bizony a „kis” Dalmából nagy Dalma lett, mióta ez a csúnya Magda néni várakoztatja a válaszával. De így van az ember, ha nem felel rögtön. Elteszi a levelet és elteszi a mondani- írnivalót, „majd ha lesz időm!” De sajnos, az élet most olyan, hogy szinte sose jön el ez a „majd”, mert az embernek soha sincs ideje. Egyszer régen megállapítottam, hogy az a gazdag ember, akinek időből és helyből van bőven – nem az, akinek sok a pénze. És most egy csöppet sem szeretnék cserélni azokkal, akiknek tömérdek jövedelmük van, mert reggeltől estig lótnak-futnak, és nem érnek rá, hogy élvezzék az életüket. Van egy tanár ismerősöm, akinek nagyon sikerült beleilleszkedni a mai életbe. Rendes állásán kívül van vagy ötféle megbízása: szakfelügyelő, szakérettségi biztos, dolgozók esti iskolájában tanít, bent van az oktatási tanácsban. Egyszer nyitva feküdt előttem az előjegyzési naptára. Minden hajam szála az égnek meredt, oly sűrűn voltak beleírva a nap összes órái éjfélig. Hát ilyen napirendből, köszönöm, nem kérnék! Folyton, folyton el hazulról! Nekem is minden percemre van feladatom, de ilyenek vannak közte: takarítás, mosás, vasalás, stoppolás. Ezek közben remekül lehet egyedül lenni és gondolkozni és örülni, hogy a jó Isten segítségével mégis szép tiszta minden, pedig heti 3-4 délután elmegy különböző konferenciákra és szemináriumokra. A közösség célja, azt hiszem, az, hogy lehetőleg senki ne érjen rá egyedül lenni és rendezni a gondolatait. Én boldog vagyok, hogy sikerül lopnom magamnak időt a háztartási munkára, és sikerült megszoknom, hogy ezek közben beszélgessek önmagammal. Nem mondom, azért mindennek ellenére se dicsekedhetem valami kielégítő renddel a gondolataimban!

Jellemző vonása a mostani világnak, hogy minden folyton változik. Amiről tegnap így rendelkeztek, arra nézve holnap új rendelet jön, az előzőt fejtetőre állítva. Így az embernek nem lehet szépen lépegetni egyik kötelességről a másikra, hanem közben bukfenceket is kell vetni és nem ritkán „salto mortalé”-kat csinálni. Így nem csoda, ha legalább hetenkint egyszer felborul minden bennem.

No, most vedd ezekhez az emóciókhoz még azt, hogy március óta betegféle is vagyok, valami tüdőbacilust szippantottam be, és gyakran van 6-8 napig nagy lázam, lefogytam, mint egy öreg agár, és sokat fáj a fejem, és azt, hogy közben kirepült a fészekből az én kis tanárnő fiókám: Ágnes. Júniusig bőszen tanulta a sok tőlünk távoli tudnivalót, becsülettel kiállta az utolsó vizsgákat, tanárnői diplomát kapott, és szeptemberben Dombóvárott állást egy fiúgimnáziumban. Gondolhatod, hogy a fél szívem folyton ott kóvályog körülötte, mint az egyiptomi „ká.” Ami levélíró időm marad, mindig neki írok bölcs tanácsokat, hogyan kell 17-18 éves fiúkkal bánnia, hogy csöppke termete, gyerekes külseje miatt le ne becsüljék, hanem szépen elfogadják a vezetését és tanuljanak. Most már szerencsésen 3-felé van szétszórva négytagú családunk. Semetkay bácsi Kisvárdán tanár, Ágnes Dombóvárott tanár, mi ketten Petivel őrizzük itt Budán az „otthon” illúzióját, mert másik két tagunk csak bútorozott szobában lakik.

Még egy újság van: magam akaratából most nem „tanárnő” vagyok, hanem tanító néni. Rémesen lármás kis nép, és nehezebben megy megszeretni őket. Én 13-tól fölfelé tudom csak komolyan venni az embert, mikor már kezd kialakulni az egyénisége, önkritikája, kezd célokat tűzni maga elé. Ezekben a 10 évesekben nem tudok mást látni, mint két típust: elkényeztetett kis gömböcöket, akiknek az esze folyton a padból mosolygó almán, vajas kenyéren jár, és sápadt, sovány, szomorú, kis, fejlődésben visszamaradtakat, akiknek éhes tekintete a másiknak padjából nem a felé mosolygó almára és vajas kenyérre tapadt. 29-ből öt a fiú, de ez épp elég arra, hogy állandó legyen a verekedés, feleselés, árulkodás, nyafogás. Bizonyosfajta tanítanivalót akartam kikerülni, azért tettem félre a tanárnői diplomát, és vettem elő a régebbit, a tanítónőit. Sejtettem aggódva, hogy nem fogok tudni fegyelmezni, s így is lett. Ezért bizony délelőttjeim nem olyan boldogok a tanítás örömében, mint régen, mikor még téged, Ilonát, Dobiecki Magdit, Kolár Évát és Hollót taníthattam. Milyen boldog idők is voltak! Bár lehet, hogy az emlékezet, ez a nagy varázsló, a múltból mindig kiszitálja azt, ami rossz, zavaró – és talán ha ez az év is múlttá lesz, ennek is csak a kedvessége marad a kezemben!

No, de már bőven elég ennyi rólunk! Most lássuk csak a „prefect”³ Dalmát! Jól megy-e már a latin? Bírod már Tacitust is olvasni? Vagy az ott nem kell? Nekem ő volt a legkeményebb dió. A költőknél, ha szanaszét hajigálva is, de valahogy csak rábukkan az ember a szükséges mondatrészekre. De Tacitus a rövidség okából egyszerűen lenyel közülük kettőt-hármat! Valóságos rejtvényfejtés! Gratulálok a sok elsőséghez, szép eredményekhez a húsvéti próbavizsgán. Sikerült-e júniusban kiszorítani egy „credit”-et? Így május után megnyílik számodra, ha nem is az út az egyetemre, de az út a reménykedésre, hogy bejuthatsz egy egyetemi college-be. Nálunk most fülüknél fogva vonszolják a gyerekeket az egyetemre, és a szülők állásvesztéstől félnek, ha nem adják oda a gyereket. (Persze, nem mindenfajta gyereket. Az olyanok, mint Ilona és te voltatok, már a középiskolába [V. gimn. most = I. gimn. Addig van az általános iskola I–VIII. osztálya, ez mindenkire kötelező] sem veszik fel. Tanoncnak mennek vagy állásba.) Bizonyos fokig jó ez, legalább a gyereket nem használják ki a szülők (pénzszerzésre), csak az a rossz, hogy ilyenfajta gyereket a tanárnak életveszélyes megbuktatni, nehogy „lemorzsolódjon.” Ingyen kell korrepetálni reggel 7-kor, du. házhoz menni, stb. Így persze a tanár inkább nem buktat, a gyerek pedig, megfigyelve ezt, persze még kevésbé tanul. Orvosi pályán ez a módszer katasztrofális lesz. Képzeld, idén az igazgatónőm az én megkérdezésem nélkül átengedett egy leánykát ókori történelemből, akit én vizsgáztattam volna, de nem felelt semmit. Lehetetlen volt még arra is szelíden rávezetnem, hogy görög nép volt valaha a világon! Ez a helyettem való égbekiáltó osztályzás adta nekem az utolsó lökést, hogy otthagyjam a középiskolát, és elemista tanító néni legyek. „A valóság szétfoszlott, míg az álom megmaradt”, milyen nagyszerűen írtad ezt, Dalma! Hiába, te csak megmaradsz az én szememben okos, nagyon okos írónőnek. Aki ilyeneket tud megfogalmazni! Igen. Nálunk is. De nagyon-nagyon rossz álom!

Valahogy, ha emlékezem rád, kicsi Dalmám, valóban úgy érzem, hogy természeted nagyon tartózkodó. Én kezdettől szerettelek. Először a tiszta, becsületes, magyar arcodat. Aztán az eszedet. Aztán éppen azt, amiről te úgy írsz, mint akadályról, ami miatt nem tudsz igaz szeretetet hódítani magadnak. Szerettem a merevségedet. Szerettem, hogy nem ontod a problémáidat és önvallomásokat, mint ahogy szeretem az illedelmesen begombolt ruhájú embert, jobban, mint azt, aki, ha kicsit meleg van, rögtön ingujjra, sőt derékig meztelenre vetkőzik. Lelkiekben se szeretem a nuditást. Szeretem azt, aki sose panaszkodik, nem szenveleg, és nem dobálja szét magát üres fecsegésben. Ha szól, okosat szól, vagy remek találó szellemeset. Lehet, hogy ha társaságban nem is tekintenek „kedvesnek”, szeretetreméltónak, azért másvalaki is, nemcsak én, ezt fogja megszeretni benned. Igaz, hogy talán az is sokszor fogja kérdezni magában, mint én kérdeztem, „Vajon ellenszenves vagyok-e én Dalmának? Kár, pedig én éppen őt szeretném megnyerni!” Most már nagyocska kislányom vagy, megírom ezt neked, hogy okulj belőle, és vedd észre azokat, akik téged szeretnének szeretni. Vagy kicsit félsz a személyednek szóló szeretettől? Társaságban „jól mulatni” azok tudnak, abban a bizonyos hétköznapi értelemben, akik maguk akarnak csillogni, s azt tudják hinni, hogy ez sikerül is. Ki olcsó flitterrel, ki briliánssal tudja fölékesíteni b. személyét, s ha mások szeméből azt olvassa, hogy ő csillog, akkor „jól mulat.” Ha észreveszi, hogy nem csillog, akkor rosszul mulat. Ha fölismeri, hogy a csillogása nem sikerülhet, mert hamis, akkor már szomorú. De te nem ilyen vagy! Te figyeled az életet és figyeled magadat – és így egész jól mulatsz, csak ez kifelé nem látszik meg, s ezért érzed azt, hogy „kicsit kilógsz a környezetedből.”

Ami a hazaszeretetet illeti, ti a tieteket jobban élhetitek, mint mi a mienket, a mienk seb és könny és fogcsikorgatás.

Hát készült-e a nyár folyamán fénykép az én kis-nagy Dalmámról? Ha igen, akkor kérek!

Már igazán nem kezdek új lapot, hanem kemény elhatározással búcsúzom! Jó erős kézszorítással! Azt jelenti: te a tiedet, én az enyimet, győzzük, bírjuk vinni a nekünk kimért terhet!

Szeretettel köszönt Magdanéni

1950. okt. 29-én

(3)

Édes kis angol irodalomtanárnő lányom!

Most egy kicsit hosszú idő szaladt el, mire a válaszom megérkezik, ugye nem gondoltad még, hogy elfeledkeztem rólad, vagy hogy elveszett a leveled? Már februárban akartam írni, aztán bumm, elkapott a divatos „angol influenza” (nem tudom, ti tudtok-e róla odaát, hogy rólatok kereszteltük el ezúttal azt, amit negyven évvel ezelőtt spanyolnáthának tiszteltünk?), ami nem más, mint náthaláz, de hajlandó szövődményeket produkálni. Nálam tüdőgyulladássá és valami gyomoridegesség-félévé fajult, s eltartott húsvétig. Akkor keltem először útra a templomig, de olyan gyenge virágszál lettem, hogy csak Ágikám kíséretével mertem elindulni a „túrára” (8 perc!). A földet felhőfélének éreztem, a házak táncoltak. De felfedeztem, hogy a fűzfák már zöld fátyolt vettek föl, a füvecskék ezrei ágaskodtak ki a kövezet rései közül is; egy gyermekláncfű még ki is virágzott egy házfal és a járda belső széle közé szorult picike, csupasz földön. No, ha ők ilyen vitézül nekiláttak a tavaszi tevékenységeknek, nekem is igyekeznem kell pótolni a mulasztásomat! Egyre jobban ment a munka, s ez úgy megörvendeztetett, hogy nyakig belemerülten a tavaszi teendőkbe: nagytakarítás, a tavaszi ruhafélék rendbe hozása, a temetőkben a kertészkedés, az elhanyagolt látogatások pótlása, bizony, ebben elszaladt megint egy hónap, s most szégyenkezem, hogy a te levélkéd – pedig olyan kedves öröm volt nekem! – látszólag feledésbe került. Most ez után a levél után már jobban el tudom képzelni az én Dalmámat ott, a nekem csak regényekből ismert országban. Sose hittem volna, hogy még sütni-főzni is szoktál! Bizony szerettem volna megkóstolni a karácsonyi „beiglidet” meg a püspökkenyeret! Volt-e olyan jó, mint az a disztichon, amit akkor írtál, mikor a görög versmértékeket tanultuk? Nekem bizony még most is, tizenöt évi sajátkezű főzés után is kevesebb izgalmat okozna egy ódát írni klasszikus verslábakkal, mint egy, a szokottnál díszesebb ebédet vagy vacsorát létrehozni! Örülök, hogy a szomszéd szobában a főnököd lakik, vagyis olyan valaki, akivel megbeszélheted tanítási és nevelési problémáidat. Jó tudni, hogy nem vagy egyedül. Vajon ez a társas viszony egészen a barátságig eljut, úgy, hogy egyéni, lelki dolgaidat is feltárhatod, megbeszélheted vele?

Hogy még jobban el tudjalak képzelni, írd meg legközelebb, hogyan szólítanak a növendékeid, mi ottan a szokás. És te keresztnéven vagy vezetéknéven szólítod-e őket? Vannak kedvenceid, vagy sikerül mindegyiket egyformán szeretned? Többnyire jómódú gyerekeid vannak? Vagy vannak kis kültelki prolik is? S ha igen, érted-e az életüket, azokat a kalamitásokat, amikbe az ő kis sorsuk bele van bogozódva, mint egy kis virágé egy erőszakos kúszónövény szívós és szúrós indáiba. Nekem ez volt az utolsó évek tanításában a legfőbb gondom, mert hisz tudod, hogy itt most főleg a munkás- és parasztgyerekeket szeretnek iskoláztatni, ez Pesten bizony azt jelentette, hogy sok kültelki, egészen zavaros családi viszonyok közt élő fiatalka került a kezem alá, s ha megszerettek, és kinyílt a szívük felém, elsírták valami panaszukat – olyan bűnös örvénybe láttam bele, amilyent még sose ismertem, még elképzelni se tudtam, így aztán kivezető utat se tudtam mutatni, tanácsot se okosat adtam, ha megpróbáltam adni, s ez rossz érzés volt. Néha éreztem, hogy a kislányaim úgy néznek rám, mint valami naiv gyermekre, a hatalmas korkülönbség ellenére.

Erzsike nénivel találkoztam múltkor, és elhencegtem neki veled, hogy angol tanárnő vagy, népszerűsíted Shakespeare-t az ő módszerével: szerepjátszással, előadással. Nagyon örült a hírnek. Te szeretted őt annak idején?

Mikor kaptál hírt Ilonától? Az én nagy bánatomra a jó mamaság teljesen elvonja a levélírástól, pedig azelőtt olyan pompás eleven levélóriásokkal mutatta be magát, az életét, a szívét időről időre. Én nem tudom a címét, ha írsz neki, buzdítsd őt föl egy nagy 4-5 oldalas opusra. Vagy fél, hogy már elfelejtette a magyar helyesírás titkait? Hisz azelőtt se nagyon törődött ezzel, pedig akkor volt, most már nincs piros tintám!

Örömmel látom leveledből, hogy te még nem felejtetted el a magyar nyelvet! Sokat, sokat írjál nekem, hogy ezzel is gyakorold, és egyúttal örömet szerezzél a te téged szeretettel ölelő

Magdanénidnek.

1959. április 25.

(4)

Kedves kislányom, Dalma!

Nagyon élveztem leveledet a nyári érdekes utazásról, de valahogy jobban örültem, hogy Te tetted meg az utat, és én csak a leírásodból közvetve láttam az ottani dolgokat, mintha nekem lett volna lehetséges bejárni ezeket az érdekes helyeket. Nekem túlságosan „amerikai” lett volna az élmény: a játék a fantáziával kevert valósággal, az autóbuszos hegymászás 4000 m-nyire, a fontoskodás a híresebb moziszínésznők lábnyomával, a mesterségesen összegyűjtött „Ghost Town”⁴, és a többi. Milyen más minden ott! Meg bírod szokni? A Grand Canyont moziban láttam egyszer csodálatos színjátékával. Azt hittem, a filmszínező eltúlozta a vöröseket és a lilákat, de úgy látszik, igazán ilyen, mert Te is így írsz róla. Én is voltam egyszer a régi Erdélyben egy nagyon magas hegyen, a neve Komandó volt; drótkötélpályán vitt föl egy csille, aminek nem emberszállítás volt a szerepe, hanem a kivágott nagy fatörzseket vitte lefelé. Nagyon fenséges látvány volt körültekinteni a hegyek világában, de kicsit aggasztó is, mert a csille firgett-forgott velünk, és néha belelendült egy óriás fa koronájába. Hát mikor fölértünk! Félméteres hó feküdt mindenütt, és sűrűn havazott – júliusban! És rajtam fehér vászoncipő és fehér nyári ruha volt, hisz odalent hőség volt! … Hogy bírta a szíved a nagy magasságot? Azt mondják, 4000 m már sok embernek rosszullétet okoz!

És most megint ott élsz a nagy folyóra néző szép új lakásotokban, tanulsz és tanítasz. Örülsz, ugye? Most folyik a tervezgetés a berendezkedésre, ahogy nálunk mondják, „beütemezitek” a kiadásokat fontosságuk szerint, s minden új bútor új öröm, diadal, és a boldogságotokat körülnövi az otthonépítés lelkesedése. Ez hiányzik nálunk. Férjhez mennek a fiatalok, pénzük is volna, de nincs lakás, be kell húzódniuk a szülőkhöz, ott van már bútor, minden, ami kell, de nincs otthonépítés, és sokszor nem jöhet a kis harmadik sem, mert nincs hely. S ezért szörnyű méretekben folyik a válás, mert nem elég egészen, hogy két ember szereti és megérti egymást, ha ez a kettő: az otthon és a gyermek nem ad tartalmat az asszony életének. Egyszerre kevesellni kezdi, amit a férfi figyelmessége, kedvessége, szerelme nyújtani tud.

Ilonáék nagy lelkesedéssel bútorozkodnak, inkább továbbra is eszik a paprikás krumplit, csak hogy egy szép darabot meg tudjanak venni. Most végre megkaptam Ilona nagy levelét. Nagy öröm őt elképzelni a két gyermek között. A levél alapján már őket is ismerem, az „unokáimat.” A férjét túlságosan ambiciózusnak mutatja be, úgyhogy kevés ideje marad a családi életre, de nála nem félek, hogy ez a kevésség érzés bajt okoz, mert van otthon, és van gyerek. Neked is van egy biztonságos területed: a tanári munka. Ez magában kielégíti a lelket. Az én Ágnes lányom nem ment férjhez, most 33 éves, de egész lelkével rajongva szereti tanári hivatását, és ez betölti egészen, azt hiszem, az üres helyeket a lelkében, amit a természet a lányok lelkében más célra tartott fönn. S az nagyon erős kapocs férj és feleség között, ha mindketten tanárok, mint ti, Dalmám. Mi is Semetkay Józsi bácsival remek pedagógiai eszmecseréket folytattunk annak idején, tanultunk egymástól. Nekünk még az az előnyünk is megvolt, hogy ugyanegy iskolában tanítottunk, többnyire ismertük egymás növendékeit, sőt sokszor ugyanazokat tanítottuk, ő latinra, én történelemre.

Érdekes kérdés volt Ilona levelében: Hogy tetszik bírni a nyugdíjasságot? Ő jól ismer engem, tudta, hogy mennyire mindennél kedvesebb volt nekem a hivatásom, s ezért kérdi. Hát bizony, véres sebet hagyott volna ennek a szívembe gyökerezett munkának a kitépése, ha a gondos kertész, a jó Isten nem olyan óvatosan, tapintatosan emelgette volna ki a gyökereket! Az utolsó iskolám, ahol októbertől dec. 24-ig tanítottam, egy kültelki általános iskola volt, kisfiúkkal, akiket otthon nem nevelt senki, voltaképp utcagyerekek voltak, tolvajbandába szervezkedtek, s már ismerték az emberélet legsötétebb oldalait is, rajtam meg látták, hogy ehhez nem értek, naiv voltam a szemükben, kifiguráztak, fejemre nőttek (azért szerettek szegénykék!), s nem tudtam velük eredményt elérni. Beláttam, hogy nem vagyok jó tanár, legalábbis nekik nem ilyenre volt szükségük, mint én. Így aztán megkönnyebbülve fogadtam a betegséget, mely miatt nem volt szabad többé tanítanom, és nem fájt annyira a nyugdíjasság. De azért sóvár szemekkel nézek az iskolákra! Édes kislányom, ugye adsz majd néha életjelt magadról?

Szeretettel ölel, Férjedet szívből üdvözli, Magdanéni.

1960. november 12.

(5)

Édes kicsi Dalma lányom!

Köszönöm a júniusi kedves leveledet és az augusztusi szép lapot! Bizony nálunk is „elviharzott” a szép nyár, most már aranyosak, bíborszínűek a levelek, és sajnos, hamar sötétedik. Volt ezen a nyáron minden: lakáskifestés, kályhaátépítés, az ezekkel járó súroló asszonyok nyüzsgésével, vízcsapok tömeges elromlása egy háztatarozás következtében, ezeknek több felvonásos drámává alakult megjavíttatása, Csehszlovákiából betoppant rokonság mint szállóvendég. Peti a földre került 38 éves fejével (és pocakjával), én pedig a konyhai hegyes-völgyes szép kis sezlonra (mert nincs annyi ágyunk), kéthetes szokásos nyaralásunk Ágneskámmal a Mecsek-hegységben, rengeteg szép gyaloglással és – tekintettel az állandó 35 fokos melegre – kalandos fürdőzések nagy erdők mélyén, mésztufa lépcsőkön, mohos sziklákon rohanó hegyi patakokban (én csak két nagy ágbottal mertem közlekedni), és szerencse, hogy emberek nem jártak, mert igen leleményes fürdődresszeket kreáltunk magunknak kapásból, fekete tornanadrágocskából és fehér mayóból – a madarak érdeklődve figyeltek, és a nőneműek biztosan lelesték öltözékünket, mint a legújabb párisi divatot –, barlangkutatást zseblámpával és részemről több ízben bevert fejjel. Szóval jó volt, érdekes volt, ha nem is olyan szép, mint a ti nyaralástok lehetett. De közben itt, Pesten rengeteg időt elpocsékoltunk mindezek közti szabadidőnkből arra, hogy lehetővé tegyünk magunknak egy háromhetes magánnyaralást Rhodos szigetén. Szép elhagyott hivatali folyosókon jártunk-keltünk, mint megcsodált unikumok, ismerőseink kacagták naivságunkat, de mi erős akarattal szépen haladtunk a cél felé, már eljutottunk a befizetésig, az ígéretig, hogy meglesz, s aztán, bumm! Megjött az elutasítás… S így sajgó szívvel olvastam leveledben, hogy Seattle-ben a kertetek tele van rózsákkal, mert hisz a Rhodos szó azt jelenti: rózsás sziget, és ott nemcsak a kertben, hanem amerre csak jársz, rózsák és anemónák nyílnak.

Aztán meg írod, hogy a kertetekből látjátok a 4000 m magas Mount Rainiert… Nohát, ha nem is 4000 m, de 2000 m-es hegyek Rhodosban is vannak, és szegények, hiába várták, hogy két magyar megmássza őket, pedig nagyon elhatároztuk ezt Ágikával. És onnan a csúcsról akárhova nézünk majd, látjuk a csuda-kék Aegei-tengert, sőt kelet felé még Ázsiát is, az anatóliai hegyeket. Akkor bizony a te Washington-tavad nem fájdította volna a szívünket, de így bizony, szegény kis Mecsekünk olyan a ti élményeitek mellett, mint egy kiscica az oroszlán mellett… S az egész megbukott a bürokrácia gépiességén. Szomorú!

A leveledben írod, hogy megvettétek a türkizkék autót, de akkor még csak remélted, hogy belülről is hasonlóan jó lesz. A levlapon, mely Coloradóban az Isabel Lake-et mutatja a környező havasok világával, már látom, hogy az autó „belülről is” bevált, ha olyan nagy, kéthetes túrát tehettetek vele! Gratulálok hozzá, és örülök, hogy az én gyerekeim ilyen szép élethez jutottak. Ilonától is kaptam nagy, óriás levelet, ő is írja, hogy autójuk van, azzal túráznak, de az a gondjuk, ha városokba mennek, rém nehéz a parkolás. Egészen messze kell megállni az autóval, és utána óriásit gyalogolni, ha meg akarnak nézni egy templomot vagy múzeumot.

Úgy élveztem a te csendes, régi kis humorodat a levélben (ahogy pl. a mélyhűtő szekrényről, meg a mackóról írsz). Emlékezel az Új Iskolában felolvasott nyári beszámolóidra? Milyen aranyosak voltak!

Lajos tud vezetni autót? Vagy te is levizsgáztál ebből is? És az egyetemi vizsga megvolt már? Sikerült? Vagy még idén is kell járnod? Ez az út is olyan, mint amit térképen kinéztek, hogy végig lehet száguldani rajta, aztán jön egy meredek rész, lépcsők, ösvényke? Na, remélem, simán eljutsz a célodig! Lajos munkája miben áll most? Visszaszoktatok a New York-i lármához?

Szeretettel ölel, Lajost is köszönti, Magdanéni.

1961. okt. 6.

(6) [Képeslap a Halászbástyával]

Édes Dalmám!

Csupa örömmel köszöntlek ezen a szép lapon. Büszke vagyok, hogy elnyerted a M.A.⁵-ot. Sőt, tisztellek, mert most már nemcsak kollégám vagy, de fölöttem állsz, egyetemen is taníthatsz. Igaz, én erre nem is pályáztam, mert a fiatal generációt szeretem, 13–18 évig. Ezek az igazi enyémek! De köszöntelek, néhány hónapot előlegezve mint leendő mama-kollégát is. Remélem, ebben nem múlsz már idén felül! (Nekem csak kettőm van.) Oh, meglátod majd, hogy ez aztán az igazi! Csak tanulj meg mindent szépen az előkészületi időről. Én egy-két dolgot nem vettem elég komolyan, s aztán megszenvedtem érte, veled ne legyen így! A nyelvtanfolyam a nyári szünetben is tart, ugye? De talán azért jut két hét valami szép autótúrára idén is. Mert aztán nehezebb lesz!

Sok-sok szeretettel köszönt Magdanéni.

U.i.: Orvosságot nem kérhetek, mert nem tudnák vizsgálat nélkül fölírni, arra meg nem megyek. (Struccpolitika)

1962. június 5.

(7) [Képeslap egy oroszlánkölyökkel]

Édes kis Dalma-ma-ma!

Jövök együtt örülni, hogy your baby arrived!⁶ Remélem, illedelmesen jött, nem okozott sok bajt. Igaz, hogy ti „öcsit” vártatok, de hidd el, egy kislány sokkal, sokkal több tud lenni! Én látom most Ágnesnél, hogy én ilyen rozzant beteg lettem, mennyi színes szeretetvirágot szed csokorba, mennyit segít, vigyáz. Péter is aranyos (most 40 éves agglegény, veszedelmes kor!), készséges és mosolygós, de magától nem tud kitalálni semmit, megbízásokat teljesít. S ha még „beházasodott” volna egy más családba! A kislány sose távolodik úgy el! No, de furcsa most a pici kis emberkére nézni, s arra gondolni, hogy felnőtt lesz! Sok-sok örömötök legyen addig is. Szeretettel kívánja

Magdanéni

U.i.: Nálunk nincsen olyan édes gratuláló lap, vagy ha van, én nem tudok utánajárni, ezért küldöm az oroszlánbébit, mert ez van. Én még beteg vagyok.

1962. október

(8) [Magdanéni utolsó levele]

Édes Dalmám!

Mint egy napsugár-tündérke, úgy mosolyog bele még az én távoli életembe is a te Juditkád nyári leveled aranyos epizódjain keresztül! És a karácsonyi üdvözletül küldött szépséges templom is égi fényt sugárzott. Nálatok még törekszenek a szépségre, ez az óriási különbség. Nálunk csak kétféle karácsonyi lap volt: 1. fenyőág egy fényes gömbbel és egy szaloncukorral (gyertya ne legyen, mert az esetleg emlékeztet az ünnep lelki értelmére, a világ világosságára!) 2. Két behavazott fenyőfa egy kopár területen, az óriásbetűs fölírást nem a kopárságba nyomták, hanem keresztül a két elég szép fán. Úgy szégyelltem ezt az ízlésbeli szegénységünket, hogy senkinek se küldtem üdvözlő lapokat. (S közben az ember tudja, hogy művészi grafikusaink éhen halhatnak, de szép terveiket hiába nyújtják be, visszautasítják. Így hát szegények „műszaki rajzolók” lesznek, és fogaskerekeket rajzolnak megvakulásig 1/10 milliméter pontossággal!)

No, de nem morgással akartam kezdeni levelemet, hanem a te két szép, jó leveledért köszönettel és bocsánatkéréssel, hogy ilyen sokára válaszolok. Időm pedig lett volna, de erőm, eszem, kezem, szemem, minden bomlásnak indult ebben az évben. Voltam még két kórházban, az egyik egy agysebészet volt, gondoltam, vágják szét a fejemet, hogy lássák, mi fáj annyira benne, de 9 híres agysebész közül egy se mert nekivágni. A harmadik kórház a szívemet és a szív miatt óriásira dagadt lábaimat vette munkába, de mihelyt sikerült a lábamat lesoványítani, hamar kitették a szűrömet, valószínűleg mert tudták, hogy az egész újra fog kezdődni. Próbáltam egy ideig otthon élni egy bevásárló asszonnyal és egy takarítónővel (egyszer egy héten), de nem ment sehogy. Végül Ágneském, ki Dunaföldváron tanárnő, és egy kedves, igen praktikus barátnőjével együtt lakik egy háromszobás lakásban, úgyhogy a középső szoba a „reprezentatív” díszhelyiség, tőle balra van Ágnes szép szobája (ezt csúfítom én most el jelenlétemmel), jobbra Zsófié (szintén tanárnő, de számtan-kémiás, míg Ágnes történelem-földrajzos). Nagyon bánt, hogy teherré lettem a földön, csak szédelegve-tántorogva járok, egyetlen utam a vasárnapi szentmisére visz, de két oldalról karonfogva vezetnek. Olvasni még tudok, de nagyon gyengül a szemem. Írni néha szoktam. Többnyire remeg a kezem, és az emlékezetem ki-kihagy. Míg a reggeli mosdásaimmal elkészülök, négyszer kell leülni egy negyedórára. De Ágika szeretete, a nagy-nagy csend, a jól fűtött, de napos-levegős lakás, jó könyvek, kedves levelek megszépítik ezt a lassú, nagyon elhúzódó haldoklást.

Az „Igaz, Jó és Szép” hármas eszméje lelkesített életemben, de most érek csak rá igazán elmélyedni ezekben az eszmékben. Igen, igaza van (a 16 hónapos) Juditkának, ha úgy tud örülni ennek a világnak, jól van ez is kigondolva, csak az emberek rontják el, kiket egy sötét hatalom, az ellenség irányít. Én hiszem, hogy a Juditkák győzni fognak. Te még tán meg is éred!

Örömhír az is, hogy kedves anyósod segít a háztartási munkában, és így tovább tudsz tanulni. De hát még hány grádus van Amerikában, amire te mind föl akarsz jutni? Csak irodalom szakos vagy, vagy több szakos?

Az is öröm, hogy gyönyörű beosztású 6 szobás lakást kaptatok, mert a fűtőtestetek jégcsaposra fagyott. Itt a legtöbb új ház fűtetlennek bizonyult, a tüzelő csupa kő és iszap, de szegény hazánk csak azt tudja tanácsolni, hogy vegyenek fel báránybőr bekecset és kucsmát. Hát nem mondom, ez magyaros nemzeti viselet, de kissé nehéz lehet megszokni, hogy az ember lefekvéshez felöltözzék és ne levetkőzzék! No, szerencsére nekünk régimódi kályhánk van, és megfelelő tüzelőnk, otthon is Petinek, itt is Ágneséknál.

Örülök, hogy beszéltél szegény kis régi tanítványommal, Görgeyné Dornyay Margittal. Szegénykét annyi szörnyű csapás érte férjhezmenetele óta, holott addig áldott édesanyja kényeztette, s így nem volt elég edzett férje és gyermekei szeretetlenségéhez. És most erőszakkal kicsalta a férje (hogy neki keressen, holott itt Pesten jó állása volt, eltartotta lányát, szüleit, beteg édesanyját), és most oly egyedül érzi magát. Ha tudsz egy kicsit belemosolyogni az életébe, te, aki annyi nehézségen át is győzted derűvel, áldjon meg érte a jó Isten!

És adjon igazán öcsit, ha már azt vártok.

Sok szeretettel, Magdanéni

1964. jan. 30.

[Semetkay Ágnes levele]

Kedves Dalma!

Édes jó Anyukámról írt szép leveled hozzájárul ahhoz a tudathoz, ami segít elviselni a szomorúságunkat: mi árván maradtunk, de „Magda néni” tovább él a Ti emlékeitekben, a Ti lelketekben, a Ti igaz emberré formálódott egyéniségetekben.

Azt írod, leveleiből úgy érezted, mintha Te lennél az egyetlen tanítványa, bár minden tanítványa ugyanezt érezhette. Hát, ha nem is egyetlen, de egyike a legkedvesebbeknek voltál Te számára. A Te szép tanulmányi sikereidnek majdnem ugyanannyira örült, mint a mieinknek, boldogan és büszkén emlegetett mindig. Egy-egy Tőled jött szép üdvözlő lap vagy fénykép ott volt hetekig az ablak sarkában, ahol üldögélni, dolgozni szokott, hogy mindig láthassa.

De az utóbbi hónapokban már nem ült az ablak mellett szegény. Míg otthon volt, hősiesen küzdött azért, hogy elvégezze a mindennapi házimunkákat, de délutánra úgy elfáradt, hogy inkább csak feküdni tudott. Novemberben már nagyon gyenge volt. Lejött hozzám: a levegőváltozástól reméltünk javulást, de sajnos hiába. Karácsony után vissza kellett mennünk Budapestre. Súlyos gyomorműtétre került sor. Utána nem tudott rendbe jönni. A műtét után tizenharmadik napon hirtelen láz lépett fel, gyors lefolyású tüdőgyulladás. Ez okozta halálát.

Köszönjük Neked és a többi kedves tanítványnak, hogy utolsó éveinek sok szenvedését hűséges szeretettel, kedves levelekkel enyhítettétek. Jólesett neki, hogy mint felnőtt emberek a nagy távolból is bizalommal fordultatok hozzá.

Az ő példájából merítek én is erőt a munkámhoz. Nem könnyű dolog ma 14–18 éves fiatalokat nevelni. De ha szeretni tudjuk őket azzal a szeretettel, amivel Anyuka szeretett Titeket, akkor nem reménytelen.

Kedves Családoddal együtt
Sok szeretettel üdvözöl:

Semetkay Ágnes

1965. május 15.

Jegyzetek

 

 

[ Taní-tani 2006 | Impresszum ]