Szász Anna

Majd a gyerekek?

Tűnődés oktatási közállapotainkról

E sorok írója nem próféta. Pusztán csak egy újságíró, aki valószínűleg eléggé el nem ítélhető módon ragaszkodik az emberek egyenlőségéről alkotott ifjúkori meggyőződéséhez.

Az alább idézett cikk 1995. június 19-én jelent meg, a Bokros-csomag családi pótlékra vonatkozó szabályozásának apropójából, a Kiáltás című, a LÉT, a Lakossági Érdekvédelmi Tömörülés által kiadott, kéthetenként jelentkező lapban.

Nevezett fórum nem volt világ-, még kevésbé bulvárlap, nem került ki az utcára, zárt körben terjesztették. Magáról a LÉT-ről legföljebb annyit tudtam, hogy tagjai baloldali szimpatizánsok. Lehet, hogy nem is annyira baloldaliak, mint inkább balosok. Számomra mindenesetre 1994–1998 között lehetőséget nyújtott a lap, hogy rendszeresen megjelenhessenek a publicisztikáim.

Ami ennek az írásnak a lényegét illeti, úgy gondolom, az nem kevésbé aktuális, mint amikor megjelent. A legújabb PISA-jelentés hívta fel a figyelmet arra, ami egyáltalán nem újdonság, de amivel azóta a politika és a média a jobb- és baloldalon egyaránt foglalkozik, hogy a magyar oktatási rendszer újraszüli és tartósítja a társadalmi egyenlőtlenségeket, amelynek következményeként az intézmények az elmúlt tizenöt év alatt több százezer, a munkaerőpiacon esélytelen fiatalembert bocsátottak ki.

Az eredeti cikkből csak az erre vonatkozó részleteket idézem:

„Az önmagában is súlyos tény, hogy a gyerek a rendszerváltozás első számú vesztese… Iszonyú gyermeksorsok vannak, borzasztó, mi mindent élnek át a gyerekek, mondta volt egy kültelki iskola gyermekvédelmis tanítónője. Egy olyan ipari körzetről van szó, ahol a felnőttek többsége munkanélküli, reményük sincs az elhelyezkedésre, zsúfolt, szoba-konyhás lakásokban él együtt több generáció, betegek, idősek, alkoholisták…

Az ember furcsa egybeesésekkel találkozik. Anno 1980, az akkor legszókimondóbb, leghaladóbb folyóirat¹ közölt egy tanulmányt. Egy fiatal oktatásszociológus² írta, címe: Dolgozat az iskoláról. A szerző rendkívüli alapossággal és felkészültséggel bizonyította be, hogy az általános iskola működésének a kezdetektől a Dolgozat megjelenéséig soha nem voltak meg a tárgyi és személyi feltételei. Hogy az oktatás a maradékelv alapján részesült a nemzeti jövedelemből, hogy a pedagógus társadalom gerincét megroppantották a sorozatos reformok, hogy az iskolára olyan feladatokat testáltak, amelyek megoldására nem hivatott, stb., stb.

Úgy hiszem, nem állok egyedül azzal a meggyőződéssel, hogy az oktatás stratégiai ágazat. És egyszersmind az esélyegyenlőség eszköze.

Egyedül az iskola képes – ha olyan – a társadalmi hátrányokkal induló gyereknek kellő muníciót adni. Esélyt a felzárkózásra, a felemelkedésre.

Lehet, hogy naivitás, de feltételeztem, ha Magyarországon valaha is demokrácia lesz, akkor a legjobb erők kidolgoznak majd egy átfogó, a finnekéhez hasonló oktatási reformot. Olyat, amelyben nem lesznek zsákutcák – például a szakmunkástanulóknak –, amelyik minden irányban átjárható. Amelyik megerősíti és valóban általánossá teszi az általános iskolát.

De nem ez történt.

A Dolgozat szerzője írja ez év márciusi cikkében: „Az utóbbi években az általános iskola rejtett szelekciója kiegészült a nyílt szelekcióval. A szülők és a pedagógusok egy befolyásos csoportjának érdekei összetalálkoztak, sikerült is kívánalmaiknak megfelelően módosítani az iskolaszerkezetet: megjelentek a 6 és 8 osztályos gimnáziumok. És valóban: mennyivel sikeresebben lehet tanítani, ha valahogy el lehet különíteni azokat, akik nem is akarnak tanulni... És mennyivel jobb, ha a gyerekem olyan osztályba/iskolába jár, ahol nem zavarnak pedagógiai »rosszcsontok«. Az érdekérvényesítés örömteli fejlemény, a demokrácia jele, de nem feledtetheti, hogy vannak veszélyei is: növelheti az iskolai szegregációt.”³

A rejtett szelekció azt jelentette, hogy „az iskolarendszer főleg szociálisan differenciál.” Magyarul a nyolc osztályt a szegények gyerekei bukdácsolták végig.

A szerző egyébként nem említi: annak, hogy a gimnáziumok „lenyúlták” az általános iskolát, nemcsak az iskolai szegregáció a következménye, nemcsak az, hogy hihetetlenül nagy a különbség az elit és a közönséges iskolák által nyújtott tudás, valamint a tanulókkal való bánásmódjuk között, de az is, hogy a középiskolai férőhelyek száma csökkent, és az utóbbi években a középiskolákból az általános iskolát végzettek jelentős hányada rekesztődött ki.

Mindez azonban, ha nem maradt is szó nélkül, háttérbe szorult. Kiknek, melyik rétegnek volt lehetősége az érdekérvényesítésre? Miközben a politikai, gazdasági és kulturális elit kihasította magának a javakból a több és jobbik részt: „A baloldali és liberális értelmiség […] értékvitákkal és pártcsatározásokkal volt elfoglalva, néhány kivételtől eltekintve társadalmi mondanivalója egyre kevésbé volt.”⁴ És abban a folyóiratban, amely annak a bizonyos szókimondó, haladó orgánumnak a nevét viseli⁵, két ifjú írástudó⁶, más oldalról, de nagyon hasonló módon ítéli meg, nemcsak a baloldali, hanem a kulturális elit egészének elmúlt évekbeli szereplését.

Lényegében azt fejtik ki, hogy a rendszerváltozást követő években provinciális, sőt, álviták folytak, melyek valójában érdekharcok „a Kádár-korszakban politikai okokból felpuffasztott, megélhetésüket ma is az államtól váró értelmiségi csoportok között.”

Olyan viták, amelyek stratégiai fontosságú kérdések elől vonják el a közteret és a figyelmet. Ők a felsőoktatás és a tudomány jövőjével, valamint a számítógépes forradalommal kapcsolatos kérdéseket sorolják föl.

Magam közéjük sorolnám az újfent sorvasztásra ítélt közoktatást.

Magyarország előnye az olcsó és ma még jól képzett munkaerő. De mire megyünk majd egy jól képzett elittel – amelyik menekülni fog itthonról – és egy alulképzett, nélkülözésre ítélt tömeggel?

Milyen jövő vár a gyerekeinkre?

Utóirat: A legutóbbi, a 2003-as PISA oktatásfelmérésben matematikában az első helyen Hongkong áll, a másodikon Finnország, Magyarország a huszonötödik. Olvasásban az első Finnország, Magyarország ebben is a huszonötödik, természettudományokban első Finnország, Magyarország a tizenhetedik. Problémamegoldásban a finnek csak harmadikok Dél-Korea és Hongkong mögött, mi viszont a huszadik helyen állunk.

A finnek tehát tudnak valamit.

A Népszabadság 2004. december 16-i Pályakép című melléklete szerint:

„A finn sikerek a létező legegyszerűbb rendszernek köszönhetők. Az ötmillió lakosú északi országban a 7–15 év közötti gyermekek egységes, egész napos iskolákban azonos tanterv szerint tanulnak. Ellátásukat, tankönyveiket, közlekedésüket az állam ingyen adja, nincs megkülönböztetés, illetve kiválasztás sem szociális helyzet, sem a képességek alapján. A gyengébb tanulók korrepetitort kapnak. Az iskolákat rendszeresen és titokban ellenőrzik. Ha feltűnően sok a gyenge tanuló, az iskola kiegészítő anyagi támogatást kap, és növelik a tantestület létszámát. A pedagógusképzés is egységes: óvónőtől a főiskolai tanárig mindenki ugyanazt az egyetemi oktatást kapja. Minden pedagógusnak külön hely áll rendelkezésre, hogy óráira nyugodtan felkészülhessen. Nagy súlyt helyeznek az iskolák autonómiájára: a tízévenként megújított központi tanterven belül maguk döntenek a súlypontokról és a költségvetéstől kapott pénz felhasználásáról.”

Csak azt ne mondja valaki a magyarországi viszonyok ismeretében, hogy ez a létező legegyszerűbb rendszer!

Jegyzetek

 Hozzászólás beküldése

 Hozzászólás beküldése

Várjon...

Aláírás*    Email*

Honlap:    Email publikus: