Tanítás az osztálytermen kívül

Pécsi Katalin beszélgetése Fritz Zsuzsával a zsidó informális oktatásról

Fritz Zsuzsa – mindenki Fricije – közismert és közkedvelt személyiség a zsidó ifjúság (és szüleik) körében. Ha azt mondanám rá egyszerűen, hogy „tanár”, nem fedné híven a tevékenységét, és különösen nehéz lenne magyarázatot találni arra, hogy mitől is lett Frici vitathatatlan tekintély és rajongásig szeretett vezető egy személyben. Tanít újabban a Scheiberben is¹, ám híre elsősorban nem innen terjedt el, hanem a szarvasi táborból² és a Bálint Házban³ működő Forrás Oktatási Központból. Én magam előbb hallottam Frici varázsáról (a saját kiskamasz gyerekemtől, anno), minthogy személyesen megismertem volna. Aztán az első találkozáskor rácsodálkoztam: jé, ez a Frici nem „egy gyerek” (eszembe se jutott volna pedig más lehetőség, olyan gyakran említődött a neve a tábori élménybeszámolókban). Amikor összefutunk, vagy a nevét olvasom valahol, azóta azon csodálkozom: hogyan szorulhatott egy „felnőttbe” ennyi energia és kreativitás?

Az iskola falain kívüli zsidó tanításról szeretnék veled beszélgetni. De mielőtt még belevágnánk, kérlek, mondd el, mi a feladatod a Scheiberben, és mivel foglalkozol itt, a Forrás Oktatási Központban, ahol éppen beszélgetünk.

A Scheiberben vallást tanítok két osztálynak, óraadóként. Itt viszont, a Forrás Oktatási Központban tulajdonképpen informális oktatással foglalkozom. Ezt azt jelenti, hogy mi – a munkatársaim és én, meg az önkéntes segítők – szervezzük a zsidó témájú gyerek- és ifjúsági programokat a Bálint Házban. A gyerekek életkorának megfelelően megünnepeljük a zsidó ünnepeket, ezenkívül innen szervezzük a madrich-képzéseket is: ezek ifjúsági vezetőképzések, ahol a szarvasi táborban csoportot vezető ifjúsági vezetőket képzik ki; ezen túl a tábor programját is részben mi készítjük el, vagyis itt tervezzük és szervezzük meg az egész tábort.

Ha jól tudom, hagyományos tanár voltál eredendően. Hogyan alakultál át informális oktatóvá?

Igen, angoltanár voltam, de tulajdonképpen már ez sem hagyományos tanári szerep: az informális oktatáshoz talán éppen a nyelvtanítás áll a legközelebb. Mi a főiskolán nagyon sok olyan egyént és kiscsoportot foglalkoztató módszert tanultunk, amelyek sokkal közelebb állnak az informális oktatáshoz, mint a hagyományos iskolai tárgyak tanításához.

Egyébként pedig én is úgy kezdtem, hogy „rendes”, „normális” tanár voltam, aztán Szarvason, az izraeli csoportvezetők foglalkozásain szembesültem azzal, hogy lehet egészen másfajta módon is tanítani. Én ott hallottam először arról, hogy létezik informális oktatás is.

Izraeli tanároktól lested el?

Nem tanároktól, hanem azoktól az izraeli madrichoktól, akik az első években a csoportfoglalkozásokat vezették a szarvasi táborban.

Az izraeli madrichok képezték ki, majd irányították a magyar csoportvezetőket. Később aztán egyre nagyobb szerepet kaptak a saját, vagyis a különböző országokból, a csoporttal együtt érkező madrichok, és kialakult az a szervezeti rend, hogy már csak a korosztályvezetők voltak izraeliek. Aztán sikerült kiharcolnom azt, hogy ezt a feladatot is vegyék át a magyarok. Tavalyig úgy működött a tábor, hogy egy nagyon jól képzett oktatóstáb jött Izraelből, de a magyar táborozóknál a csoport- és korcsoportvezetők már mind egy szálig magyarok voltak. Az idén ez annyiban változik, hogy a magyarok mellett már nemzetközi korcsoport-vezető stáb is lesz. A zsidó informális oktatást – a maga módszertanával és oktatási segédanyagaival – ebben a régióban mindenhová az izraeliek és az amerikaiak hozták be. Leginkább az izraeliek. Ez náluk nagyon elfogadott, elterjedt és jól működő módszer.

A rendes iskolákban is használják?

A rendes iskolákban is, de ott csak az egyik lehetséges módszerként, sok más között. Még a hadseregben is élnek vele, azonkívül ifjúsági szervezetekben, kultúrházakban, múzeumokban. A múzeumpedagógia például teljes mértékben ilyen módszereken alapszik.

Mi a lényege ennek a módszernek?

Talán nem is a módszer az informális oktatás lényege, hanem az, hogy egyenlő viszonyt teremt az oktató és az oktatott között. Az informális oktatásban a tanár sokkal kevésbé tekintély abból a szempontból, hogy ő az, aki mindent tud, és ezt az abszolút tudást kellene feltétlenül átadnia a tanítványainak. A tanárnak nálunk sokkal inkább csak irányítói szerepe, moderátori szerepe van. Annyiban ő a tanár, hogy ő szervezi az oktatási folyamatot, megteremti hozzá a megfelelő környezetet, nyilván van hozzá tudása is, és tudja, hogy mikor melyik a legmegfelelőbb módszer és eszköz ahhoz a célhoz, például a tananyag elsajátításához, amit el akar érni. Az informális oktatáson belül fontos szerepet kap az, hogy hol és mikor tanulok valamiről, s hogy a „tanulás” állandó dialógus legyen, ahol a kérdéseket nem a tanár teszi föl, hanem a tanulók. A tanulás nem arról szól, hogy a tanár frontálisan előad, a diákok meg „figyelnek”, hanem a tanulók kiscsoportokban dolgoznak, ahol folyamatos dialógus zajlik. Inkább a folyamat a fontos, nem a végtermék. Nem az adatok, hanem a kérdések.

A tanár nem csak az értelmi, hanem az érzelmi történetre is figyel, az érzelmekre is hatni akar, arra törekszik, hogy a tanítás a tapasztalatra épüljön. Az informális oktatás egy cselekvésen alapuló pedagógia. Vagyis a diák átéli, ami tanul.

Szóval ebben rejlik a szarvasi tábor titka is? Ezért rohannak oda vissza évről évre ugyanazok a gyerekek?

Igen. Érthető, hogy Szarvason miért ez a fő oktatási elv. Hiszen mi az szeretnénk elérni, hogy a zsidóságot élményként éljék meg a gyerekek. Nem csupán elmagyarázzuk vagy megtanítjuk nekik, hogy, mondjuk, mi is az a Sabbat⁴, hanem legyenek az ünnep részesei. Nem megtanítani akarjuk pusztán, hogyan függ össze a Peszah⁵ és a szabadság, hanem közösen akarjuk velük felidézni, hogy milyen is lehetett annak idején a zsidó népnek kiszabadulni az egyiptomi szolgaságból. Ha a gyerekek Szombatra kalácsot sütnek, ez teljesebb tudás, mint ha csak beszélünk róla. Emléke lesz róla, az élete részévé válik.

Ez az elv persze a hagyományos tantárgyaknál is működhetne. A vallásoktatásban is ezt látom, hogy nincs benne az, aminek benne kéne lennie – hiszen a zsidóságot „vallásként” nem lehet tanítani, és nem lehet „tudományként” vagy „tantárgyként” tanítani zsidó gyerekeknek! Ez ennél sokkal nagyobb és összetettebb feladat. Amikor judaisztikát – zsidóságot – tanítunk, egy egész kultúrát kellene átadni, hiszen a II. világháború után egy-két generáció nem ápolta az örökséget, és emiatt sok gyereknek nincsenek otthoni, személyes tapasztalatai mindarról, amiről tőlünk az órán hall. Nekünk tehát ez is feladatunk az iskolában, a klubokban, az ifjúsági mozgalmakban: a szülői szerepet is vállalnunk kell, hogy mintát mutassunk. Erre a formális oktatás keretei közt nincs mód. És ez az, amit mi Szarvason pótolunk. Ezért is nagy élmény ez a tábor.

Mit tudsz átvinni a formális oktatás módszereiből, a szarvasi táborból a Schreiberbe?

Hát, nem sokat. Egyrészt azért nem, mert az iskolában más a közeg, és ott saját magammal szemben sem ugyanazok az elvárásaim, mint Szarvason. A táborban kidolgozhatok egy tizenkét napos programot, az iskolában meg heti két órában tanítom a tantárgyamat! Azt, amit a gyerekeknek meg kéne tanulniuk, többnyire nem tudják kötni semmihez, hiszen a családban már semmi nincs jelen a vallásból, a hagyományból. Ezenfelül nagyon nehéz érzelmileg közel hozni bármit is a rideg, osztálytermi közegben. Az iskolában nagyon szűkösek a lehetőségek a zsidóság átélésére.

Én leginkább a Tórát tanítom, és azon keresztül próbálok legalább dialógusokat generálni. Párbeszéd alakulhat ki olyan kérdésekről, amelyek a zsidóságban gyökereznek, de amelyeket ugyanakkor a gyerekek a saját életükhöz is tudnak kötni. Amikor például a megszabadulásról, szabadságról, rabszolgaságról beszélünk, akkor Egyiptomtól indulunk, de oda érkezünk, hogy a gyerekek ma, 12-13 évesen vagy adott esetben 16-17 évesen hogyan gondolkodnak ezekről a dolgokról, össze tudják-e kapcsolni a saját életükben valamivel.

Nagyon fontos megtalálni ezeket a kapcsolódási pontokat! Volt egy tanítványom, aki soha semmi iránt nem érdeklődött az alatt a két-három év alatt, amíg tanítottam. Egyszer levetítettem egy dokumentumfilmet Izrael történelméről, a húszas évektől a jelenkorig, és akkor azt mondta: na végre, ez az óra érdekes volt!

Bizonyára sokkal több lehetőséget kéne adnom a gyerekeknek, hogy azon a csatornán keresztül jussanak el a zsidósághoz, ami őket igazán érdekli. Izrael történelmén keresztül, közösségi munka révén vagy holokauszt-túlélők látogatásával, gondozásával. Lehetne a kapcsolódási pont a kultúra is: például haszid⁶ mesék vagy a zsidó művészet.

Ugyanazok a gyerekek járnak Szarvasra, akik a zsidó iskolákba járnak, vagy a két csoport nem teljesen azonos?

Nem teljesen azonos, sőt, a táborozók elég nagy hányada nem zsidó iskolába jár.

Őket könnyebb megfogni?

Könnyebb, hiszen nekik ez teljesen új helyzet, nyitottan fogadják mindazt, amit a táborban csinálunk. Aki nem zsidó iskolából jön, az itt sok esetben egy új világra bukkan. Minden érdekes, minden izgalmas és minden új. De a zsidó iskolák gyerekeiből is sokat meg tudunk nyerni azzal, hogy a táborban másfajta hozzáállást lát a zsidósághoz, mint az iskolában.

Részt vettem pár évvel ezelőtt a jeruzsálemi Yad Vasemben egy tanároknak tartott, holokauszt-oktatási továbbképzésen: kiderült, hogy Izraelben és Amerikában a holokausztot is az informális pedagógia módszereivel tanítják. Nálunk az iskolai oktatásban nem ismerik még el ezt a tanulási formát, tekintve, hogy a kimenet annyira szabályozott, olyan sok a lexikális tudnivaló, hogy a tanórába az anyag „leadásán” kívül nem fér bele semmi más.

A zsidóságot például egészében projektben kéne tanítani.

Mint ahogy minden mást is…

A „zsidóság” vagy a „vallás” éppen olyan tárgy, ami optimális terep lenne, mivel nem kell belőle érettségizni. Az az egyetlen célom az oktatási programmal, hogy amikor a diákok elhagyják a zsidó iskolát, valamilyen módon majd kapcsolódjanak a zsidó közösséghez.

Hogyan dolgoztok itt a Forrás Oktatási Központban? Van valamilyen közös „bank”, ahova berakjátok az elkészült programjaitokat, anyagaitokat?

Van, de ehhez a „bankhoz” az iskolai tanárok nem férnek hozzá. Főleg madrichok használják informális oktatásra. Itt sok oktatással foglalkozó, főleg amerikai és izraeli könyvet gyűjtöttünk össze; próbálom ezeket lefordítani, a bennük lévő dolgokat adaptálni. Sok filmünk is van, használom is, propagálom is őket. Sziszifuszi munka.

És hogy van mindez a Haver Alapítványban⁷? Hisz ott is dolgozol. – Nekem a középiskolában, ahol tanítottam, érintettként nagyon nehéz volt a holokausztról vagy az antiszemitizmusról beszélni. Ti meg bátran besétáltok vadidegen fiatalok közé, áttörve az ellenségesség, az idegenkedés falát. Hogy boldogultok?

Nehezen. Ha áttörjük egyáltalán, amikor áttörjük… A Haver Alapítvány a zsidóságról és a holokausztról tanít nem zsidó iskolákban 16-17-18 éveseknek. Főleg holokauszt-nap környékén hívnak minket, mert a tanárok többnyire nem nagyon tudnak mit kezdeni ezzel a kötelező megemlékezéssel.

Nem is mindenki akar.

Van, aki akar. Mi kidolgoztunk egy másfél órás foglalkozást abból kiindulva, hogy nem lehet a holokausztot tanítani anélkül, hogy zsidóságról ne tanítanánk. A zsidóság sokszínűségéről, arról, hogy nincs olyan, hogy a zsidó ilyen vagy olyan. Döntően a saját személyes történetünkön keresztül beszélünk ezekről a dolgokról. Szeretünk ezeken az órákon többen ott lenni a Haverból, vagy legalább ketten, hogy a gyerekek különböző véleményeket halljanak, hogy lássák azt is, hogy mi magunk is különbözőképpen közelítünk ehhez a témához, és egészen másfajta történeteket tartunk fontosnak nekik elmesélni. Nem könnyű. Tulajdonképpen már azzal is áttörjük az idegenség falát, hogy ott állunk az osztály előtt, és a gyerekek láthatják, hogy eltérünk a sztereotip elképzeléseiktől, hiszen nemigen különbözünk tőlük, lehet minket tegezni, nyitottak vagyunk. Vállaljuk a saját élettörténetünket, Auschwitzból visszatért nagymamánkat, megmutatjuk a vissza nem tért családtagjaink fényképeit… Az egésznek nem az az üzenete, hogy mi itt vagyunk zsidóként, és nagyon sértve érezzük magunkat. Mi azért mondjuk el nekik mindezt, mert az ő kezükben van a jövő, vagyis rajtuk múlik, hogy mindez ne történhessen meg újra.

A program végén mindig rendezünk az osztályban egy rövid kis megemlékezést olyan idézetekkel, amelyeket a diákok olvasnak föl, és amelyeknek az üzente egyetemes: mindnyájunkhoz szól, zsidókhoz és nem zsidókhoz egyaránt.

Hogyan szerelitek le a váratlanul kitörő agressziót?

Úgy, hogy nem megyünk bele provokatív vitákba – illetve most már nem megyünk bele! Az elején bizony egyszer-kétszer belesétáltunk a csapdába. Nincsenek receptek. Nem vitatkozunk irracionális, logikátlan érvekkel, amikor valaki kifejezetten abból a célból kérdez, hogy bántson, hogy provokáljon. Arra is rájöttünk, hogy a célközönségünk nem az agresszív gyerek, akinek már kialakult sztereotípiái vannak: ezeket valószínűleg nem fogjuk tudni 45 perc alatt megváltoztatni. A célközönségünk sokkal inkább a többi gyerek, akiknek még nincsenek masszív előítéleteik, akiktől várható, hogy elgondolkodnak a hallottakon.

Nemrég egy kollégiumban jártunk, ahol három gimnáziumból 25 végzős diák jött össze, és néhány történelemtanár. Nagyon érdekes volt a beszélgetés. Egy fiú volt csak, aki kötözködni próbált, de sikerült megúsznunk az értelmetlen vitát. A végén aztán egyedül ő maradt ott kérdezgetni bennünket Izraelről. Türelmesek és nyugodtak voltunk. Azt hiszem, ez a fiatalember végül egész más lélekkel ment el, mint ahogy odajött.

Mikor sikeres egy beszélgetés?

Ha odajönnek hozzánk megköszönni. Ha érezzük, hogy hatott az óra. Ha valóban elkezdenek gondolkodni. Ez persze nem lehet azonnali eredmény. Ennek meg kell érnie. Mondjuk, amikor legközelebb találkoznak bármilyen összefüggésben azzal a szóval, hogy „zsidó”, akkor idéződjék fel, amit tőlünk hallottak, amit általunk tapasztaltak.

Óra elején mindig megkérjük, hogy írják le, mi jut eszükbe erről a szóról. Döbbenetes dolgok! Mindig vannak négyen-öten, akik azt írják, hogy gazdaság, pénz, bank. Ezek a legegyszerűbb, legvilágosabb sztereotípiák. De már ezek is rossz irányba vezethetnek. És természetesen jól hat, amikor kiderül, hogy az én gondolataim nem éppen a pénz körül forognak.

Annyi előítélettel vannak tele a fiatalok zsidókról, cigányokról, másokról! Rejtegetve, kibeszéletlenül. Sok történelemtanár nem azért nem beszél ezekről a kérdésekről, mert ő is előítéletes, hanem mert fél vállalni a konfliktusokat, nem tudja, mit tegyen. Mint ahogy ez nekem is nagyon nehezen megy. Bár most már sok tapasztalatunk van arról, hogy lehet boldogulni olykor a hallgatással, olykor a vita vállalásával.

A pedagógusokat fel kellene készíteni ezekre a kényes témákra.

Mit szólnak a tanárok ehhez a programotokhoz?

Különbözőek a reakciók, hiszen különbözőek a tanárok. Sok iskolában találkozunk elkötelezett emberekkel, akik többnyire magányos hősökként vállalják ezt a témát, és mindent megtesznek a program megvalósulásáért, sikeréért.

De nagyon nehéz a dolgunk, amikor az órán velünk együtt bent lévő tanár is előítéletes. Nemcsak a mi kedvünket rontja el egész napra, de az érvelésünk is hatástalan, olyan erős a befolyása a gyerekekre.

Legutóbb az egyik történelemtanár azt mondta az osztályának, hogy bizony súlyos mulasztás, hogy erről a témáról a mai napig hallgat a magyar társadalom, és hogy a mai napig nincs kimondva a magyarok felelőssége mindabban, ami a magyar zsidókkal történt. Nagyon jó volt, hogy ezt éppen a történelemtanár mondta el, mert én ilyet egy osztályban soha nem mondanék. Ha én feszegetném a szembenézés és a felelősség kérdését, akkor éppen fordított hatást keltenék vele: „Na persze, idejött ez a zsidó, és ránk tolta az egész felelősséget, pedig a németek voltak...!” Ezért nekem semmiképpen nem szabad ezt a bizonyos mondatot kimondanom, de a tanár ezzel a mondattal sokat segített nekünk.

A téma maga is újszerű egy átlagos magyar iskolában. Hogyan fogadják, ezen túl, a ti módszertani újdonságaitokat? Sok interaktív játékot kipróbáltok: igencsak máshogy folyik veletek a tanóra, mint a többi.

A módszertani részét nagyon jól fogadják. A tanárok is mindig dicsérik az érdekes módszereinket és feladatainkat. Látszik ugyanakkor, hogy a gyerekeknek újdonság ez a fajta tanulás. A kiscsoportos beszélgetés szinte teljesen ismeretlen ma a magyar iskolában. Mintha így nem is lehetne tanulni.

A madrich-képzésen tavaly olyan fiatalok vettek részt, akik már legalább két-három évet töltöttek korábban a szarvasi táborban mint táborozók, és tapasztalhatták, milyen hatásos tud lenni a kiscsoportos beszélgetés, vitatkozás. És természetesen ezúttal is csoportmódszerrel tanítottuk őket, mert abban hiszünk, hogy ez a tanulás! Mégis, madrich-képzésük végén, az értékelésben elhangzik tőlük a kérdés, hogy miért nincsenek inkább meghívott előadók. Ennyire mélyek a hazai rossz beidegződöttségeink. „Mi már felnőttek vagyunk – érvelnek (többnyire egyetemisták egyébként) –, nekünk már nincs szükségünk a gyerekeknek való, játékos oktatásra!”

Érdekes!

Döbbenetes! Pedig a legjobb foglalkozásokat pont ennek a huszonéves korosztálynak lehet tartani. Ez az a korosztály, amelyik örömét leli abban, hogy leül, beszélget, forrásokat dolgoz fel, vitázik stb. Ez egy nagyon fogékony kor, éppen ezért meg is döbbenek, mikor azt kérdezik, hogy miért nincs inkább több előadás. Ha meg mégis hívsz előadót, akármilyen nagy nevet, akkor meg kettesre értékelik az előadását…

Miért értékelik kettesre?

Mert egy előadás többnyire nem tud olyan átütő lenni, mint ahogy elvárnák. Ahhoz olyan előadói személyiség kell, amiből jó, ha születik évszázadonként három. És pláne nehéz ilyet találni a világnak ezen a felén. Amerikában megtanulják az előadók, hogy fontos a retorika, az előadás felépítése, a rövidség, a viccek. Nálunk nincs a hatásos előadásmódnak kultúrája, a rossz hagyományok dominálnak. Egy 45 percig megállás nélkül beszélő előadó amúgy sem vonzó manapság. Hozzászoktunk az erős audiovizuális effektusokhoz.

Milyen a tanárnak informális módszerekkel oktatnia? Könnyebb? Elvégre jóval kevesebbet kell szerepelnie…

Az informális oktatás sok energiát igényel, mert nagyon föl kell rá készülni, alaposan meg kell szervezni előre az óra minden mozzanatát. Amikor lusta vagyok, akkor inkább frontálisan tanítok. Az ember odaáll az osztály elé, mondja a magáét, fölírja a táblára, és közli, hogy tanuljátok meg! Az informális oktatás nem erről szól: kihívás van benne, hogy fölvetődjenek fontos kérdések. Komoly szervezést igényel, de sokkal élvezetesebb, és sokkal többet lehet belőle tanulni.

Már azért is harcolni kell a kollégákkal és a gyerekekkel, hogy körbe üljenek le az órán. Persze sok helyen ez szinte kivitelezhetetlen. A „rendes osztályban” a padokban mindenki a tanár felé fordul. Érthetetlen, hogy lehet úgy tanulni, hogy nem látom a másikat, mikor az mond valamit! A mai napig így folyik a hagyományos óra, pedig már nem a harmincas években vagyunk!

Ez a saját óráimon is gond. A diákoknak külön át kell rendezniük a termet, ami többnyire nyavalygással jár, későn jönnek be a szünetről, én meg ragaszkodom hozzá.

A mai diákok egyáltalán nincsenek beszélgetésre szoktatva.

Ez engem annyira zavar! Én csakis azt szeretem, ha beszélgetünk. Akkor sikeres egy óra, ha gondolatok születnek.

A zsidó hagyományban is benne van ez a közös tanulás?

A legnagyobb mértékben! A hagyományos zsidó tanulás kifejezetten párbeszéden alapuló tanulás. A chevruta „tanulópárt” jelent: a jesivákban, a hagyományos zsidó felső iskolákban tanulópárokban tanulnak a diákok. A rabbi irányítja őket, aki nagyobb tudása révén adott esetben tud nekik segíteni, de ritkán kell beavatkoznia, mert az egész gondolatmenet a vitában alakul ki.

Nemcsak az a fontos, hogy dialógusban állnak a tanulmányozott szöveggel és egymással, hanem az is, hogy nem nekik tesznek föl kérdéseket, hanem maguknak kell megtalálniuk a szövegben rejlő kérdéseket. Tehát még csak nem is arról van szó, hogy itt a kérdés, találjátok meg a választ! Még egy lépéssel előbb kezdődik a tanulás: találd meg magad a jó kérdéseket! Úgy tudom igazán megmagyarázni a társamnak, hogyan értelmezem az elolvasott szöveget, ha sikerül megvédenem vele szemben mindazt, amit én gondolok: tehát vitázom. Ezzel kialakul egy vitakultúra, és kialakul egy olyan tanulópáros, amelynek tagjai kölcsönösen ráhangolódnak egymás gondolkodásmódjára, megtanulnak érvelni, megtanulnak nagyon odafigyelni arra, amit a másik mond – így folyamatos kommunikációban vannak egymással. Ez az alapja a zsidó tanulásnak.

Hatott vajon ez a hagyományos, zsidó tanulási módszer a formális oktatásra is?

Végeredményben ez is formális oktatási módszer, hiszen a jesiva is egy iskola. De talán másutt is hatott. És is gyakran szervezek chevrutát órán a tórai szöveggel vagy akár magyar szöveggel is. „Keressétek meg magatok a kérdést, aztán beszéljétek meg a tanulótársa(i)tokkal, hogy szerintetek mi a megfelelő válasz!” És az a fantasztikus, hogy százezer különböző válasz létezik, és a végén azt mutatom meg a gyerekeknek, hogy a válaszok nagy többsége teljesen elfogadható. Nincs egyfajta út, nem lehet, hogy csak egyfajta legyen a válasz! Nem a válasz a lényeg, hanem az odavezető út. Az, hogy hogyan jutok el a válaszhoz, és mennyire megalapozottan tudok érvelni a szöveg alapján. A magam álláspontját védem, amelyhez ráadásul vitatársam érveivel birkózva vagy azokat elfogadva jutottam el. Ez nagyon hatékony tanulási mód.

Jegyzetek

 

 

[ Taní-tani 2006 | Impresszum ]