Vekerdy János

DaFke^*

Gondolatok a némettanítás problémáiról

Most az a divat, hogy szidjuk a kétszintű érettségit, hát fogjunk bele.

Azt gondolom, hogy a kétszintű érettségi az idegen nyelvek esetében is jó. Először is egynyelvű, és ez már nagy előny, hiszen a fordítás speciális képesség, amelyre nincs szükség ahhoz, hogy megértessük magunkat egy másik nyelven. A próbafeladat-sorok, amelyeket a minisztérium felrakott a honlapjára, megoldhatóak. Bár ha azt vesszük, hogy egy középszintű érettségit optimális esetben legalább jóra kellene tudni megírnia mindenkinek, akkor elég nehéz szövegek találhatóak benne. De legalább fokozatosan nehezednek, mindenki szerezhet sikerélményt, aki valamennyire is tud az adott nyelven.

Ha viszont felkészülni/felkészíteni szeretnénk (valakit) az új, kétszintű érettségire, sokat bosszankodhatunk¹. Az erre a célra a Nemzeti Tankönyvkiadónál megjelent kvázi-hivatalos gyakorlókönyv² első feladatsorában a következő témából kell fogalmazást írni a diákoknak: a kedvenc könyved. Ezt egy kritikaíró pályázatra szánt alkotásként kell megírni, tehát nem is lehet kibújni a feladat alól úgy, hogy nincs kedvenc könyvem, csak újságot/képregényt stb. szoktam olvasni. Mit csinál tehát valaki, aki saját bevallása szerint nem szeret olvasni, aki inkább filmeket néz vagy, mondjuk, sportol? Persze, mondhatnánk, hogy ha sportról kellene írni, akkor azok lennének bajban, akik meg nem sportolnak, de ez csak látszólag ugyanaz. Tudniillik aki olvas, az gyakorlatilag bármiről tud írni, a sportról is, akkor is, ha ő maga történetesen nem űz semmilyen sportot. Aki viszont nem olvas, az eleve csak nagyon nehézkesen tud fogalmazni, hát még olyan témában, ami egyáltalán nem érdekli, amiben egyáltalán nem járatos.

Ugyanebben a feladatsorban a hallás utáni szövegértés második szövege egy sűrűn szedett gépelt oldal hosszúságú! Ráadásul olyan szavak is szerepelnek benne, amelyeknek a jelentésével negyedéves német szakosként én sem vagyok teljesen tisztában (és legalább tíz olyan, amelyeket én ugyan ismerek, de egészen biztos vagyok benne, hogy az érettségizők közül úgyszólván senki).

Van egy másik kiadvány³ is, ami az új érettségire készít fel, ez párszáz forinttal olcsóbb, mint a fent említett, viszont külön meg kell hozzá vásárolni a kazettát (nem cd-t!), így összességében majdnem dupla annyiba kerül. A hallás utáni szövegértés itt más miatt rossz: először is nem tartozik minden feladatsorhoz két szöveg, egy könnyebb és egy nehezebb (mint ahogy az OM mintája szerint az érettségin van), hanem csupa nehéz szöveg van, másodszor pedig itt is érvényesül a mostanában divatossá váló „ismerjük meg a dialektusokat”-irányzat. Ez nagyon helyes, ismerjük meg, de ne az érettségi-felkészítő könyvből! Rettenetes fáradság, hogy az ember amúgy is minden erejét megfeszítve koncentrál, hogy kihámozza, miről beszélnek, és akkor még a dialektusszínezetű kiejtéssel is meg kell küzdeni. E könyv első oldalán egy olvasási-szövegértési feladat található, itt Izrael államról szóló adatokat kell összepárosítani az egy-egy adathoz illő címmel. Egy számadatoktól és nevektől hemzsegő, azonnali halálos unalmat kiváltó beugrófeladat. A más típusú szövegértési feladatok pedig hemzsegnek az ilyen és ehhez hasonló mondatoktól: Zu schaffen machen dem Blauwal heute die Lärmbelastung der Meere und die kommerzielle Krillfischerei, die ihn seiner Nahrungsgrundlage beraubt. (Ez magyarul nagyjából annyit tesz: Ma a kékbálnák számára a tengerek zajterhelése és az őket az alaptáplálékuktól megfosztó kereskedelmi krillhalászat okoz problémát.). A „zu schaffen machen” („problémát jelent, problémát okoz”) bonyolultabb újságszövegek tipikus fordulata, a schaffen-nek csak egy jelentése van, amiből ki lehet következtetni, mit takar a kifejezés (ezt a jelentést – vesződik – a németórákon nem szokták tanítani: csak a „megcsinál, elvégez” illetve „teremt, alkot” jelentéseket). És véleményem szerint a mondat többi része is túl bonyolult egy érettségizőnek (krillhalászat, zajterhelés stb.). Arról már nem is beszélve, hogy miért kell tudnia egy érettségizőnek, hogy mi az a krill. (Bevallom, én sem tudtam, de megnéztem: az a zooplankton, amit a kékbálna eszik.) Ha nem kell tudnia, miért van benne egy ilyen szövegben? Természetesen fontos, hogy autentikus szövegeket olvassanak a diákok, de legalább itt-ott néhány lábjegyzettel meg lehetne könnyíteni a dolgukat.

*

Az érettségi gyakorlófeladatok tehát hemzsegnek az érdekes és például újságcikkekben gyakran használt kifejezésektől, melyekkel esetleg órán érdemes foglalkozni, de ilyen típusú számonkérésben nem lenne helyük. Ilyen sajnos majdnem mindegyik szövegben akad, például: Speckgürtel, azaz szó szerint „szalonnaöv” (így hívják a nagyvárosok körüli, főként gazdagok lakta agglomerációt), Schnäppchen, ezt szinte lehetetlen szó szerint lefordítani, körülbelül „megkaparintmányocska” (a leértékelésen jó áron beszerzett áru). Ezeket a szavakat az új nagyszótár⁴ sem tartalmazza.

Eközben a diákok még mindig olyan tanároktól tanulnak, akik nem vagy csak nagyon keveset voltak német nyelvterületen, és hiába tanítanak új (egynyelvű) tankönyvekből, a régi, tanáraiktól, illetve azok tanáraitól (stb.) származó, idejétmúlt szabályok, szavak még mindig továbböröklődnek. Gondoljunk csak bele, hogy az egész németül tanuló magyar lakosság közül úgyszólván senki nincs, aki a kabát szó német megfelelőjét helyesen ismerné. Magyarországon tudniillik még mindig a der Mantelt tanítják, ami azonban hosszú (térdig vagy az alá) érő kabátot jelent, amilyet ma már úgyszólván senki sem hord. A kabát, vagyis az a ruhadarab, amelyre az esetek többségében gondolunk, amikor ezt a szót mondjuk, németül így hangzik: die Jacke.⁵

Döbbenten hallottam tanítványaimtól azt is, hogy az ob kötőszóról azt gondolják, hogy azt jelenti: vajon. Pedig valójában azt jelenti: vajon …-e (például: Kíváncsi lennék, vajon Béla eljön_{e.), ami helyett viszont – ha egyáltalán használunk kötőszót – a mai hétköznapi magyar nyelvben azt mondjuk: hogy …-e} (Kíváncsi lennék, hogy Béla eljön-e.). Amikor a vajont használjuk, akkor -e nélkül (például: Kíváncsi vagyok, vajon hányan jönnek el.), ebben az esetben viszont nem lehet ob-ot használni! (Mondjuk wohl-t lehetne…) Pedig az ob-ot igazán egyszerű (lenne) megtanítani, hiszen a hogy … -e szerkezet esetén kell a „rendes” hogy (dass) helyett alkalmazni. Természetesen elképzelhető, hogy a vajont nem mint az ob fordítását, hanem mint mankót tanítják a diákoknak, de kérdéses, hogy egyrészt jó mankó-e ez (lásd a fenti problémás példákat), másrészt, hogy megmarad-e mankónak, vagy pedig a diákok fejében valódi megfelelővé válik.

A néhány évvel ezelőtti német helyesírási reform ugyan sok tekintetben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és nem sikerült logikusabbá, áttekinthetőbbé tenni a szabályokat (sőt, a különírás-egybeírás és a nagybetű-kisbetű szabályozása egészen kaotikusra sikeredett), mindazonáltal vannak egyértelmű rendelkezések, ilyen például a ß (scharfes s, azaz „sárfesz esz”) használatára vonatkozó. Magyarországon a diákok és sajnos a tanárok között is elterjedt az a tévhit, hogy a ß megszűnt. Feltehetően amiatt, mert egyfelől a viták során felmerült egy ilyen javaslat is (de ezt végül nem fogadták el), másfelől a tényleges szabályozás valóban csökkentette a ß-ek számát – de nem számolta fel a ß-t! (A szabály röviden: rövid magánhangzó után ss-t írunk az eddigi ß helyett, például a daß-ból dass lett – hogy ez miért logikus, lásd később a dupla mássalhangzók ejtéséről szóló résznél –, hosszan ejtett magánhangzó (ideértendők a diftongusok is) után marad a ß, például Fuß, weiß.)⁶

Általában arról sem esik szó az órákon, hogy a bringen-holen igepár nem fordítható le automatikusan a vinni-hozni-val (röviden és hozzávetőlegesen: a holen olyan értelemben hozni, hogy a tárgy valahol máshol van, mint a beszélő, érte kell menni és elhozni, tehát oda-vissza utat jelent). Nem derül ki sokak számára, hogy a laufen a mindennapi beszédben legtöbbször nem futnit jelent, hanem egyszerűen mennit, ugyanúgy, mint a magyar szaladni (akár a villamoson ülve is mondhatjuk, hogy: beszaladok az önkormányzatra). És még hosszan folytathatnánk a sort.

Gondok vannak egyébként a kiejtéssel is. Ma Magyarországon a legtöbben a standard német és az osztrákos kiejtés valamilyen sajátos, magyar elegyét tanulják. Ez elsősorban az eu, ei kettős hangzóknál figyelhető meg, és azoknál is, akik egyébként nem tudnak németül. Így Freud-ot (standard kiejtés szerint kb. „frojt”, osztrákul kb. „frajt”) magyarul frajd-nak hívják, a nem magyar ejtésben nejn (ez osztrákos ejtés, németesen nájn lenne). Ráadásul sokan egyáltalán nem szembesülnek azzal tanulmányaik során, hogy nincs olyan, hogy a német nyelv; a németben tudniillik csak sokféle nyelvjárás van, amelyekből mesterségesen létrehoztak egy nyelvet, amit a közéletben (iskolák, média, színház stb.) beszélnek, ez a Standarddeutsch (Hochdeutsch-nak is nevezik), és ez az, amit többé-kevésbé mindenki ért és beszél. A magyaroknak teljességgel elképzelhetetlen az ebből következő, a németet jellemző óriási kiejtésbeli sokféleség, éppen ezért lenne fontos erre nagyobb hangsúlyt fektetni. (Volt olyan tanítványom, aki nem volt hajlandó megérteni, ha én mejn helyett májn-t mondtam.) Az új, német szerzők által írt tankönyvekben ez ma már igen fontos, de olyan is van, amelyik annyira átesik a ló túlsó oldalára, hogy az országismereti tudást mintha magánál a kommunikációs készségnél is fontosabbnak gondolná, és a műanyag zacskóra három ország négy kifejezését ismerteti meg (merthogy a dialektusok szókincsükben is különböznek).

És van egy, talán még fontosabb probléma a kiejtéssel: alapvetően azt tanítják a németórán, hogy a németet ugyanúgy kell kiejteni, mint a magyart, bizonyos jól körülhatárolható megszorításokkal (z = c, v = f stb.). Az igaz, hogy ha eszerint beszélünk, akkor nagyon érthető lesz a beszédünk, és nagyon fogják szeretni a németek, de azt nem várhatjuk el, hogy ők is így beszéljenek, tudniillik ez a kiejtési szabály egyszerűen nem igaz. Így például az e betűnek többféle kiejtése is van, például amikor szinte nem ejtenek semmit (ún. Schwa), a hangsúlytalan szótagokban, tehát például az összes főnévi igenévnél (legen – németül légn, magyarul légen). De rengeteg dologban eltér a német és a magyar kiejtés. Csak felsorolásszerűen említek ezekből még néhányat. Máshol van a németben a hangsúly (általában az utolsó előtti szótagon). Nem dupláznak mássalhangzókat az ejtésben (a dupla mássalhangzó nem a mássalhangzó hosszúságát, hanem az előtte lévő magánhangzó rövidségét jelöli – ezt érdemes lenne megtanítani, elég egyszerű szabály –; érdekes, hogy aki azt mondja magyarul, hogy a „muterom”, ha németül beszél, akkor hibásan mutter-t mond). Máshogy oldják fel az ng egymás mellé kerülését (a magyar csak az n-t alakítja át, a német ezen felül még a g-t is elnyeli). A ch-t kétféleképp ejtik ki (van egy „jésebb” ún. ich-Laut, és egy „krákogósabb” ún. ach-Laut), a szóvégi mássalhangzók zöngétlenednek (ezért ejt a német t-t Freud nevének végén, vagy egy pregnánsabb példa: az und-ot németül unt-nak mondják), stb.⁷

Ráadásul ezek nem is a legnagyobb problémák. Hiszen tudjuk, hogy mi a tananyag átadásának legfőbb akadálya: a tanuló. De félre a tréfát: tényleg nagyon komoly probléma a diákok hihetetlen felkészületlensége, nagy nehézségekbe ütközhetünk, ha a hagyományos tananyagot szeretnénk tanítani, márpedig aligha tehetünk mást, ha magántanárként azt a „megrendelést” kapjuk, hogy készítsük fel a gyereket, aki májusban érettségizik, júliusban nyelvvizsgázik stb. A következőkben erre szeretnék néhány elgondolkodtató példát mutatni.

*

Sokszor felmerül például, hogy van-e egyáltalán értelme a magyar nyelvtan tanításának, elvégre egész jól el tudunk boldogulni magyarul anélkül, hogy tudnánk, hogy az ej! szónak mi a szófaja, de még az asztal szófaja nélkül is akár. Ha valami értelme van, akkor biztosan az, hogy ezáltal könnyebbé válhat az idegen nyelvek tanulása. A németben például a főnév fogalmának ismerete nélkül lehetetlen a helyesírás, hiszen nem tudnánk, mely szavakat írjuk nagybetűvel. Ha azonban a nyelvtanár arra épít az óráján, hogy a diák tisztában van a nyelvtan alapfogalmaival, akkor bizony nagy nehézségekbe ütközhet. Van olyan tanítványom például, aki nem ismeri a tárgyeset fogalmát, nem tudja, hogy a magyarban ez honnan ismerhető fel. De igen gyakori az is, hogy a diák teljesen képtelen a nyelvről tudatosan gondolkodni, például az Itt van az autó(ja) és a Van egy autója mondatok közötti jelentésbeli különbség sokak számára egyáltalán nem világos (és ezáltal nehézzé válik a létezést és a birtoklást jelentő igék elkülönítése).

És ez még csak a kezdet. Mert született már olyan mondatfordítás, amit sajnos csak hozzávetőleg tudok idézni, de valahogy így nézett ki: Nem értek semmit. – Für mich noch nicht auch. Amikor megláttam ezt a mondatot, egyszerűen nem értettem, hogy hogyan jött létre, kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, hogy a für mich (kb. (én)nekem, (én)értem) áll az érteni ige helyett (a többi szó is teljesen rossz, de ezeket most hagyjuk figyelmen kívül). Az illető tehát magyarul nem érzékeli, hogy az értem szó kétjelentésű, és még az sem zavarta meg abban, hogy félrefordítsa, hogy itt az értek alak szerepel, ami csak ige lehet!

*

A nyelvtanuló legjobb barátja a szótár, de ez lehet a legnagyobb ellensége is. Nézzük csak, milyen szótáraik vannak a tanulóknak (az első, amit leszögezhetünk: legfeljebb kézi). Jobb esetben megvan nekik a Halász-féle szótár valamelyik kiadása. Ez borzasztóan elavult, rengeteg szó nincs benne, rengeteget nem úgy használnak ma már, ahogy ott áll, de azért még mindig aránylag használható. Ezt a szótárat egyébként a közelmúltban felújították, és kiadtak egy újat is (a Hessky-félét), de ezek nem sok embernek vannak meg, mivel elég drágák, tízezer forint fölött van a két irány (német-magyar, magyar-német). Viszont egy rendkívül élelmes (vagy inkább: szélhámos) kiadó újranyomta Kelemen Bélának a múlt század első felében írt szótárát, és elborította vele a hipermarketek könyvrészlegeit, a gyanútlan vásárlók pedig boldogan vették meg a két szótárt párezer forintért. Most ne mélyedjünk el abban, hogy mi visz rá valakit arra, hogy azt gondolja, ugyanazt a minőséget kapja a töredékéért is (vagy csak megközelítőleg is hasonlót), tény, hogy sokan megveszik, mert azt hiszik, mindegy, szótár ist szótár. Aki a nyelvek iránt minimálisan is érdeklődik, az el tudja képzelni, hogy mennyire lehet ma egy utoljára 1942-ben felújított szótárt használni.

Az ilyen szótárak aztán olyan dilemma elé állítják a tanárt, hogy ha egy otthon megírt fogalmazás hemzseg a nem használt vagy nem odaillő (de nem érthetetlen) szavaktól, mennyire kritizáljuk ezt, hiszen a diák joggal érzi úgy, hogy ha még az is rossz, amit nem saját kútfőből írt, akkor ő aztán igazán nem tud mit tenni.

Persze az is probléma, hogy sokszor nem is tudják, hogyan kell a szótárakat használni. A problémák az ábécénél kezdődnek, aztán nem tudják, hogy mit árulnak el a különböző rövidítések, jelölések, és nem tudják a kontextusbeli alkalmazást segítő példákat sem felhasználni. Vajon miért nem tanítják a szótárhasználatot az idegennyelvórákon? (Na, ezt fordítsa le ob-bal, aki tudja!) Pedig normális esetben már ott kellene tartanunk, hogy ez evidenciának számít, és emellé a cd-s, illetve internetes szótárprogramok használatát is megtanítjuk. (Nem tartozik a témámhoz, ezért most nem beszélek arról részletesebben, hogy mennyire kétségbeejtően nem tudják használni a számítógépet a diákok, ha nem játékprogramokról van szó.)

*

Felmerül a kérdés: milyen segítséget kapunk az egyetemen, hogy megküzdjünk mindezekkel a problémákkal. Nos, a szakdidaktikához eleve csak körülbelül a negyedik évre értünk (az új rendszert nem ismerem, én még a nem kreditesben tanulok), addig tehát csak teljesen elméleti és általános dolgokat tanulunk. Azután pedig az általánosság eltűnik, de az elméletiség megmarad. Ráadásul szinte minden, neveléssel kapcsolatos órán (jón-rosszon egyaránt) azt érzékelhetjük, hogy iszonyatos mennyiségű megoldhatatlan probléma van, és ez is valamelyest csüggesztő egy idő után. Nekem sokszor az a benyomásom támad, hogy lehetetlen jól tanítani, mert ennyi szempontot senki nem képes összeegyeztetni, ennyi mindenre senki nem képes figyelni. Ugyanakkor mégis azt látjuk egyeseknél, hogy remekül tanítanak, másoknál pedig ordít, hogy miért olyan rossz tanárok, amilyenek.

*

Mindegy, vigasztaljon mindenkit a tudat, hogy amúgy sincs sok értelme németet tanítani. Az egyetlen, ami mellette szól, hogy gazdasági, emberi, kulturális kapcsolataink a német nyelvű országokkal a legerősebbek. Viszont sok minden szól ellene. Nem a német a világnyelv, hanem az angol. A német anyanyelvűek jó része beszéli az angolt is. Alapszinten lényegesen nehezebb elsajátítani az angolnál – első nyelvként tehát értelmetlen, másodikként nehézkes tanítani. De nem baj, mi tanítjuk. Csak azért is.

Jegyzetek

 Hozzászólás beküldése

 Hozzászólás beküldése

Várjon...

Aláírás*    Email*

Honlap:    Email publikus:

Hozzászólások

jan | 2008. szeptember 14. 23:00
Én kíváncsi lennék rá.

Havas Tamás | 2008. szeptember 14. 18:33 | haga[kukac]t-online[pont]hu
Ez egy 2006-os írás, amelynek minden betüjével egyetértek.
(nem mint hízelkedő).

Szeretnék egy hosszabb hozzászólást küldeni.

Kérdésem: érdemes-e?