Kádár Judit

A gyermek és a gyász – Reparáció^*

A varrogató, zoknistoppoló nagymamákat betiltották. Ha a gyerek és a gyász kapcsolatáról gondolkodunk, legelsősorban erre kell gondolnunk.

Visszatérő tapasztalatom, hogy akkor – és nem előbb – kezdünk beszélgetni nehéz kérdésekről, amikor már baj van. És közvetlenül arról kezdünk beszélgetni, ami a baj. A gyerekek nyugtalanító módon és mértékben zaklatottá, agresszívvá válnak. Vagy gátoltak és szorongók. Isznak. Dohányoznak. Drogoznak. A kicsik hiperaktívak és diszlexiásak. A nagyobbacskák (már nem merem azt mondani, hogy a nagyok) számítógépfüggők. Internet-függők. A kamaszlányok bulímiásak, anorexiásak, és valódi kapcsolatok híján számítógépes partnerekkel társalognak vagy játszanak véget nem érő szerepjátékokat. A fiúk ugyanezt teszik anorexia nélkül. Az ő útjuk kiskamasz korukban a naturalisztikusan brutális számítógépes gyilkoló játékokon át vezet idáig.

Mindezt látjuk és megrémülünk. Gyorsan tenni akarunk valamit. Drogprevenciós programokat hirdetünk, kríziskezelő kézikönyveket forgatunk, amelyek lépésről lépésre, napról napra diktálják, mit kell tennünk, ha beüt a baj. Gyermekvédelmi szakembereket képzünk, pedagógiai asszisztenseket, programszervezőket, kortárs tanácsadókat, családgondozókat, szociális munkásokat és persze pszichológusokat, pszichiátereket nagy számban. Aztán használjuk őket, mint az Algopyrint. Aztán dühöngünk és kétségbeesünk, hogy mindez nem használ. Azért nem használ, mert a helyrehozhatatlant akarnánk megjavítani, pedig csak a zoknistoppolást kéne újra megtanulnunk, meg azokat a meséket, énekeket, amelyeket mi még nem tévéből, CD-lejátszóból hallottunk, hanem anyánktól, nagyanyánktól, azokat a játékokat, amelyeket mi még játszhattunk, azokat a beszélgetéseket, amelyekben gyerekként mi még részt vehettünk, vagy mocorgó csendben odafülelhettünk.

Reparációról, helyrehozásról beszélni a halállal, a gyásszal kapcsolatban megbotránkoztató, vagy legalábbis ellentmondásos. Mit is lehet helyrehozni azon, ami helyrehozhatatlan? Erről szeretnék most beszélni, de mielőtt még bármit mondanék, szeretnék bemutatni Önöknek egy ötéves gyereket.

Pisti még az asztal lapját sem érte föl, amikor már a második óvodájából tették ki. Megjárta már a gyermekpszichiátriai szakrendelést, a Vadaskertet, a Tanulási Képességeket Vizsgáló és Rehabilitációs Bizottságot, és most (óvoda helyett) a nevelési tanácsadó rendelésén időzik. Édesanyja egyedül neveli Pistit, rövid ideig tartó élettársi kapcsolata a gyerek édesapjával a kisfiú születése után nem sokkal megszakadt.

Pisti erőteljes, fizikailag jól megépített gyerek, értelmes, érdeklődő – és maga a tomboló káosz és pusztítás. Hónapok óta azzal foglalatoskodik együtt töltött időnkben, hogy komoly erőfeszítéssel összekössön, összeragasszon, összemadzagoljon mindent mindennel, majd hirtelen eufórikus kétségbeeséssel szétszabdalja, szétüsse, szétrugdossa a nagy munkával kapcsolatba hozott tárgyakat. A kapcsolatokat. Kapkodva, nyugtalan arccal épít, és kapkodva, vigyorogva rombol. Amikor már mindent ripityára vert, kicsi ideig csak ácsorog a romok fölött üres, szomorú tekintettel, aztán sürgősen újabb összeépíteni és összerombolni való után néz. Egyelőre sem a szavaimra, sem a mozdulataimra, sem a tekintetemre nem reagál. Más dolgom nincs is, mint hogy kibírjam a belőle süvítő – és mindennek hatására magamban is érzett – reménytelen iszonyodást és félelmet. Kicsit segítek neki az építésben, ügyelek arra, hogy komoly fizikai sérülés ne érje, amikor magán kívül őrjöngve rombol (mert ilyenkor saját magát sem kíméli), kicsit nézek rá, dünnyögök neki, amikor üres tekintettel áll a romok fölött, de legfőként tűt, cérnát, ragasztót veszek elő, és nekiállok visszavarrogatni a mackók letépett fülét, megragasztani a széttört síneket, kerítéseket, játékdarabkákat. Közben dúdolgatni szoktam, legalább annyira a magam megnyugtatására, mint az övére.

Egy hete történt, az őszi szünet előtti utolsó találkozásunkkor. Meg kellett mondanom Pistinek, hogy most egy hétig nem látjuk egymást. A hír látszólag semmilyen hatást nem tett rá. Félórán keresztül a szokott módon tevékenykedett, majd egyszer csak elkezdte begyűjteni a szobában fellelhető összes játéktelefont. Gondosan összekötötte a zsinórjaikat, majd váratlanul felkapta az egyik telefonkagylót, és belekiabált: „Terroristák, gyertek gyorsan a helipektorokkal! Bombázzátok szét az összes házat, az egész mindenséget! Mindenki meghaljon, mindenki megdögöljön!” Egy pillanatra elhallgatott, aztán suttogva hozzátette: „És még én is meghaljak!” – azzal nekem rohant erősen, fájdalmasan, és hozzám simult. Nagyon erősen remegett. Eddig még soha nem engedte, hogy hozzáérjek, most meg úgy bújt hozzám, mint egy kisbaba. A váratlan ütközés fájdalmától, rettenetes szavaitól, gyámoltalan rám hanyatlásától könnybe lábadt a szemem. Csak álltunk ott némán, összefogódzkodva sokáig. Mikor enyhülni éreztem a remegését, kicsit körbepillantottam, és azt láttam, hogy a telefonok épen, egymással lerombolatlan kapcsolatban hevernek körülöttünk a földön, és – minden fizikai és lelki megrázkódtatás dacára – mi is épen, egymással szoros kapcsolatban állunk ott.

És akkor hirtelen felfogtam, hogy ebben a nagyon rosszban valami nagyon jó történt. Pisti most először igazi szomorúságot, igazi csalódottságot és igazi haragot élt át. Most először nem rombolta le szokásos kétségbeesett destrukciójának kiszolgáltatottan az általa megépített és összekapcsolt világot (magát a kapcsolat világát, hiszen a telefonok ezt jelentik), csak beszélt róla. Most először nem tette valóban kockára a saját testi épségét; bármilyen rettenetes volt, amit mondott – azt csak mondta. Valójában én voltam az egyetlen, akit tényleg megtámadott, de ebben a támadásban benne volt a kapcsolat igénye (hiszen azért ért, mert – ha csak egy hétre is – azzal fenyegettem, hogy megszakad a kapcsolatunk), a kapcsolat felvétele (hónapok óta először érintett meg) és a kapcsolat erejében való bizalom, hiszen miután nekem rontott, hozzám simulva, belém csimpaszkodva megvárta, amíg megnyugszom, és ő is megnyugszik kissé.

Nagyon határozottan azt éreztem, hogy amit most mondani fogok, azt megérti, és amit válaszolni fog, azzal valami fontosat ad majd a tudtomra abból, ami őbenne játszódik le. Mikor úgy éreztem, kicsit megnyugodott, leültettem a heverőre és mellé ültem. „Látod – mondtam –, úgy megijesztett, hogy ilyen rosszat kívántál magadnak, hogy még könnyeztem is. És ha tényleg bajod esne, nagyon sírnék, és az anyukád nagyon-nagyon-nagyon sírna”. Akkor az ötéves Pisti dacosan fölcsapta a fejét, és azt mondta: „Nem baj. Vennétek magatoknak másik gyereket”.

Mindezzel együtt nagyon figyelmesen hallgatta végig, míg elmondtam neki, hogy belőle csak egy van, és az az egy Pisti pótolhatatlan. Ha szomorú, meg kell vigasztalni, ha baja esik, meg kell gyógyítani, de senki nem pótolhatja, mert senki nem lehet ugyanilyen jó és ugyanilyen fontos, mint ő. Akkor mosolyodott el először, amikor megígértem neki, hogy – bár most egy hétig valóban nem találkozhatunk – föl fogom hívni a szünetben. Megkért, hogy kétszer hívjam fel.

Az ötévesekről azt gondoljuk, elég nagyok ahhoz, hogy már egy kicsit le tudjanak mondani valamiről. Egy vágyott játékról, egy beígért programról, egy tervbe vett találkozásról, egy jó vagy rossz érzés keltette indulat azonnali, nyers kifejezéséről. De mit is várunk el voltaképpen a nagyóvodástól, amikor azt mondjuk, tudnia kell már egy kicsit késleltetni, lemondani valamiről, ha csak rövid időre is? Azt kívánjuk tőle, hogy képes legyen a veszteség, a lemondás, az elszakadás okozta rossz érzésein úrrá lenni, képes legyen magában helyreállítani a hitét abban, hogy az emberek, a dolgok, a kapcsolatok elég jók ahhoz, hogy némi késlekedés után megbízhatóan rendbe jöjjenek, és ő maga elég jó ahhoz, hogy a pillanatnyilag kicsorbult valóság őérte, őmiatta, az ő két szép szeméért rendbe jöjjön.

Kérdezzünk még egy kicsit tovább! Mi kell ahhoz, hogy a gyerek a kényszerű lemondás óráiban-napjaiban képes legyen megőrizni bizalmát a nélkülözött emberek, dolgok, kapcsolatok helyreállíthatóságában? A frusztráló valóság, amely lemondásra kényszeríti, kívülről rongálja, a nélkülözés keltette szomorúság és harag belülről rongálja azt, amire vagy akire vágyik. Az a szomorúság, hogy „de rossz, hogy anyu nem visz haza ebéd után!”, nagyon is könnyen fordul át abba az indulatba, hogy „de rossz anyu, amiért nem visz haza ebéd után!”. És ha már itt tartunk: „én vajon elég jó vagyok ahhoz, hogy anyu hazavigyen ebéd után?”. Mire van tehát szüksége egy kétségek gyötörte nagycsoportosnak ahhoz, hogy be ne pisiljen alvásidő alatt, vagy szét ne verje az óvodát a délutáni órákban? Három dologra.

1. Arra, hogy az a belső kép, amit anyuról és kettőjük kapcsolatáról – számtalan korábbi tapasztalata alapján – megalkotott, elég jó és megbízható anyut és kapcsolatot mutasson ahhoz, hogy a ronda valóság okozta csorba (hogy csak délután négykor jön) és a harag okozta csorba (amiért csak délután négykor jön) ne tudja azt helyrehozhatatlanul megrongálni;
2. arra, hogy az a belső kép, amit óvodásunk a világról – számtalan korábbi tapasztalata alapján – megalkotott, elég jónak és megbízhatónak mutassa a világot ahhoz, hogy ne rongálódjon meg helyrehozhatatlanul a bizalma abban, hogy a dolgok végül jóra fordulnak;
3. arra, hogy az a belső kép, amit a gyerek – számtalan korábbi tapasztalata, a számára fontos emberektől kapott visszajelzések révén – önmagáról felépített, elég jónak, értékesnek és erősnek mutassa saját magát ahhoz, hogy ne rongálódjon meg helyrehozhatatlanul a bizalma abban, hogy ő megérdemli és képes kivárni a dolgok jóra fordulását.

Összefoglalva az eddigieket: ahhoz, hogy valamiről vagy valakiről egyáltalán képesek legyünk lemondani, jónak és értékesnek kell látnunk azt vagy őt, a vele való kapcsolatunkat magunkban, és olyannak kell látnunk önmagunkat és egész világunkat, mint aki és ami érdemes és képes a jóra, a jó megőrzésére és helyreállítására. Tehát paradox módon minél jobb és szilárdabb a kapcsolatunk valakivel, annál inkább képesek vagyunk lemondani róla.

Már régen nem az óvodásokról beszélek. Már régen a halálról, a gyászról, a végső lemondásról beszélek.

Mielőtt folytatom tűnődéseimet a gyerekekről és a helyrehozható vagy helyrehozhatatlan veszteségekről, engedjenek meg egy személyes kitérőt.

Nemrégiben végleg elveszítettem egy nagyon szeretett embert. Nem sokkal az után történt ez, hogy pár év leforgása alatt elveszítettem a testvéremet, az édesapámat, édesanyámat és a férjemet. Ez a mostani veszteség három rövidke hónap leforgása alatt ért. A mély szomorúságon előbb-utóbb átütött a keserű harag: miért csak ennyi? Aztán egyszer csak – magam sem tudom, honnan vagy hogyan – megtaláltam a választ, ami megnyugtatott. Ez a válasz pedig roppant egyszerű volt. Három hónap vagy harminc év – nem mindegy? Háromszáz év sem lenne elég, és a végén úgyis meg kell halni. A többi csak mohóság. És amint ez a gondolat megfogalmazódott bennem, egy minden addiginál erősebb érzés kerített hatalmába: a hála. Hálás voltam a három hónapért, a testvéremmel töltött harmincnyolc évért, a férjemmel leélt tizenhatért, a szüleim mellett eltöltött negyvenért, negyvenháromért. Mert jó volt.

Térjünk vissza a gyerekekhez és a reparációhoz. Azért volt szükség erre a rövid kitérőre, mert amit a még rendelkezésünkre álló rövid időben mondani szeretnék, az főleg a mohóságról és a háláról szól. Ahhoz, hogy megértsük a mohóság és a hála mibenlétét és jelentőségét, felnőttnek kell lennünk. Ahhoz, hogy megéljük ezeket az erőteljes érzéseket a maguk eredeti alakjában, gyereknek kell lennünk, mégpedig nagyon-nagyon kicsi gyereknek.

Amikor elkezdtem készülni erre az előadásra, szilárdan elhatároztam, hogy megkímélem Önöket a pszichológiai iskolák és elméletek felsorolásától: a nevektől, terminusoktól és idézetektől. A tisztesség kedvéért most mégis meg kell mondanom, hogy a következő gondolatmenetben erősen támaszkodom majd a két kiváló gyermek-pszichoanalitikus, Melanie Klein és Donald Winnicott elméleti megállapításaira.

Az egész emberi élet elszakadással kezdődik. Érésünk, fejlődésünk folyamata ismétlődő elszakadások, lemondások történeteként is elmondható. Kiszakadunk az anyaméhből, elválasztanak az anyamelltől, lekerül rólunk a pelenka, letesznek a földre… Megannyi trauma, megannyi gyász. Megéljük mi ezt egyáltalán csecsemőkorunkban? Hát hogyne élnénk meg. Csak azért, mert a csecsemőnek nincsenek még szavai, nem tudja mindezt szépen elmondani, nem tételezhetjük fel, hogy át sem éli. Sőt, annál inkább átéli ezeket az elszakadás, lemondás okozta kínokat, mivel alig van rá eszköze, hogy kifejezze őket.

A csecsemő érzelmi világa kezdetben roppant egyszerű: jó és rossz, jóérzés és kín, nyugalom és nyugtalanság – ennyi az egész. Még ahhoz is hónapokra van szüksége, hogy önmagát és a róla gondoskodó másik személyt megbízhatóan megkülönböztesse. Mivel minden testi és lelki szükségletével függ az őt gondozó anyától, csillapíthatatlan mohósággal igyekszik birtokba venni, maga mellett tartani, a szó szoros és átvitt értelmében bekebelezni ezt a látszólag kimeríthetetlen forrást. A mesékben és mítoszokban felbukkanó kiapadhatatlan bőségszaruk, mindent járó malmocskák, örökké termő fák arról tanúskodnak, hogy ez a nagyon korai vágyfantázia a jóság és gondoskodás kimeríthetetlenségéről nem múlik el: ilyennek képzeljük a Paradicsomot, a Mennyországot, és ilyen fantáziáktól hemzsegnek a pozitív társadalmi utópiák is.

De vessünk csak egy pillantást a látszólag kimeríthetetlen forrásra! Anyának hívják, és nagyon is kimeríthető. Kialvatlan, nyűgös, néha megmagyarázhatatlan ingerültség vagy sírás tör rá, ráadásul egyre gyakrabban gyötri kétség és bűntudat, amiért képtelen olyan tökéletes anya lenni, mint amilyennek elképzelte magát. Már ő maga is gyámolításra szorul. Jó (és tegyük hozzá: átlagos) esetben meg is kapja ezt a szükséges segítséget a családjától és tágabb környezetétől, amitől újra erőre kap, és megint teherbíró, jó anya lesz. Ha eléggé érett és kiegyensúlyozott, előbb-utóbb belátja, hogy a kicsi már képes rövid időszakokra nélkülözni őt és az általa nyújtott feltétlen és azonnali ellátást. Óvatosan és apránként belekezd az eltávolodásba a gyerekágy mellől – egyelőre még csak karnyújtásnyi, pár lépésnyi távolságra. Arra van mindehhez szüksége, hogy erős, támogató család vegye körül, ami segíti őt úrrá lenni pillanatnyi rossz érzésein, és így a stabil kapcsolatok biztonsága révén képes legyen helyreállítani megingott önbizalmát és bizalmát a gyerekben, akinek ugyan vannak nyűgösebb órái vagy napjai, de alapvetően csodás és egészséges baba.

Mit lát mindebből a pár hónapos gyerek? Pontosan – mindenkinél pontosabban – érzékeli anyja rossz állapotait már akkor, amikor azok a többiek elől még rejtve maradnak. Másként csorog ilyenkor a tej, meg-megremeg az őt máskor olyan biztonságosan, puhán tartó kéz, ritkul a nyugtató érintés, más tónusú a hang, és nagyon-nagyon riasztóan megváltozik a tekintet. Mindezt közvetlenül érzi a csecsemő, és ilyenkor az ő szorongása is fokozódik, tehát még nyűgösebb lesz, még mohóbb, még követelőzőbb. Hiszen az anya az ő egyetlen létező, tagolt, biztonságos világa, és ez a világ most a szeme láttára válik ismeretlenné, zavarossá, bizonytalanná. A jó rosszá változik, vagy végleg lerombolódik, elvész a számára. Nem csak a külső, látható, jelenlévő jó kerül veszélybe, hanem a jó anyáról addigi tapasztalataiból felépített belső képe is, aminek felidézésével rövid ideig már képes volt arra, hogy éhesen vagy dédelgetésre vágyva nélkülözni tudja a távol lévő anyát. És ugyanígy töredezni, rongálódni kezd a csecsemőben az önmagáról formálódó belső kép is, amit eddig főként a fölé hajló elbűvölt, rámosolygó anyai tekintet tükrözött a számára. A pár hónapos gyerek az ismétlődő gondozási epizódok, interakciók során képessé válik arra, hogy bizonyos együttjárásokat, egymásra következéseket megfigyeljen és felismerjen, bizonyos egyszerű következtetésekkel éljen. Ebben a nehéz helyzetben ez a szekvencia áll össze a számára: mohón, követelőzve viselkedem, anya kicsit elnyűtt, ez megrémít, és még mohóbban követelem, hogy legyen olyan, mint mindig, mire ő még elnyűttebb lesz. Akármilyen furán hangzik, a gyerek azt érzi, hogy ő az, aki lerombolja anyát, a legfőbb jót. Ez a szorongó érzés a jó anyáról és jó önmagáról épülő belső képét egyaránt megroggyantja.

Minden depresszió mélyén ez az érzés uralkodik: a rossz a világban erősebb, mint a jó, és legyűri, elpusztítja azt. Én gyenge, tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni ezen, menthetetlenül, jóvátehetetlenül elveszítem az összes kapcsolatomat mindazzal, ami bennem és körülöttem jó. Sőt, nem csak elveszítem, én magam teszem tönkre. A csecsemőkorban van olyan időszak, amikor anya és gyerek ismételten ezt a depresszív állapotot éli át. Egyikük sem tud segítség nélkül kijönni belőle. Ha anya a férje, a családja, a környezete támogatásával képes újra meg újra helyreállítani lelki egyensúlyát, legyőzni bizonytalanságát, és magában megerősíteni önmagáról, a babáról és kettőjük kapcsolatáról szóló jó gondolatait és érzéseit, a gyerek fellélegzik és kivirul. Hálás lesz. Nem azért, mert anyja jó – ez neki alapértelmezés, ennek örülhet, de emiatt nem érez hálát. Azért hálás, mert mohón megtámadta és lerombolta – vagy majdnem lerombolta – anyját, aki azonban annyira jó, hogy mégis túlélte a támadást, és helyreállította önmagát. Ezáltal helyreáll és megerősödik a gyerek belső képe a jó anyáról és jó önmagáról; a jó kívül és belül újra meg újra felülkerekedik a rosszon. A hála arra indítja a gyereket, hogy képes és hajlandó legyen valamit megtanulni. Azt tanulja meg, hogy egy kicsit jobban vigyázzon arra, akit mindenek fölött értékesnek tart. Kicsit jobban óvja a saját mohóságától, kicsit hosszabb ideig tudjon lemondani róla anélkül, hogy ez veszélybe sodorná saját jó érzéseit, sőt, egy kicsit hosszabb ideig legyen képes elviselni a hiánya keltette rossz érzéseket.

Ez persze nem egyszeri tanulás. Valójában életünk végéig tart, és az apró kellemetlenségek és lemondások elviselésének megtanulásától kezdve a nagyon nagy tragédiákból és végső lemondásokból való felépülés képességének megszerzéséig terjed. De eredetileg és legintenzívebb formájában ebben a nagyon korai életszakaszban játszódik le nap nap után.

Valójában minden tanulás a hálából ered, és minden tanulás reparáció. Kicsit hibázunk, kicsit rosszul mennek a dolgok, de ha azt látjuk, hogy ettől még nem megy minden reménytelenül tönkre, és nem kell belezuhannunk a „most már mindegy, én ilyen ostoba, rossz, tehetetlen vagyok” érzésébe, akkor mindig találhatunk valamit, ami megjavítható, ami segíthet a megsérült külső és belső kapcsolatok helyrehozásában. A hála érzése adja a fűtőanyagot ahhoz, hogy akarjuk a reparációt. Ahhoz azonban, hogy ez sikerüljön, még két feltételnek kell teljesülnie. Ahhoz, hogy a rossz jelenlétét magunkban és a világban el tudjuk viselni, nem lehetünk teljesen egyedül, és nem hagyhatjuk egymást teljesen egyedül. Ahhoz, hogy bármit meg tudjunk javítani, eszközökre van szükségünk.

Eszköznek ott van az egész emberi kultúra a mondókáktól a felhőkarcolókig, a vallásoktól a kvantumelméletig, a barlangrajzoktól a mikrosütőig. A kultúra maga a reparáció végtelen eszköztára, megvalósítása és helye. Hol van a kultúra bölcsője? Ott a bölcsőnél. Abban a picurka résben, mely a kisbaba keze és az anya keze között van. Játszanak. Kukucs-játékot játszanak. A kissé már távolodó – vagy távolodni készülő – anya újra meg újra elrejti arcát, majd újra meg újra kitekint tenyere mögül. A gyerek riadt csöndben vár, majd felkacag. Egy idő múlva a baba saját arca elé rántja a pelenka csücskét, azután hangosan nevetve bukkan fel mögüle. Eldobom-visszaadod játékot játszanak vég nélkül. Egy olyan – egyelőre szűköcske – térben, ami közvetlenül sem az anyához, sem a gyerekhez nem tartozik, együtt megalkotják az elszakadás és visszatérés játékos, tehát uralható világát. Ebbe az egyre bővülő térszeletbe – melyet Winnicott potenciális térnek hív; azért potenciális, mert szabad lehetőséget ad az alkotásra – kerülnek a dalok, mesék és játékok, a sárkányok és tündérek, a matekpéldák és katedrálisok. A távolodó anya tehát nem űrt hagy maga után, hanem teret nyit. Egyedül hagyja a gyereket, de nem hagyja magára. Biztosítja számára azokat az eszközöket, és előjátssza számára azokat a cselekvéseket, amelyekkel a felnövekvő gyerek önmaga alkotóerejével, szabadságával és kompetenciájával képes helyrehozni világának kisebb-nagyobb csorbulásait, veszteségeit. Ezt a teret kezdetben a kettőjük kapcsolatának ereje, szilárdsága védi, később a gyerek egyre gazdagodó családi és külső kapcsolatainak biztonsága.

Mindehhez azonban legelőször arra van szükség, hogy az anya se legyen magára hagyva. Ezen a ponton – és végezetül – vissza kell térnünk Pistihez és a varrogató nagymamákhoz.

Pisti édesanyja teljesen egyedül van. Szüleit még serdülőkorában elvesztette, testvére nincs, távolibb rokonaival semmilyen kapcsolatot nem tart fönn. Kisfia apjától csak a gyerektartást kapja, a férfit évek óta nem látták. Mivel Pisti nem jár óvodába, édesanyja meghosszabbíttatta a GYES-t, így munkahelyi kapcsolataira sem számíthat. Egyedüli kapcsolata kisfiával van, de ez a kapcsolat olyan fojtogató, ellenséges és destruktív, hogy abban mindketten folyamatosan rombolódnak a felépülés legcsekélyebb reménye nélkül. Az anyának sürgős segítségre van szüksége, hogy újraépítse súlyosan megrongált kapcsolati világát és érzelmi biztonságát. Nagy erővel dolgozom ezen, mivel mindaddig, amíg édesanyja nem kap hathatós segítséget, remény sincs Pisti állapotának tartós javulására.

Azok a kicsik, akiknek az édesanyja nem kap elegendő biztonságot férjétől, családjától ahhoz, hogy felépüljön kétségeiből vagy akár egyszerű fáradtságából, nem kapnak alkalmat arra, hogy hálásak legyenek, nem képesek magukban felépíteni vagy megőrizni anyjuk és önmaguk jó, szilárd képmását. Mohó követelőzésük kétségbeesett destruktivitássá fajul, amellyel önmagukat éppúgy rombolják, mint anyjukat és kettőjük kapcsolatát. Ezek azok a gyerekek, akiket később az óvónők hajlamosak gonosznak látni, mert ok nélkül agresszívak, és mosolyogva okoznak kárt a társaikban vagy a játékokban. Pisti is mosolyogva rombol, sőt ilyenkor önmagát sem kíméli. Miért? Azért, mert nem képes értékesnek látni a világát, a társait, a kapcsolatait és önmagát sem. Nincs olyan stabil tapasztalata, hogy a kisebb sérülések, csorbulások helyrehozhatók. Minden helyrehozhatatlan. Ezért egyetlen esélye arra, hogy ne kelljen folyton a legfontosabb dolgok és személyek elvesztésétől félnie, és lerombolásuk miatt mardosó bűntudatot éreznie, az, hogy leértékeli, silánynak, elpusztíthatónak, becserélhetőnek látja őket. Ebben a pusztításban legalább nem kell saját magát kiszolgáltatottnak és tehetetlennek éreznie. Folyamatosan a pusztulás közelében van, és pusztítással védekezik ennek rémülete ellen.

Jó lenne optimistán befejezni ezt az előadást. Azt mondani, hogy nagyon szomorú Pisti esete, de szélsőséges és egyedi. Nem így van.

A stoppolhatatlan, eldobható műszálas zoknik világában élünk. Olyan tárgyak vesznek körül minket és gyerekeinket, amelyek nagyon nagy részét már rég nem tudjuk megjavítani. Nem is lehet. Amikor 5-6 éves videomagnónk elromlott, a szerelő azt javasolta, vegyünk újat, mert ennek a megjavítása már többe kerül, mint a lecserélése. Fáradhatatlanul dolgozunk azért, hogy olyan tárgyakkal vegyük körül magunkat, amik nem tudnak kicsit, helyrehozhatóan elromlani, csak véglegesen. A reklámok is ezt sugallják: vedd meg a legújabbat, legkényelmesebbet, dobd el a régit! A mohóság és kíméletlenség érték lett, a lassú foltozgatás, a régi, érzelmekkel, személyes és családi történetekkel átitatott kacatok őrizgetése nevetséges, fitymálni való.

Kapcsolataink is szakadoznak, csökken a teherbírásuk. Házasodunk, elválunk, újraházasodunk. Riasztóan nagy számban döntünk úgy, hogy nem megjavítani, hanem lecserélni kell férjünkkel, feleségünkkel, barátunkkal való kapcsolatunkat vagy a munkahelyünket. És sokszor már akkor így döntünk, mikor a gondok, konfliktusok még viszonylag csekélyek, a kapcsolat egy kis munkával, odafigyeléssel megjavítható volna. De vajon van-e még annyi erőnk, türelmünk és reménységünk, hogy rászánjuk ezt a munkát?

Amit helyrehozunk, minket véd. Amit tönkreteszünk, minket pusztít. Amit birtokolunk, de nem védünk, arról nem tudunk lemondani, viszont hagyjuk tönkremenni. Amit nem birtokolunk, de szeretünk, óvunk, helyreállítunk, annak jósága akkor is megmarad, ha végül le kell mondanunk róla. Az elkerülhetetlen veszteségek, elszakadások, gyász feldolgozása nem a tragédia pillanatában kezdődik, hanem akkor, amikor legelőször képessé válunk a jó érzéseink védelmében megtanulni a kíméletet, a reparációt és ezáltal a lemondást. Gyerekeinknek úgy kellene felnőniük, hogy szakadatlanul megtapasztalják helyreállító erőfeszítéseinket, szakadatlanul mintát, feladatot, eszközöket és reményt nyújtunk nekik arra, hogy ő maguk is képesek helyrehozni, ami egy kicsit elromlott bennük vagy körülöttük. Mert egyedül ezáltal lesznek képesek kibírni és elfogadni a lemondást.

Mindennél nagyobb szükségünk lenne a zoknistoppoló nagymamák rehabilitációjára.

Jegyzet

 Hozzászólás beküldése

 Hozzászólás beküldése

Várjon...

Aláírás*    Email*

Honlap:    Email publikus: