Taní-tani Online
Fenyő D. György
Pofonokról és pofozókról
Válasz T. István Györgynek
Kedves István!
Sokat hallottam már rólad, örömmel olvastam korábbi írásaidat, öcsédet pedig jól ismerem, majdnem barátomnak mondhatom. Ezért gondoltam, hogy választ fogalmazok egy olyan írásodra, amelynek egyetlen mondatával, egyetlen sorával, egyetlen betűjével nem értek egyet. Mi több: minden sorát, mondatát és betűjét ijesztőnek, és ami még ennél is több: veszélyesnek érzem. Először azt gondoltam, nem írok semmit – annyi rossz mondat, veszélyes gondolat, téves eszmefuttatás és káros eszme megjelenik, és hát annyi baj legyen, eddig is így volt ez mindig, ezután is így lesz. Aztán úgy gondoltam: tartozom azzal, hogy vitatkozzam: neked is, a Taní-taninak is, a tanári szakmának is. Komolyabban veszlek, ha ellentmondok neked, ugyanakkor nagyobbnak érzem a vita tétjét, élesebbnek a veszélyt annál, hogy ne válaszoljak.
Azt fejted ki eszmefuttatásodban, hogy a régi, jól bevált pofon sokkal humánusabb és emberibb nevelési eszköz, mint az álságos lemondás az erőszakról. Azt állítod, hogy a pedagógust a korábbi negyven, majd az előző tizenöt év megfosztotta eszközei jelentős részétől, és mivel konzekvensen megfosztotta a fizikai beavatkozás minden lehetőségétől, egyúttal megfosztotta őt tekintélyétől és hatékonyságának nagy részétől is. Tanárt megalázni ma dicsőség – mondod keserűen, s ennek gyógyszeréül a pofonok újbóli bevezetését látod.
Ami írásod keserűségét, személyes megszenvedettségét illeti: mélységes rokonszenvvel és szomorúsággal tölt el. Nehezen tudom elképzelni, bár nyilván van ilyen, hogy valakit ez a pálya ötven éves korára ilyen sok és ilyen mély dühvel és keserűséggel töltsön el. Mint írói alkotást, mint személyes vallomást, mint költészetet szeretem is az írásodat. Ám mint a pedagógiáról valamit állító magyar nyelvű szöveget végtelenül elhibázottnak, veszélyesnek és károsnak érzem.
Érveid először személyesek: azt mondod, ötven éves vagy, ebből húsz évet álltál a katedrán, és az ott szerzett tapasztalataid vezettek arra az eredményre, hogy verni, pofozni igenis nemcsak lehet, de kell is. Nem öncélúan, hanem a gyerek érdekében. – Én negyvennyolc éves vagyok, huszonöt éve tanár, és az én tapasztalataim arról győztek meg, hogy verni és pofozni igenis tilos, nemcsak nem hasznos vagy érdemes, de kifejezetten káros is. Nemcsak elvileg tilos és kártékony, hanem a gyerek érdekében.
Továbbá: elmeséled, hány tanárnak vagy hálás máig is, mert pofozott. Nem megalázott, hanem pofozott. Felsorolod Balogh igazgató urat, Farkas tanító nénit, Bátyi Endre tanár urat. Felsorolsz továbbá nagynéniket, akik szíjjal vertek és kukoricára térdepeltettek. Hálás vagy nekik máig, mert embert faragtak belőled. – Magam, aki két évvel vagyok csak fiatalabb nálad, éppígy vallomást tehetnék. Elmondhatnám, hogy egész életemben nem kaptam egyetlenegy pofont sem. Nem vert meg engem soha senki: se a szüleim, se a rokonaim, se az ismerőseim, nem vert se tanító néni, se tanár bácsi. Hálás vagyok nekik, mert így faragtak belőlem embert.
Ők, énbelőlem, így. Ők, tebelőled, úgy. Ebből azonban még csak annyi következne, hogy a személyes és a pedagógiai tapasztalatok önmagukban nem bizonyítanak semmit. Vallomásod a nevelő pofonokról és a pedagógiai tapasztalatokra való hivatkozás szétporlad egy másik vallomás és egy más tapasztalatokra való hivatkozás mellett. Esetleg ha bebizonyítanád, hogy belőled jó ember lett, belőlem meg nem… De nem provokálni akarlak, pusztán bemutatni: személyes érveid még semmit sem bizonyítanak.
Második érved történeti: azt állítod, hogy tanárokat megalázni manapság sokkal nagyobb divat, mint korábban bármikor, hogy néhány évtizeddel vagy évszázaddal ezelőtt nem hangozhatott volna el olyan mondat, ami tanárok megalázásának öröméről szólt. Bizony, azt kell állítanom: ez nem igaz. Ha a középkor vágáns verseit, a 17-18. századi magyar közköltészetet, a 18-20. századi diákköltészetet megfigyeled, bizony azt állíthatjuk: tanár megalázni nem ötven, még csak nem is ötszáz éves szokás, hanem jóval több, mint ezer éve. Nagyjából azóta, amióta tanárok vannak, és amióta a tanár egyúttal hatalom is, felsőbbség is, amióta a tanárnak van lehetősége jutalmazni és büntetni, megbuktatni és továbbengedni, tiltani és megengedni. A valószínűleg mindkettőnk által nagyon szeretett Csokonai úgy űzött gúnyt Debrecenben a derék professzorokból, hogy azt máig tanítjuk az iskolában. Igen, bizony, tudomásul kell vennünk: a tanári hivatás nemcsak éthosz, hanem hatalom is, és ahol valakinek hatalma van a másik ember fölött, ott az alul lévő szereti kigúnyolni, kifigurázni, kicsúfolni, netán még meg is alázni azt, akinek hatalma van fölötte. Baka az őrmestert, lakos a polgármestert, járókelő a rendőrt, diák az iskolamestert. Van, akit inkább szeretnek kigúnyolni és megalázni, és van, akit kevésbé. Van, aki személyiségével és tetteivel megerősíti az alárendeltben a vágyat, hogy egyszer visszavágjon, és van, aki csökkenti. Van, akit személyében szeretnek, és van, akit személyében utálnak. Szeretném, ha egyetlen diák sem tekintene egyetlen tanárra sem úgy, mint ellenségére, de ez legfeljebb vágy, jámbor szándék, óhaj vagy utópia. Novák tanár urat Liszner Vili nem manapság akarta megalázni és nem tegnapelőtt verte meg Kosztolányi Dezső Aranysárkányában. Hanem a magyar történelem egyik legbékésebb, legharmonikusabb, legdinamikusabban fejlődő korszakában, 1900 nyarán. A történeti érv tehát – az idézett példák tanúsága szerint – nem állja meg a helyét.
Érveid harmadik csoportja ideológiai: a verés tilalmát a liberalizmus terjesztette el, az iskolában a durva, agresszív és megalázó közbeszéd a liberalizmus hódításának az eredménye. Nem fejted ki és nem indokolod, csak megállapítod. Az összefüggés cikkedben közvetlen: „a közélet liberális guruinak tanácsára” nincs eszköz a tanárok kezében. – Ezzel az érvvel a legnehezebb vitatkozni, mert még sokkal személyesebbek és mélyebben keserűek ezek a mondataid, mint amikor a gyerekkorodra emlékezel. Csak düh és fájdalom van bennük. Hadd állítsam ezzel szemben, hogy a liberalizmus történetileg és ideológiailag az európai szellem egyik legjelentősebb alkotása, az európai és magyar politikai hagyományok egyik legfontosabbika. Éppúgy érdemes komolyan venni, mint a kereszténydemokrácia, a konzervativizmus, a szociáldemokrácia ideológiáját. A „liberális” szót éppúgy nem szabad szitokszóvá degradálni, mint azt, hogy „modern”, azt, hogy „konzervatív”, azt, hogy „szocialista”, vagy azt, hogy „nemzeti”. Nagyon terjed az a gondolkodásmód, hogy ha rámondok valamire egy ilyen bűv- vagy szitokszót, akkor azzal már nem is kell szembenézni, vitatkozni vagy annak az igazságán nem érdemes elgondolkozni. „Ez valami liberális dolog” – mondod, és megkíméled magad attól, hogy elgondolkozz e tartalmán. Ha ezt magadban teszed: ám legyen. De írástudóként és véleményformáló emberként nem teheted, mert az olvasóidat is leneveled a gondolkozásról. Ahogy tanítványaidat sem intézheted el egyetlen jelzővel vagy skatulyával, mert azzal leneveled őket arról, hogy felelősek legyenek a tetteikért, és leneveled magad arról, hogy valóban arra reagálj bennük, amit tettek vagy mondtak. A liberalizmusról tett általános megjegyzéseidet tehát nem tekinthetjük érveknek, mert csak elítélő jelzőként használtad a fogalmat, nem konkrét érvként.
A negyedik érv az előző, 2002 és 2006 közötti kormánykoalíció oktatáspolitikája, és a – meg is nevezett – liberális miniszter, Magyar Bálint tevékenysége. Azt állítod, hogy a közoktatási törvényben és egyéb jogszabályokban sok a tanárokat megalázó, vagy legalábbis a megalázást gerjesztő sor van. Az előző években valóban sok vita folyt arról, az egyes törvények és rendeletek közül melyik szolgálja jobban a magyar oktatásügyet, melyik inkább iskolabarát, tanárbarát, diákbarát. Sok minden változott a magyar iskolaügy jogi környezetében, sok mindenről kiderült, hogy nem állja ki az idők próbáját, ahogyan sok mindenről kiderült, hogy kiállja. Sok nagyon jó dolog történt a magyar oktatásügyben az elmúlt négy évben, és sok rossz, ugyanúgy, ahogy az elmúlt tizenhat-tizenhét évben. De hogy az erőszak terjedne, és ez megcáfolhatatlan tény lenne, sőt, hogy mindez a kétszer négy évig liberális kézben lévő oktatásügyi irányítás okozta kár volna – hát ezt legalábbis egyetlen bizonyítékkal alá kellene támasztani. Merthogy nem tetted. A magyar oktatásügy liberális tönkretételéről szóló érveidet tehát ismét nem tekinthetjük komoly, meggyőző és bizonyító erejű érveknek.
Ezen a gondolatmeneten belül (legyen ez mondjuk a 4/b. érved) hivatkozol egy mondatra mint elrettentő példára: „joga van a gyereknek erőszakmentes környezetben felnőni”. Azt állítod, az ilyen mondatok álságossága vezet az erőszak térhódításához. Én pedig azt gondolom, hogy az ilyen követelmények megfogalmazása azért fontos, mert normákat jelöl ki, irányokat, amelyekhez tartani lehet magunkat. Próbáljunk csak analóg mondatokat megfogalmazni: „joga van a gyereknek igazat tanulni az iskolában”. Ha ezt az előfeltételt nem fogadjuk el, bármit le lehet írni a tankönyvekben. Nem kell kimondani az ilyen elveket, de ezek jegyében lehet például elvárni a tankönyvektől, hogy tudományosan helyes legyen, ami áll bennük. Persze ettől még lehet, hogy butaságot is leírnak, de ha nem gondolnánk, hogy a gyereknek joga van igazat tanulni az iskolában, milyen jogon hibáztathatnánk a hazugságot vagy helytelenséget leíró tankönyvet? Vagy egy másik példa: „joga van a gyereknek egészséges környezetben felnőni”. Ennek kijelentésétől még nem lesz minden gyerek környezete egészséges, és nem is kell ettől kezdve minden főút melletti iskolát vagy kollégiumot bezárni. De egy új kollégium építésekor mégis meg lehet fogalmazni azt a követelményt, hogy a kollégium lehetőleg zöld környezetben épüljön föl. Ha nem lennének elvárásaink, nem tudnánk mihez viszonyítani jót és rosszat, helyeset és helytelent. Bizony, így van: „joga van a gyereknek erőszakmentes környezetben felnőni”. Ettől még természetesen nem fognak a gyerekeink erőszakmentes környezetben felnőni, látják a háborúk képeit a televízióban, és megrugdossák a nagyobb fiúk őket a sötét játszótéren – de ha a normát nem fogadnánk el, milyen alapon ítélnénk el az őket megrugdosó nagyobb fiúkat? Azt kell mondanom tehát, hogy a rádióban megszólaló szakértő ugyanazt az elvárást fogalmazta meg, ami a te írásodnak is alapgondolata, csak éppen másképp. Ez az érved tehát egyenesen az ellentétét támasztja alá annak, amit mondasz.
Ötödik érved egy konkrét történet. Egyik szereplője te vagy, a másik egy „erőszakmentes »gyógytornász«”, ahogy írásodban nevezed őt. A konfliktust, az érveket és ellenérveket nem írod le, csak hivatkozol egy – az olvasó számára titokban maradó – történetre. Ám hogy ennek jelentőséget tulajdonítasz, azt bizonyítja, hogy írásod egyik változatának címében is ezt a „gyógytornászt” idézed meg. Először nem értettem, miért az idézőjel, hiszen ha valaki gyógytornász, akkor nem tesszük a foglalkozását idézőjelbe, ám ha valaki nem az, akkor miért nevezed annak? Az ártatlan és jóindulatú olvasó előtt ez titokban marad. Ám én véletlenül ismerem éppen azt az embert, akire te hivatkozol. Nem gyógytornász, hanem pszichológus, így az idézőjel azt hivatott kifejezni, hogy „valaminek tartja magát, ám annak nem szakértője”, hogy „önmaga által felkent szakértő csupán” és hogy „szakmájának nem tudója, valami a gyerekek körül lebzselő ember, »valami gyógytornász«, nem is érdemes arra, hogy a szakmáját megjegyezzem. A történetet nem ismeretem, nem is akarok állást foglalni benne. De ez a leminősítő idézőjel bántó, káros, mi több: szellemileg kártékony. Egy-egy konkrét ügy kapcsán, egy-egy diák megítélésében teljesen érthető, ha egy pedagógus és egy pszichológus, esetleg egy pedagógus és egy gyermekvédelmi szakértő, esetleg egy rendőr és egy pedagógus nem ér egyet. Tovább megyek: teljesen érthető, ha egy gyerek megítélésében két pedagógus nem ért egyet. Mondjuk a kollégiumi nevelőtanár és az osztályfőnök, a matematika és a testnevelés szakos, a magyaros és az informatikus. Ez az egyet nem értés semmiképpen nem indokolja a másik szakmaiságának, hozzáértésének és jóindulatának kétségbe vonását. Nem arról van szó, hogy egy-egy konkrét ügyben ne lehetne valamelyiküknek igaza és ne tévedhetne a másik. Ám itt nem erről van szó, hiszen a konkrét ügy részleteit nem meséled el az olvasónak. Hanem arról, hogy morális alapon („Ha egy húszfős tanári diplomás testületnek húsz-harminc évi gondtalan és egyúttal eredményes szakmai múlttal nincs akkora hitele…”) eleve eldöntöttnek tekinted a vitát. De még ennél is nagyobb baj, hogy nem tartalmi érvek alapján, hanem morális és tekintélyérvek alapján döntöd el a vitát. És még ennél is nagyobb baj, hogy ugyanazzal a gesztussal, amellyel megvéded a magad szakmájabelieket, morálisan elintézed a másik szakmabeli kollégát. Ha egy beteg gyógyítása kapcsán a sebész és az altatóorvos más-más véleményt képviselnek, az természetes. Ha a várostervező építészmérnöknek és a várostervező szociológusnak nem ugyanazok a szempontjai, az is természetes. Ha egy mérnök és egy formatervező mást állít előtérbe egy új termék megformálásakor, az is természetes. Azért tanulták meg a szakmájukat, hogy annak tudását és szemléletét érvényesítsék. És azért ülnek le egy asztalhoz, hogy a lehetséges legjobb megoldást kitalálják. Ha az altatóorvos egyszerűen csak mészárosnak nevezi a sebészt, vagy a sebész azt mondja, hogy az altatóorvos gyilkos, mert nem engedi megműteni a beteget, akkor baj van. Nem az a dolguk, hogy sértegessék egymást, hanem az, hogy a minden szempontból lehető legjobb megoldást megtalálják. A gyerekekkel való foglalkozásban ugyanez a feladat: nem egymás szakmaiságát és becsületét kell mérlegelni, hanem együtt kell működni a lehető legjobb megoldások megtalálása érdekében pedagógusnak, pszichológusnak, gyermekvédelmi szakembernek, gyógytornásznak (!), védőnőnek, edzőnek és mindenki másnak, aki a gyerekekkel foglalkozik. – Azt gondolom tehát, a konkrét történetre való hivatkozás során megelégedtél egyetlen morális felhördüléssel, így ez a nem elmondott történet nem lehet érv az igazad mellett.
Van egy másik történeted is, egy nevelőotthonból, amelynek vezetője voltál. A történetből kiderül, hogy mint pedagógus és otthonvezető is éltél a pofon eszközével, és utólag úgy tekintesz vissza erre, hogy helyesen cselekedtél. Példád igazságát nem vonom kétségbe, azt azonban állítom, hogy ugyanilyen morális töltéssel mesélhetünk el száz másik történetet arról, hogy egy pofozkodó tanár milyen lelki és szellemi sérüléseket hagyott maga után, vagy arról, hogy egyetlen pofon elcsattanása nélkül is el lehetett érni ugyanazt a meghittséget, amelyről te beszélsz. Ez a személyes történeted őszinte érdeklődéssel tölt el, de érvnek semmiképpen nem állja meg a helyét.
Amiről eddig beszéltem: az érvelés és a gondolkozás, a vita és a hivatkozások tisztasága, az érdemi kommunikáció lehetősége és égető szüksége. Úgy vélem, csak tisztességesen vitázva, érvelve és a másikat komolyan véve lehet vitatkozni, máskülönben mindannyian a magunk életének, meggyőződéseinek és hiteinek a fogságában maradunk.
Amiről eddig még nem beszéltem: a pofon. Tudjuk jól, hogy a verésnek inkább teljesítményvisszatartó ereje van, mint teljesítménynövelő. A fizikai fájdalomtól való szorongás erősen gátolja az érzelmi és értelmi fejlődést. Az agresszív mintákat követő emberek maguk is inkább agresszívak lesznek. Az erőszak olyan elfojtásokhoz vezet, amelyek a személyiségben destruktív hatásúak. A fizikai bántalmazás, így a pofon nem kedvez a felnőtt, érett személyiség, a belülről irányított személyiség kialakulásának.
Mit tud megtanítani a pofon? Meg tudja tanítani azt például, hogy ha az ember nagyobb, erősebb, akkor élhet az erejével: verheti a másikat. Megtaníthatja, hogy az, akinek hatalma van, az élhet a fizikai erő eszközével, akinek nincs hatalma, az nem élhet vele. Jól ismerjük, hogyan tolakszanak előre nagyobb gyerekek az iskolai büfénél, hogyan veszik el a labdáját a kisebbeknek – hiszen van hozzá erejük. Ha a tanár pofozhat, hát nem azért pofozhat, mert igaza van, hanem mert van hozzá ereje. A Pál utcai fiúkban a Pásztoroknak nem igazuk volt, amikor elszedték Nemecsek és barátaitól a golyókat, hanem fizikai erőfölényük. És az egészen más.
Megtaníthat a pofon elvégezni valamit, megcsinálni, végrehajtani. De nem taníthat meg lelkesedni valamiért, érdeklődni valami iránt, figyelmesnek lenni. Végrehajtó lesz valaki pofonoktól, kezdeményező semmiképpen. A kötelességteljesítésre meg tud tanítani a verés, az igényes kötelességteljesítésre már nem. Alkalmazkodni megtanít a pofon, együttműködni soha. Idézzem a sok-sok példát, szépirodalmat, memoárokat arról, hogyan verték a diákokat a régi kollégiumokban, iskolákban – és hogyan álltak bosszút másokon a megvert diákok este, a sötétben, a hálószobában, titokban? Merthogy megtanulták rendesen azt, amire az intézmény pofonjai tanították őket: erőszakkal kell megteremteni a hatalmat, a rendet, a fölényt. Folytatom az irodalmi példák sorát: Merényiék pontosan úgy viselkedtek az Iskola a határonban, mint Schulze, Bognár és Balabán, mint az egész intézmény. Bébé viszont festett, Szeredy hegedült, Medve írt. És egyikük sem pofozkodott. Mert fölismerték, hogy ha autonóm emberek akarnak lenni, akkor nem szabad elfogadniuk a kegyetlen, verő intézmény módszereit és logikáját. Neveljünk Merényiket?
Az intézmények és tanárok tehetetlenségükben szoktak a pofon eszközéhez folyamodni. Dühében ver az ember. Bevallja vele, hogy másképp tehetetlen. Bevallja, hogy erősebb, mint amilyen okos, leleményes, kreatív. Nincs tekintettel semmi másra, csak arra, hogy elérje, amit akar. De, ismétlem, nagyon könnyű elérni, hogy az emberek úgy viselkedjenek, ahogy az valakinek tetszik. A diktatúrákban viselkednek a leginkább úgy az emberek, ahogy az valakinek tetszik. De az megtapasztaltuk, megéltük, hogy a diktatúrák rendje milyen elemi dühöket termel ki a mélyben. Erőszakkal meg lehet teremteni az igazodást, de nem lehet megteremteni az egyetértést. Ha a tanár ver, azzal sok mindent elintézhet gyorsan, de még több problémát termel a mélyben. Én nem szeretném, ha engem vernének. Ezért nem verek meg senkit – ennek a logikája talán belátható. Ahogyan nem szeretném, ha megaláznának, ezért nem alázok meg senkit, nem szeretném, ha leköpnének, ezért nem köpök le senkit.
Nem érv erre az, hogy ezzel tanítom meg a diákokat arra, ami érték. Nem, a cél érdekében sem szabad mindent. Megintcsak: összegyűjtöttünk elég történelmi tapasztalatot a huszadik században – meg persze a megelőzőkben is – arról, hogy az út, az eszköz, a módszer maga is tartalom. Hogy a legszebb eszmét is érvényteleníti a guillotine. A legszebb pedagógiai elvet és célt is érvényteleníti a pofon okozta sajgás. Meg a pofon okozta megaláztatás. Düh vagy sivárság marad a pofon helyén. Egyikre sem vágyunk – te sem, én sem.
Kedves István!
Kívánom, hogy olyan tapasztalatokban legyen részed, amelyek megrendítenek mai igazságaidban. Kívánom, hogy ne legyél annyira biztos tapasztalataid általánosíthatóságában. Kívánom, hogy együtt tudj működni másokkal, meg tudj hallgatni más embereket, és velük együtt tudj kitalálni jó megoldásokat.
Kívánom, hogy ne érezd azt a keserű ízt a szádban, amiről írásod tanúskodik. Kívánom, hogy élvezd a pedagógiai munkát húsz év után is – legalábbis én azt tapasztalom, hogy még huszonöt év után is lehet élvezni. Kívánom, hogy szeresd tanítványaidat, és okosan szeresd őket. Állítom: sokkal okosabban szereted őket, ha nem pofonokkal szereted őket.
--
Hozzászólás beküldése
Hozzászólás beküldéseHozzászólások
Vértes Gábor | 2009. július 28. 16:44T. Tanár Úr!
Írásához gratulálok, csak kevesen fogalmazták meg a liberális oktatáspolitika álságosságát ilyen karakteresen, mint Ön! Ha pedig a fenyő d. györgyök, az idióta gyógytornászok és magyarbálintok vagy épp egy herczog mária vagy vekerdy tamás tovább nyafog az álságos "erőszakellenesség" nevében, hát akkor juttassunk hatralomra olyan politikai erőket, amely az oktatásban is megvalósítja a rendszerváltást és ezeket az embereket kisöpri az oktatásügyből!
Hajdú sógor | 2009. január 3. 23:22Kedves és tisztelt Fenyő D. György!
Köszönöm minden sorát.
További jó munkát!
Czeitler Rita | 2007. november 10. 10:52 | lalula[kukac]freemail[pont]huTisztelt Fenyő D. György!
Elöljáróban szeretném megköszönni a sok értékes tanácsot, melyet könyveinek köszönhetek. A Poétai iskola a kedvencem.
A téma, amelyről szó van, nagyon fontos és érzékeny terület, amiről igencsak érdemes lenne vitatkozni. Érdemben, tényekkel, fölösleges indulatok nélkül. (Ugyanis valamennyi indulat biztosan feszülni fog mindegyik vitázóban.)
Elolvastam T. István György szövegét, tetszett a fogalmazási készsége. A tartalomról ugyanaz a véleményem, mint Önnek. Találtam viszont benne egy olyan részletet, amely kiinduló pontul szolgálhat, ha eltérő gondolkodásmódokat akarunk megérteni.. Az írásmű elején van szó egy hencegő fiatal fiúról, aki élete teljesítményei közt tartja számon, hogy " tanárokat megaláztam". T. István György nem is hallgatta tovább a beszélgetést, nemsokára a fiú is leszállt. Pedig érdemes lett volna. Mit jelent a megalázni szó? Érdemes kontextusában vizsgálni. Két tizenéves fiú beszélget. A "nőket szereztem" jelentheti azt, hogy James Bond módjára válogat a szuperintelligens bombanők közt, vagy (ami valószínűbb) volt már legalább egy bensőséges kapcsolata egy vele egykorú kislánnyal. A "megaláztam Zolit a motoron" csak annyi, hogy 5 km/órával nagyobb sebességet sajtoltam ki a motoromból, mint Zoli, aki esetleg a legjobb haverom.
A tanárok megalázása esetleg annyit jelenthet, hogy az ifjú ember sok fejtörést okozott eddigi iskolái tantestületeinek, szemtelenül beszélt, betörte az ablakot, begyűjtött néhány intőt, és a tanári kar egyhangúlag sóhajtott fel megkönnyebbülésében, amikor végre elballagott.
Arra akarok kilyukadni, hogy a tanári pályához múlhatatlanul szükséges a humor- és arányérzék. Tudni kell, mi komoly, és mi nem az. Én egy szakközép- és szakiskolában tanítok magyart. Hetente kétszer vagyok folyosóügyeletes, ami sajnos nálunk nem formaság. Az évek során megtanultam, mikor kell hagyni a fiúkat, mert csak ökörködnek, és mikor kell közbelépni, mert már "vérre megy".
Egyetértek annyiban T. István Györggyel, hogy nő az erőszak. De ez elsősorban a gyerekeket fenyegeti! Tegnapelőtt egy vita során az egyik 15 éves fiú megütött egy másikat, ököllel, a szemén. A verekedést nem láttam, csak az eredményt. Biztos, hogy az agresszor nem ezt akarta. De ilyen most a légkör. A dzsungeltörvények előretörését érzékelem. És sajnálatos módon T. István György írása is ezt a vonulatot erősíti.