Címke: gyász

A mosolyát nem felejtem. A hangját sem, amit még most is tisztán felidézek. Mert egyszeri és megismételhetetlen. A bölcs tudós professzort, akinek kristálytiszta logikával felépített előadásait, óráit hallgattam egy párszor. Mindig élveztem azt a közvetlenséget, ahogy a hallgató közönséget megszólította, tudatában annak, hogy kit, kiket és mennyi időre akart meghódítani. Tetszett, ahogy a tudós közönséget is megénekeltette előadása alatt, és közben mindig átadott, megtanított valamit, vagy éppen tanított jól tanítani. Az a kivételes ember, akit a bölcsesség nem tett önhitté, és végképp nem tett érthetetlenné vagy unalmassá. A mester, aki tudta a dolgát és tette is az utolsó percig vagy még egy kicsit tovább…

A könyvet szinte találomra választottam ki, és bár megfogott a címe, nem gondoltam, hogy ennyire megrázó lesz végigolvasni. Nemcsak a téma miatt, hanem azért is, mert folyamatosan idéződtek fel a halállal kapcsolatos emlékeim.

Az ötévesekről azt gondoljuk, elég nagyok ahhoz, hogy már egy kicsit le tudjanak mondani valamiről. Egy vágyott játékról, egy beígért programról, egy tervbe vett találkozásról, egy jó vagy rossz érzés keltette indulat azonnali, nyers kifejezéséről. De mit is várunk el voltaképpen a nagyóvodástól, amikor azt mondjuk, tudnia kell már egy kicsit késleltetni, lemondani valamiről, ha csak rövid időre is? Azt kívánjuk tőle, hogy képes legyen a veszteség, a lemondás, az elszakadás okozta rossz érzésein úrrá lenni, képes legyen magában helyreállítani a hitét abban, hogy az emberek, a dolgok, a kapcsolatok elég jók ahhoz, hogy némi késlekedés után megbízhatóan rendbe jöjjenek, és ő maga elég jó ahhoz, hogy a pillanatnyilag kicsorbult valóság őérte, őmiatta, az ő két szép szeméért rendbe jöjjön.