Címke: emlék

A regény egy magyar menekült leány, Kiss Penny, naplója 1948-tól 1956-ig. A második világháború utáni Angliában átélt élményeit és lelki küzdelmét írja le. Penny két különböző világban él: Angliában mint diáklány és később mint tanár részt vesz az ország társadalmi és kulturális életében, ugyanakkor nem tud elszakadni Magyarországtól, ahova soha többé vissza nem mehet, ahol apja és rokonai a kommunista rendszerben élnek.

A nyáron végre eljutottam a Zempléni Zenei Napok rendezvénysorozatra, ahova már régen vágytam. A kirándulás pompásan sikerült, és ehhez nagyban hozzájárult, hogy Zsófi lányomékkal voltunk négyesben. Zsófiékkal egyébként is nagyon szeretünk közös programokat csinálni, együttléteink oldottak, felhőtlenül könnyedek és kellemesek szoktak lenni. Ennek a mostani alkalomnak az érdekességét emelte az a sajátos izgalom, amely gyerekkorom egyik nagyon is jelentős emlékhelyének viszontlátása váltott ki belőlem, s aminek különös ízt adott, hogy mindez gyerekem társaságában történt. Zsófit persze nem annyira pataki emlékeim-élményeim érdekelték, mint inkább Patak mint meglehetősen változatos gyerekkorom egy darabja: hogy a fenébe kerültem oda, minek – és egyáltalán: miért jártam annyiféle iskolába. Tényleg: miért?

Ebben a fejezetben írva található, miként is élt ez a gyerek egy szabolcsi faluban, egy református iskola tanítói lakásában és udvarán édesapjával, a tanító úrral, édesanyjával, a tanítóné asszonnyal és két fiútestvérével, miféle is volt az az elemi népiskola, melyben formálódott-nevelődött, s a kisvilág, amely körbevette, s főként miféle ember volt az ő apukája, a tanító úr, aki az iskolában is tanította.

Hogy ehette bele egy rendszer annyira magát a húsomba, a lelkembe, a csontjaimba, hogy eszmélésem idején (az 1960-as évek közepe-vége) többször is megfordult a fejemben: Mi van, ha mégis bűnös az apám?

A trianoni Magyarországon – köztudottan – ugrásszerűen megnőtt a testnevelés presztízse és súlya előképzési, külpolitikai, kultúrpolitikai szempontból egyaránt. Az 1927-ben induló Testnevelési Főiskola első növendékei közül pályára lépő Tulit Péter a csúcsra vezette képzőnket a társintézmények versenyében. A Tanítóképző atlétikai csúcseredményei 1937 és 1944 között születtek, s a folyosón minden belépő láthatta az erről tanúskodó, tiszteletet parancsoló táblázatot. A második világháború sok mindent elpusztított és elpusztíthatott, de ezt a hagyományt nem. 1944. október 23-a után szinte a semmiből kellett újraindítani a munkát.

Valamennyien szegény szülők gyermekei voltunk, hátunk mögött a háborús tanévek gyenge eredményeivel, munkamorált romboló hatásaival, lélekmérgezésével, megrázkódtatásaival, a menekülés vagy a hadifogság miatt egy vagy több év veszteségével. Az osztály legidősebb és legfiatalabb tagja között négy év korkülönbség volt. Az átszervezés következtében és számtalan egyéb oknál fogva nem együtt kezdtük tanulmányainkat, és sajnos nem is egy helyen fejeztük be. Árvák, félárvák, Csehszlovákiából, Felvidékről átdobottak, máshová pályázók, de mégiscsak idekerülők verődtek össze, majd szakíttattak el egymástól.

2005. szeptember 15-én ünnepelhette volna a budai Új Iskola alapításának 90. évfordulóját. Ha lenne. Ha valamely más intézmény felvállalta volna a jogutódlást. Valóságosan vagy képletesen. Ma már egyértelmű tény: ez volt hazánkban az első, alternatív iskola. Egy megvalósult álom a boldog iskoláról. A következő néhány oldal a háborús évek iskolai életét mutatja be. Ez számunkra nemcsak izgalmas kordokumentum, hanem elgondolkoztató példa: így is lehet? Vagy: épp így lehetett túlélni a boldogtalan napokat?

Némi Petőfi-kultusz, a költő élete és halála köré fonódó legendák szele meglegyintette a tanítóképezdét is. A szájhagyomány azt tartotta, hogy a kertben trónoló terebélyes platánfa alatt megpihent egykoron a világszabadság dalnoka. Igaz-e, nem-e, mindegy. Mi egy kicsit – főként rezignált lelkiállapotunk be-beköszöntekor – így tekintettünk rá, így dőltünk vaskos törzséhez, hűsöltünk lombja alatt. Életfaként is felfoghattuk, hiszen a jeles intézeti ünnepségek, amelyeket szabadtéren lehetett rendezni, itt zajlottak. A Fa egész életünket szemmel tartotta: a testnevelésórákat, atlétikai és röplabda-edzéseket, mérkőzéseket, edzői-játékvezetői tanfolyamokat, titkos öleléseket, a nyitott pinceablakon keresztül éjnek idején hazasompolygó korhelyeket, a ballagásokat s Jenő bácsit, az intézet jelképeként is emlékezetünkben élő pedellust, talán az egyik legutolsót ebből a műfajból.

Gergely Ferenc nyugalmazott középiskolai tanár, történész kézirata három fejezetre bomlik. Az első a hazai tanítóképzésről nyújt áttekintést – történészi szemmel. A harmadik dokumentumokat vonultat föl a korból, illetve a kiskunfélegyházi Állami Líceum és Tanítóképző Intézet 1945-ös és 1946-os esztendejéből. Mi most a második, a legterjedelmesebb fejezetet bocsátjuk olvasóink elé. Ebben emlékezik meg a szerző azokról az évekről, melyeket a fent említett intézményben képzősként eltöltött. Képeket, emléktöredékeket, arcképvázlatokat, skicceket kapunk tanárokról, társakról, a hangulatról, a korról. Ha iskolatörténeti szöveg lehet sokak számára érdekes – akkor az alábbi írás: az. Közelítések és távolítások játszódnak, kis és nagy nevek forognak, arcok és mozdulatok villannak. Megszólal és olvasódik a kor. (Veszprémi Attila)