Címke: ötvenhat

A regény egy magyar menekült leány, Kiss Penny, naplója 1948-tól 1956-ig. A második világháború utáni Angliában átélt élményeit és lelki küzdelmét írja le. Penny két különböző világban él: Angliában mint diáklány és később mint tanár részt vesz az ország társadalmi és kulturális életében, ugyanakkor nem tud elszakadni Magyarországtól, ahova soha többé vissza nem mehet, ahol apja és rokonai a kommunista rendszerben élnek.

Ezt az ünnepi megemlékezést már évekkel ezelőtt szerettem volna közzé tenni. A gesztus megbecsüléséért. De a tanulságok kedvéért is. (...) A megjelentetésre aztán az évforduló adott újabb indítékot, ez a töredezett szöveg, melyet nem is próbáltunk kisimítani, valahogy az egész lehangolóra sikeredett ünnepi évadunkat egy kicsit más színben tünteti fel, még kritikusabbá hangol a történtekkel szemben, ugyanakkor talán kicsit ellenállóbbá tehet a keserű rezignáció ellen.

A Taní-tani lap szerkesztőjeként 1956 nagy, világraszóló ötvenedik évfordulós ünnepének keserűséget, fájdalmat, csalódást, indulatokat keltő eseményei hatására fordulok Önhöz… Szeretnénk ezt az elvesztett ünnepet megérteni az Ön segítségével. Hogy ne kelljen ötven évet várni megint. És megint hiába.

A védelemre szoruló gyermekek és fiatalkorúak helyzetének alakulása különösen éles fényt vet a felnőtt társadalom felelősségtudatára. Egy-egy magyar jelenkor-történeti korszak ábrázolásánál is különös jelentőséggel bír. Igaz ez az ún. szocializmus építésének korszakára nézve is. A II. világháborút követő, főként pedig az 1947/48-as „fordulat” utáni évtizedek történése sem teljes a gyermekek és fiatalkorúak életének sokoldalú bemutatása nélkül. Az 1956-os „ellenforradalom” ilyen szempontú értelmezése, hatásának érzékeltetése a cél az alábbi dokumentum bemutatásával

Hogy bírnék én mint krónikás a T iskola diákjaival lépést tartani? A kedves olvasó azt hihetné, beszámolóim alapján, hogy az elmúlt hetek alatt történt ez az, de azért nem eszik olyan forrón a kását, ahogy a huszárfőhadnagy mondaná, akinek börtönajtaja 56-ban kinyílt, de addig nem lépett ki a cellájából, hiába noszogatták, amíg a pipáját el nem hozta valaki az almáriumról. És ő rá nem gyújthatott.

Engem a T Iskola diákjainak 56-os csínytevései érdekelnek, de most mégis az igazgatójukról leszek kénytelen írni. Fegyelmi eljárást indított, aztán mintha mégsem, sőt, azóta a fegyelmi előtt álló diákok mintha a kedvencei volnának, a folyosóról nézve legalábbis ez a látszat. Úgyhogy ejtenem kell róla is néhány szót. Hátha kiderül közben valami. Hogy mit és miért. Mert eléggé értetlen vagyok.

Hogy ehette bele egy rendszer annyira magát a húsomba, a lelkembe, a csontjaimba, hogy eszmélésem idején (az 1960-as évek közepe-vége) többször is megfordult a fejemben: Mi van, ha mégis bűnös az apám?

Nem a fehér képű diákok tűntek el, hanem én, egyszerűen nincs még annyi időm se, hogy elmeséljem, mi van velük. Nem ők hallgatnak tehát, vagy lapulnak, ne adj isten, hanem én. Ezért tehát, kedves olvasó, ne feledd, ha meg is feledkeznék magamra vállalt kötelességemről, hogy továbbadjam a hírt, mi van a T iskolaiakkal, attól még ők tevékenyek. Zajlik a történetük nélkülem is.

Ezek a fiatalok mintha hirtelen eltűntek volna. Már festék nélkül is elfehéredtek, kifehéredtek, falaznak maguknak, nevetgéltem rajtuk, kissé könnyelműen, csalódottan. Egy kis utcai szaladgálás, és ők már a mama ágya alatt. Megijedhettek a történelemtől, hogy mint árnyalak, kísért. Szellemeskedtek, aztán most a szellemtől elakadt a lélegzetük, vélekedtem. Ostobán, bár, mint kiderült, esett azért itt megijedés, de nem általuk, éppen nem, tőlük ijedt meg kicsit az iskola.

Szept. 16.
A fehér arcúak a T iskolából valamelyik nap kimentek a Kőbányai útra, ahol az egykori Ganz-Mávag épület előtt megálltak, vannak ott már szép ecetfák is, valahol azok mellett, és valami kendőt kezdtek árusítani. Nem okoztak különösebb feltűnést, hiszen bent a gyár területén nagy kínai kirakodóvásár van. A kendő tele volt csomóval, volt vagy ötven csomó rajta, ahogy egy szemtanú említette, aki valami olcsó lábbeliért nézett ki oda, és nem értette, hogy mit bohóckodnak ezek a gyerekek ott, bár vihogni éppen nem vihogtak, éppen az volt a furcsa, inkább mintha tüntettek volna, de nem volt semmi felirat, semmi magyarázat. Csak a kendő a kezükben, vagyis egyikőjük kezében, ketten meg az arra járókat próbálták vásárlásra rábírni, őt is megszólították, egy lány meg egy fiú, fehérre mázolt pofával, hogy kendőt tessék, remek csomókkal, éppen annyival, amennyi elég a feledés ellen, valami ilyesmit mondtak, de nem okvetetlenkedtek tovább, és a kérdésre sem válaszoltak, hogy miféle feledésről volna szó. Ebből a híradásból arra következtethetünk, hogy a csomók száma bizonyára éppen ötvenhat volt.

Hallom a híreket a tanévkezdésről, hol sírásba, hol nevetésbe fulladt, s tanévet kezdek magam is, jaj, hol vannak már a régi szép bánatok. Nem azon töröm a fejem, hogy mi lesz Gáborral, Istvánnal, Mihállyal, Máriával, Anettel, hanem szorongás tölt el, és nem konkrét, ahhoz már öreg vagyok, inkább történelmi, metafizikai. Mert mintha iskolai életünk szervezői már évtizedek óta nem találnák el új és új programjaikkal még a földrészt sem, ahol találhatók vagyunk. És ez kezd egyre kínosabbá válni. Az iskola lassan olyan lesz már, mintha egy ültetvény volna, valahol lent délen. Ahol a finom gyapot kedvéért bizony keményen kellett fogni az ostoba niggert.

Iskolás dolgokkal kellene foglalkozni, hisz mégiscsak itt az új tanév, szomorkodhatnánk, hogy the winners of the ‘Freedom Fighter Competition’ won’t travel to Moscow, (szóval hogy az ötvenhatos országos diákvetélkedő győztesei nem utaznak Moszkvába, hanem Párizsba, mert fél év alatt a minisztérium belátta, talán még kormányülés is foglalkozott a kérdéssel, hisz pokoli nehéz döntés lehetett, egy civilizációt kellett ugrani, hogy talán mégsem Moszkva volna a célszerű célpont), pedig lelkes fiatalokként milyen jót kutattak volna a jutalomutazáson. (A szabadságharcot eltipró mocskos, szemét birodalom egykori fővárosában.) (Megvitathatták volna a levéltáros bácsival, hogy ha nem lett volna Hruscsov elvtárs olyan elnéző a hálátlan magyarokkal, akkor tán még ma is állna a szép Szovjetunió. Sőt.) Mondja ezt állítólag a Történelemtanárok Egyletének a vezetője. Pedig ezt a marhaságot ő nem mondhatta. Mert szegény győztesek, hogy kutatnának ott, ha csak azáltal nem, hogy még az anyatejjel szívták magukba az oroszt? Mert különben honnan tudnának? Vagy ez volt a versenyen való indulás titkos záradéka, feltétele? Melyet a magyar-szovjet baráti társaság rendezett, mint kísértet? Mely épp így létében immár hallhatatlan?

Az alábbiakat hétfőn, augusztus 28-án írtam, azóta a T iskola diákjai újra hallattak magukról, nem akarnám tehát további tépelődéssel elodázni a beszámolót, hiszen máris majdnem történelmi késésbe kerültem miatta.

A közelgő ötvenedik évforduló alkalmából olyan dokumentumot adok közre, amely a budapesti pedagógusok és tanulók szereplésére vet egy halvány fénysugarat. A jelentés ízelítőt ad a pedagógusok forradalomban való részvételének néhány jellemző megnyilvánulásából s a reakcióból, amelyet a hatalomba visszasegítetteknél kiváltottak.