Címke: vitacikkek

2006. november 25-én került sor a vitára a Taní-tani 38. száma bemutatójának keretei közt, az OFOE szakmai napjának egyik programjaként az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumban. A beszélgetés azt a polémiát folytatta, amelyet a lap 36. számában T. István György tanár indított el a Gyógytornászok ideje: Tanári töprengés az iskolai erőszakról és erőszakmentességről című cikkével. A lap 37. és 38. számában Fenyő D. György és Achs Károly tanárok reagáltak az írásra. A 2006. november 25-i vitán mindhárman jelen voltak. A beszélgetés moderátora Misley Judit, az AKG könyvtárosa, a Taní-tani munkatársa volt. A jelenlévők közül rajtuk kívül Csillag Ferenc, az FPI igazgató-helyettese, Kádár Judit, a váci Nevelési Tanácsadó pszichológusa, Galambos Márta, a PDSZ elnökségi tagja, és Kósáné Orma Vera, iskolapszichológus, szakíró mondták el a véleményüket.

A humán oldalon munkájukat végző civil szervezeteket ütötték arcul az Országgyűlés Oktatási és Tudományos Bizottságában 2006. november 15-én, amikor a költségvetési törvény tervezetéhez és az oktatási törvény módosítása tervezetének napirendjeihez érkező szakmai szervezetek képviselőinek nem adtak szót...

Jó kis feladat T. István György „pofozós” cikkéről írni. Persze, könnyen meg lehetne oldani: ki kell jelenteni, hogy gyereket pofozni nem szabad. Sőt: gyereket pofozni nagyon nem szabad. Még sőtebb: gyereket pofozni tilos!!! Meg, hogy ejnye, T. István György, jaj, jaj, jaj!!! Csakhogy ezért kár egy szót is írni.

… Ami írásod keserűségét, személyes megszenvedettségét illeti: mélységes rokonszenvvel és szomorúsággal tölt el. Nehezen tudom elképzelni, bár nyilván van ilyen, hogy valakit ez a pálya ötven éves korára ilyen sok és ilyen mély dühvel és keserűséggel töltsön el. Mint írói alkotást, mint személyes vallomást, mint költészetet szeretem is az írásodat. Ám mint a pedagógiáról valamit állító magyar nyelvű szöveget végtelenül elhibázottnak, veszélyesnek és károsnak érzem…

Az elmúlt évtized gyökeres változásokat hozott a hazai művészetoktatásban. A szakpolitikusok és a szakma képviselői úttörő feladatot láttak el akkor, amikor kiszélesítették a képzésben részt vevők körét, és a hagyományokban gazdag zeneoktatás mellé a többi művészeti ágat is átemelték a közművelődésből a művészeti oktatásba. Elkészült a művészeti ágak tanterve, követelményszintje, így európai mércével mérve is jelentős előrelépés volt az alapoktatás ilyen szintű kiterjesztése. A régi, nagy hagyományokkal rendelkező műhelyek stabil finanszírozáshoz jutottak, s emellett olyan térségekben is hozzájuthattak a gyermekek az igényes művészeti oktatáshoz, ahol ez addig nem adatott meg.

A szóban forgó írás végén olvasható bekezdéssel kezdem. Azzal a momentummal, amely a magyar alapfokú művészetoktatás alapjainak újragombolásától a párizsi zavargásokig jut gondolatban. Hatásos analógia, amely a cikkben nem került kifejtésre, így nem derült ki számomra az összefüggés lényege. Félek azonban arra következtetni, hogy a reformok mindenáron történő kikényszerítése ellen hangjukat felemelőknek hasonló fenyegetéssel kellene számolniuk.

Ülök a Nyugatiban a Vác felé induló vonaton tegnap este 7⁵⁵-kor, és hallgatom a két jól öltözött, középiskolás korúnak ítélt fiatalember beszélgetését. Egyikük löki a rizsát, hencegően hablatyol a havernak, aki megértően helyesel, és néha még biztatóan bele is szól, hogy ne lohadjon a lelkesedés. Nem nagyon figyeltem rájuk, de aztán hirtelen ezt hallom: „…Mit akarok még? Ittam, nőket szereztem, balhéztam, TANÁROKAT MEGALÁZTAM.”...

Elöljáróban némi magyarázattal tartozom. Néhány éve két írást szándékoztam közzétenni az Új Pedagógiai Szemlében. Az első meg is jelent, az általános iskolai vizuális kultúra műveltségterülettel foglalkozott. Összességében arra jutott, hogy az általános iskolai rajz és vizuális kultúra tanítása az elégtelen anyagi és szellemi eszközök és az iskolai közeg diszfunkcionalitásai miatt fokozatosan elhalt, eljelentéktelenedett. Néhány kiemelkedő műhely ahhoz elég volt, hogy a NAT-alkotók rajtuk feledjék ábrándos tekintetüket, ahhoz viszont kevés, hogy mozgásba lendüljön az innovációs gépezet, és az alkalmilag megszülető értékek mintává válhassanak.

Kedves Barátom! Talán emlékszel még, hogy Jeruzsálemben vettem a Yad Vashemben egy könyvet. A könyv címe: The Holocaust and the Christian World. Hazahoztam és elolvastam. Annyira jónak találtam, hogy elhatároztam, valamilyen úton-módon kiadatom magyarul. Leveleztem ez ügyben Havával, Zitával, a témában többször publikáló Vajda Júliával, majd a katolikus Egyházfórum Kiadó vezetőjével, Wildmann Jánossal, aztán Karsai László professzorral, aztán a Szombat című folyóirat főszerkesztőjével, Szántó T. Gáborral, egy, a témában gyakorlott műfordítóval, Zalotay Melindával, aztán Hava közvetítésével Irena Steinfeldttel, aztán legutóbb levelezésbe kezdtem két „nagy” kiadóval, az Osiris-szal és az Akadémiai Kiadóval. Az egyik „nagy” már annyit jelzett, hogy komolyan gondolkodik a kiadáson. Közben a könyv témájával kapcsolatban részt vettem néhány jó kis baráti vitán, sőt egy alkalommal néhány barátommal „bedobtuk a témát” Pécsett egy Heller Ágnes filozófussal rendezett nyilvános beszélgetésen, s rá két hétre Heller Ágnes e tárgyban nyilatkozott a Heteknek...

Kerek esztendeje fogtam bele egy szülői szervezet históriájának elmesélésébe. Amikor a történetmondásba kezdtem, még volt, működött ez a szervezet. Mire a születésének előzményeiről szóló második fejezet megjelent, már nem volt. A budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium Agora – Szülői Egyeztető Szervezete 2002 szeptemberében alakult, és 2004 decembere után már csak névleg létezett néhány hónapig.

Vekerdy Tamás és Achs Károly levelei a Népszabadság Fórum rovatában jelentek meg, a május 18-i, június 26-i és a július 26-i számban. Újraközlésüket az indokolja, hogy személyes szakmai vitájuk, ahogy erre mindketten utalnak is, lapunkban kezdődött (Földes Petra: Titoktartás vagy biztonság? Horn György és Vekerdy Tamás hozzászólása, 26-27. szám, Achs Károly: Embernek embere – Vita Vekerdy Tamással, 30-31-es szám), másrészt ez a vita sok láthatatlan fórumon zajlik, megérdemli tehát a kiemelést. Ráadásként mellékeltünk néhány hozzászólást Achs Károly írásához, melyek a szerkesztőségen keresztül jutottak el a szerzőhöz, és egy olyat is, mely lapunk egyik szerzőjétől érkezett a szerkesztőhöz.

Írásom első részében azon tűnődtem, miért járnak és miért nem járnak iskolába a szülők. Azt a meggyőződésemet igyekeztem megosztani az olvasókkal, hogy a pillanatnyilag létező iskolai hierarchiában helytelen helyek és tartalmas együttműködésre alkalmatlan szereplehetőségek állnak a szülők rendelkezésére, amelyeket jobb nem használniuk, ha el akarják kerülni a tehetetlenség és a manipulálhatóság csapdáját.

A vita alapja Horn György: Az „alternatívok” alternatívái című írásának kézirata volt (megjelent a lap 30/31-es számában). A vitára 2004. október 6-án került sor, a Budai Tankönyvcentrumban, az Alternatív és Magániskolák Egyesülete Alternatív Tagozatának szervezésében. A következő iskolák vezetői vagy képviselői voltak jelen: Humánus Alapítványi Iskola, Szivárvány Magántanoda, Zöld Kakas Líceum, Külvárosi Tankör, Színes Iskola, Carl Rogers Személyközpontú Iskola, Belvárosi Tanoda, Csillagjáró Iskola, Kincskereső Iskola, Burattino Iskola, Gyermekek Háza, Pesthidegkúti Waldorf Iskola, Esély Kövessi Erzsébet Szakképző Iskola, Független Pedagógiai Intézet, Közgazdasági Politechnikum, Lauder Javne Óvoda és Iskola. A vita emlékeztetőjét Fehér Márta készítette, talán még címszavakban is érdekes lehet olvasóink számára. Két hozzászólást közlünk teljes terjedelmükben, mert ezek – mivel szerzőik nem tudtak jelen lenni a vitán – írásban készültek el, és felolvasásra kerültek. Természetesen a lap teret ad a további vitának, az elmondottak kifejtésének.

Ahogy a VAN másik iskola, óvoda című 2002-ben megrendezett konferencia (Taní-tani 1. különszám) az első nagy alternatív seregszemle volt, ez az írás már a számvetés kísérlete, a nagy sikerek következményeinek az elemzése. A szerző az Alapítványi és Magániskolák Egyesületének elnöke, az AKG pedagógiai vezetője.

Két évvel ezelőtt Budapest egyik gimnáziumában a szülők saját akaratukból szülői szervezetet alapítottak. Ez a hír. A világ boldogabb felén – úgy értem, ott, ahol a demokrácia nem a központi bizottság ajándéka, hanem a levegő, amit beszívnak – ez a hír olyan trivialitást közölne, amit épelméjű ember le sem ír. A mi vidékünkön ez a butácska mondat hihetetlen, felfoghatatlan, megbotránkoztató újdonságot ad hírül.