Rovat: Portré

Én nagy félelemmel, belső rettegéssel és egyben kíváncsisággal érkeztem Bajára, első munkahelyemre – mint kezdő tanár. Az a néhány gyakorlóóra, melyen az utolsó évben Szegeden, a Radnóti Gimnáziumban végigkergettek, majdhogynem semmit sem ért...

Arról szól majd a történet, hogy Kata miért nem tanár most. Mert hogy tanárnak kéne lennie. Hiszen kilencvenben úgy döntött, hogy tanár lesz, aztán most mégsem az. – Pécsi Katalinnal Takács Géza beszélgetett 2003. február 5-én a Független Pedagógiai Intézetben, a Pályagörbék sorozat keretében.

Mivel ezt belülről nehéz látni, ezért megpróbálom szokásos történeteimmel érzékeltetni. Azt szoktam mondani, hogy kétféle színész van, az amatőr és a profi. Az amatőr színésznek az a fontos, hogy ő a deszkán legyen, és ott jól érezze magát, a profi színésznek meg az, hogy a közönség jól érezze magát. Azt gondolom, hogy én nagyon jó amatőr tanár voltam. Nagyon jól éreztem magam az órákon, s talán voltam annyira érdekes figura, hogy a diákokat is – úgy-ahogy – le tudtam kötni. Ugyanakkor például nem voltam jó osztályfőnök a József Attila Gimnáziumban, és patrónusként sem villogtam itt az AKG-ban. Ma úgy látom, hogy ha továbbra is tanítani szeretnék, akkor meg kellene tanulnom a szakmát, profivá kellene válnom. A kérdés persze az, hogy akarok-e profi tanár lenni. Ugyanis kulturálisan éppen az elmúlt öt-tíz évben szakadtam el a diákoktól.