Rovat: Köztér

A humán oldalon munkájukat végző civil szervezeteket ütötték arcul az Országgyűlés Oktatási és Tudományos Bizottságában 2006. november 15-én, amikor a költségvetési törvény tervezetéhez és az oktatási törvény módosítása tervezetének napirendjeihez érkező szakmai szervezetek képviselőinek nem adtak szót...

Ezt az ünnepi megemlékezést már évekkel ezelőtt szerettem volna közzé tenni. A gesztus megbecsüléséért. De a tanulságok kedvéért is. (...) A megjelentetésre aztán az évforduló adott újabb indítékot, ez a töredezett szöveg, melyet nem is próbáltunk kisimítani, valahogy az egész lehangolóra sikeredett ünnepi évadunkat egy kicsit más színben tünteti fel, még kritikusabbá hangol a történtekkel szemben, ugyanakkor talán kicsit ellenállóbbá tehet a keserű rezignáció ellen.

Néhány éve foglalkozom az angliai summerhilli iskolával. Ez az iskola a ma létező demokratikus iskolák legrégebben működő „példánya”. Ami az iskolát 180 fokban mássá teszi, mint a „normális” iskolák (beleértve a legtöbb ún. alternatív iskolát is), az az, hogy Summerhillben nem kötelező az órák látogatása. Ennek ellenére vannak órák, melyeket a tanárok kötelezően megtartanak.

A gyermekkor 20. századi megítélése – jobban mondva konstrukciója – alól kifordult a nyugati civilizáció. Hajlamosak vagyunk a „gyermekkor halálát” vizionálni, ám könnyen megfeledkezünk arról, hogy a veszni látszó „védett gyermekkor” valójában nem (volt) más, mint az iparosodó és városiasodó társadalmi berendezkedés következménye.

Ez a történet a magyarországi komprehenzív iskolamozgalom kálváriájáról szól. Apropóját az adja, hogy ez év tavaszán az ún. KOMP-csoport (a „magyar komprehenzívek”) felhívást adott közre, történetében immár a másodikat, az iskolarendszer szétszakadása ellenében kínált alternatíváról, és ezt sajtótájékoztatón ismertette.

Társadalmunkban a gazdaság fejlődése és a jövedelmek átlagos növekedése mellett aggasztóan, a társadalom elemi integráltságát veszélyeztetően növekszik a társadalom egyes rétegei közötti különbség mind az anyagi javakhoz, mind a kulturális javakhoz való hozzáférésben...

A nyáron végre eljutottam a Zempléni Zenei Napok rendezvénysorozatra, ahova már régen vágytam. A kirándulás pompásan sikerült, és ehhez nagyban hozzájárult, hogy Zsófi lányomékkal voltunk négyesben. Zsófiékkal egyébként is nagyon szeretünk közös programokat csinálni, együttléteink oldottak, felhőtlenül könnyedek és kellemesek szoktak lenni. Ennek a mostani alkalomnak az érdekességét emelte az a sajátos izgalom, amely gyerekkorom egyik nagyon is jelentős emlékhelyének viszontlátása váltott ki belőlem, s aminek különös ízt adott, hogy mindez gyerekem társaságában történt. Zsófit persze nem annyira pataki emlékeim-élményeim érdekelték, mint inkább Patak mint meglehetősen változatos gyerekkorom egy darabja: hogy a fenébe kerültem oda, minek – és egyáltalán: miért jártam annyiféle iskolába. Tényleg: miért?

Ebben a fejezetben írva található, miként is élt ez a gyerek egy szabolcsi faluban, egy református iskola tanítói lakásában és udvarán édesapjával, a tanító úrral, édesanyjával, a tanítóné asszonnyal és két fiútestvérével, miféle is volt az az elemi népiskola, melyben formálódott-nevelődött, s a kisvilág, amely körbevette, s főként miféle ember volt az ő apukája, a tanító úr, aki az iskolában is tanította.

A mosolyát nem felejtem. A hangját sem, amit még most is tisztán felidézek. Mert egyszeri és megismételhetetlen. A bölcs tudós professzort, akinek kristálytiszta logikával felépített előadásait, óráit hallgattam egy párszor. Mindig élveztem azt a közvetlenséget, ahogy a hallgató közönséget megszólította, tudatában annak, hogy kit, kiket és mennyi időre akart meghódítani. Tetszett, ahogy a tudós közönséget is megénekeltette előadása alatt, és közben mindig átadott, megtanított valamit, vagy éppen tanított jól tanítani. Az a kivételes ember, akit a bölcsesség nem tett önhitté, és végképp nem tett érthetetlenné vagy unalmassá. A mester, aki tudta a dolgát és tette is az utolsó percig vagy még egy kicsit tovább…

Elöljáróban némi magyarázattal tartozom. Néhány éve két írást szándékoztam közzétenni az Új Pedagógiai Szemlében. Az első meg is jelent, az általános iskolai vizuális kultúra műveltségterülettel foglalkozott. Összességében arra jutott, hogy az általános iskolai rajz és vizuális kultúra tanítása az elégtelen anyagi és szellemi eszközök és az iskolai közeg diszfunkcionalitásai miatt fokozatosan elhalt, eljelentéktelenedett. Néhány kiemelkedő műhely ahhoz elég volt, hogy a NAT-alkotók rajtuk feledjék ábrándos tekintetüket, ahhoz viszont kevés, hogy mozgásba lendüljön az innovációs gépezet, és az alkalmilag megszülető értékek mintává válhassanak.

A trianoni Magyarországon – köztudottan – ugrásszerűen megnőtt a testnevelés presztízse és súlya előképzési, külpolitikai, kultúrpolitikai szempontból egyaránt. Az 1927-ben induló Testnevelési Főiskola első növendékei közül pályára lépő Tulit Péter a csúcsra vezette képzőnket a társintézmények versenyében. A Tanítóképző atlétikai csúcseredményei 1937 és 1944 között születtek, s a folyosón minden belépő láthatta az erről tanúskodó, tiszteletet parancsoló táblázatot. A második világháború sok mindent elpusztított és elpusztíthatott, de ezt a hagyományt nem. 1944. október 23-a után szinte a semmiből kellett újraindítani a munkát.

Próbálkozik szegény, eszköztelen iskola, na, nem, ez azért így erős, mondjunk inkább szellemi-anyagi eszközeiben erős kihívásokkal küzdőt, szóval próbálkozik ezzel-azzal. Egyik értéket közvetít, gyakoroltat, tanít ezerrel, másik személyiséget fejleszt, jó erősen a gyerek szemébe néz, és lassan mondva állítja, hogy ettől neki milyen jól kell éreznie magát, a harmadik hagyományokat őriz, negyedik nyakig merül a gyermekrajzverseny-pályázat világába, hogy csak néhány haladó törekvésre utaljak. A GYIK-tanárok legnagyobb erénye, bátorsága, tisztessége épp abban rejlett, hogy nem kezdtek hálószövésbe, nem akartak okosabbak lenni az életnél, meghirdették ezt a bizonyos „nyomkövető pedagógiát”.

Kerek esztendeje fogtam bele egy szülői szervezet históriájának elmesélésébe. Amikor a történetmondásba kezdtem, még volt, működött ez a szervezet. Mire a születésének előzményeiről szóló második fejezet megjelent, már nem volt. A budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium Agora – Szülői Egyeztető Szervezete 2002 szeptemberében alakult, és 2004 decembere után már csak névleg létezett néhány hónapig.

Az 50-es évek elejéről őrzök magamban egy hangos fényképet: Hajdúnánás főutcáján egy barnára aszalódott asszony jajong, miközben támogatják – „jaj, jaj a derekam, mindjárt kettétörik.” Egy felnőtt is ordíthat fájdalmasan? – dermedten nézem, már tudom, hogy cigány, rongyos és szenved – lehet ennél szörnyűbb? Sokat fulladozó gyerekként, mások kínját is nehezen viseltem. Még a cirkuszból is ki kellett vezetni, mert az artistáknak sírva sikoltoztam: „Jöjjön le a néni! Mikor jön már le a bácsi?” Fájdalom = cigány: ha nagy leszek, segítek. Így kezdődött.

Valamennyien szegény szülők gyermekei voltunk, hátunk mögött a háborús tanévek gyenge eredményeivel, munkamorált romboló hatásaival, lélekmérgezésével, megrázkódtatásaival, a menekülés vagy a hadifogság miatt egy vagy több év veszteségével. Az osztály legidősebb és legfiatalabb tagja között négy év korkülönbség volt. Az átszervezés következtében és számtalan egyéb oknál fogva nem együtt kezdtük tanulmányainkat, és sajnos nem is egy helyen fejeztük be. Árvák, félárvák, Csehszlovákiából, Felvidékről átdobottak, máshová pályázók, de mégiscsak idekerülők verődtek össze, majd szakíttattak el egymástól.

Némi Petőfi-kultusz, a költő élete és halála köré fonódó legendák szele meglegyintette a tanítóképezdét is. A szájhagyomány azt tartotta, hogy a kertben trónoló terebélyes platánfa alatt megpihent egykoron a világszabadság dalnoka. Igaz-e, nem-e, mindegy. Mi egy kicsit – főként rezignált lelkiállapotunk be-beköszöntekor – így tekintettünk rá, így dőltünk vaskos törzséhez, hűsöltünk lombja alatt. Életfaként is felfoghattuk, hiszen a jeles intézeti ünnepségek, amelyeket szabadtéren lehetett rendezni, itt zajlottak. A Fa egész életünket szemmel tartotta: a testnevelésórákat, atlétikai és röplabda-edzéseket, mérkőzéseket, edzői-játékvezetői tanfolyamokat, titkos öleléseket, a nyitott pinceablakon keresztül éjnek idején hazasompolygó korhelyeket, a ballagásokat s Jenő bácsit, az intézet jelképeként is emlékezetünkben élő pedellust, talán az egyik legutolsót ebből a műfajból.

Az ötévesekről azt gondoljuk, elég nagyok ahhoz, hogy már egy kicsit le tudjanak mondani valamiről. Egy vágyott játékról, egy beígért programról, egy tervbe vett találkozásról, egy jó vagy rossz érzés keltette indulat azonnali, nyers kifejezéséről. De mit is várunk el voltaképpen a nagyóvodástól, amikor azt mondjuk, tudnia kell már egy kicsit késleltetni, lemondani valamiről, ha csak rövid időre is? Azt kívánjuk tőle, hogy képes legyen a veszteség, a lemondás, az elszakadás okozta rossz érzésein úrrá lenni, képes legyen magában helyreállítani a hitét abban, hogy az emberek, a dolgok, a kapcsolatok elég jók ahhoz, hogy némi késlekedés után megbízhatóan rendbe jöjjenek, és ő maga elég jó ahhoz, hogy a pillanatnyilag kicsorbult valóság őérte, őmiatta, az ő két szép szeméért rendbe jöjjön.

Most az a divat, hogy szidjuk a kétszintű érettségit, hát fogjunk bele. Azt gondolom, hogy a kétszintű érettségi az idegen nyelvek esetében is jó. Először is egynyelvű, és ez már nagy előny, hiszen a fordítás speciális képesség, amelyre nincs szükség ahhoz, hogy megértessük magunkat egy másik nyelven. A próbafeladat-sorok, amelyeket a minisztérium felrakott a honlapjára, megoldhatóak. Bár ha azt vesszük, hogy egy középszintű érettségit optimális esetben legalább jóra kellene tudni megírnia mindenkinek, akkor elég nehéz szövegek találhatóak benne. De legalább fokozatosan nehezednek, mindenki szerezhet sikerélményt, aki valamennyire is tud az adott nyelven.

Írásom első részében azon tűnődtem, miért járnak és miért nem járnak iskolába a szülők. Azt a meggyőződésemet igyekeztem megosztani az olvasókkal, hogy a pillanatnyilag létező iskolai hierarchiában helytelen helyek és tartalmas együttműködésre alkalmatlan szereplehetőségek állnak a szülők rendelkezésére, amelyeket jobb nem használniuk, ha el akarják kerülni a tehetetlenség és a manipulálhatóság csapdáját.

Hajas Zsuzsa kilencedikeseknek szóló nyelvtankönyvében van egy hallatlanul fontos fejezet: a Mindennapi és művészi kommunikáció kapcsolatáról. A szokásos kommunikációs modellel elvileg találkoznak a diákok általános iskolás tanulmányaik során is (adó, vevő, csatorna stb. – más kérdés, hogy tapasztalataim szerint mindebből egy kukkot nem értenek ötödikben), és ismét előkerül kilencedikben, amikor egyrészt alkalmasabbak az elvont gondolkodásra, másrészt megadják magukat: igen, ez tényleg a nyelvről szól, tehát nyelvtan. De ez a művészi kommunikáció, ez gyanús. Tényleg nyelvtan volna? A kérdés jogos, a válasz pedig egyértelmű: persze hogy nem nyelvtan! Jóval több, jóval fontosabb annál. Valami, ami létfontosságú. Valami, ami talán nem kézzelfogható, ami nehezen magyarázható, ami talán nem is tanítható. Hát mit is akarok tőlük egyáltalán?

Gergely Ferenc nyugalmazott középiskolai tanár, történész kézirata három fejezetre bomlik. Az első a hazai tanítóképzésről nyújt áttekintést – történészi szemmel. A harmadik dokumentumokat vonultat föl a korból, illetve a kiskunfélegyházi Állami Líceum és Tanítóképző Intézet 1945-ös és 1946-os esztendejéből. Mi most a második, a legterjedelmesebb fejezetet bocsátjuk olvasóink elé. Ebben emlékezik meg a szerző azokról az évekről, melyeket a fent említett intézményben képzősként eltöltött. Képeket, emléktöredékeket, arcképvázlatokat, skicceket kapunk tanárokról, társakról, a hangulatról, a korról. Ha iskolatörténeti szöveg lehet sokak számára érdekes – akkor az alábbi írás: az. Közelítések és távolítások játszódnak, kis és nagy nevek forognak, arcok és mozdulatok villannak. Megszólal és olvasódik a kor. (Veszprémi Attila)

Ahogy a VAN másik iskola, óvoda című 2002-ben megrendezett konferencia (Taní-tani 1. különszám) az első nagy alternatív seregszemle volt, ez az írás már a számvetés kísérlete, a nagy sikerek következményeinek az elemzése. A szerző az Alapítványi és Magániskolák Egyesületének elnöke, az AKG pedagógiai vezetője.

Két évvel ezelőtt Budapest egyik gimnáziumában a szülők saját akaratukból szülői szervezetet alapítottak. Ez a hír. A világ boldogabb felén – úgy értem, ott, ahol a demokrácia nem a központi bizottság ajándéka, hanem a levegő, amit beszívnak – ez a hír olyan trivialitást közölne, amit épelméjű ember le sem ír. A mi vidékünkön ez a butácska mondat hihetetlen, felfoghatatlan, megbotránkoztató újdonságot ad hírül.