Rovat: 3. oldal

A közelgő ötvenedik évforduló alkalmából olyan dokumentumot adok közre, amely a budapesti pedagógusok és tanulók szereplésére vet egy halvány fénysugarat. A jelentés ízelítőt ad a pedagógusok forradalomban való részvételének néhány jellemző megnyilvánulásából s a reakcióból, amelyet a hatalomba visszasegítetteknél kiváltottak.

Ülök a számítógép előtt és csodálkozom. Az égi posta újabb leveleket hozott Magda nénitől, Takács Dalma közvetítésével. S ha eddig az aggódó, idegenbe szakadt tanítványát bátorító tanárnőt tiszteltem Semetkay Józsefné személyében, most meghat őszinte kitárulkozása, esendő embersége, a lassú és fájdalmas elmúlásba belenyugvó hívő ember kritikus szembenézése önmagával. A levelek néhány szakasza humoros pszichológusi diagnózis az öregségről, évődés emberi gyengeségeinkről, más részük megelevenedő, színes képsor, olykor megrázó pillanatfelvétel a múltról – de mindegyiken átsüt a szeretet, a büszkeség és az öröm a távolból is, osztozva a sikeres felnőtté vált tanítvány sorsában, aki nyelvében és gondolkodásában magyar tudott maradni.

Harmadszor térünk vissza az egykori Új Iskolára. Ezúttal alapítója egy korai novelláját közöljük, mely a Szegedi Naplóban jelent meg az 1909. február 14-i számban a 2-4. oldalon. Áment Erzsébet, az iskola történetének kutatója írja:
„Sok meglepetést tartogatott számomra az Új Iskola történetének kutatása. Ezek egyike volt az igazgatónő, Domokosné Löllbach Emma publikációinak sokfélesége: zenekritika, könyvismertetés, novella, interjú, ismeretterjesztő cikk, előadás, tanulmányelemzés stb., ahogyan a Szegedi Napló és a Szeged és Vidéke szerkesztője kívánta.
Majdnem száz év után újra élvezheti az olvasó a századforduló szecessziós stílusában írt irodalmi »zsengét«, a Magdolnát – amelyről azt is feltételezzük, hogy megjelenés előtt Móra Ferenc javította. Kis beleérzéssel tanúi lehetünk Emmike gyermekkori élményeinek is.
A teljes publikácós anyag a Magyar reformpedagógiai törekvések 3. és 4. köteteként jelent meg a közelmúltban.”

Az iskola 1915–1949-ig működött, és jogutód nélkül szűnt meg. Hiteles történetének megírásához a rendelkezésre álló címlista segítségével emlékező írásokat kértem a volt tanítványoktól. Érdeklődő levelemre elsőként Takácsné Pálóczy Horváth Dalma válaszolt, aki részletes életrajzot mellékelt irodalmi munkásságának felsorolásával, és többoldalas visszaemlékezést írt. Leveléhez csatolta egykori magyar tanárnőjének, Semetkay Józsefné „Magdanéni” öt levelét (másolatban), amelyek átvészelték a londoni és a franciaországi diákéveket, a férjhezmenetel utáni áthajózást Amerikába, az ottani költözködéseket, hogy több mint ötven év után tanúskodjanak tanár és tanítvány erősítő, megtartó és életük végéig elkísérő szeretetéről.

Tény, hogy minden mindig változik, illetve majdnem minden, mert például Gondos, a magyartanár, ő nem változik. Ő most is ugyanolyan pedantériával végzi munkáját, ugyanolyan szigorú hivatástudattal tartja óráit, mint harminc évvel ezelőtt, fiatal tanár korában, amikor az elöljáróságon letette az esküt. Sőt ugyanaz a véleménye a tanári pályáról, az emberekről, akiket meg kell nevelni; a nőkről, akiket tisztelni illik, de távolról, különben mindig komplikációkat okoznak az ember életében. Az élet pedig – ez Gondos tanár úr kedvenc szavajárása – komoly dolog, majdnem olyan komoly, mint a halál; szóval nem illik vele tréfálni. Így azután hosszas gondolkodás következtében nem is nősült meg (barátai pontosan ismerik a történetet), agglegény maradt, a kollégák és a kolléganők gyakori házasítási furfangja ellenére kitartott magánya mellett. Nem volt ő tokba bújt ember, de azt tartotta, hogy egy irodalomtanár, aki a pályát komolyan veszi, tudjon és merjen kellő távolságot tartani a hétköznapi dolgoktól, hogy jó követe maradjon tárgyának.