Taní-tani 2005/2006-os tanév 1. szám

Harmadszor térünk vissza az egykori Új Iskolára. Ezúttal alapítója egy korai novelláját közöljük, mely a Szegedi Naplóban jelent meg az 1909. február 14-i számban a 2-4. oldalon. Áment Erzsébet, az iskola történetének kutatója írja:
„Sok meglepetést tartogatott számomra az Új Iskola történetének kutatása. Ezek egyike volt az igazgatónő, Domokosné Löllbach Emma publikációinak sokfélesége: zenekritika, könyvismertetés, novella, interjú, ismeretterjesztő cikk, előadás, tanulmányelemzés stb., ahogyan a Szegedi Napló és a Szeged és Vidéke szerkesztője kívánta.
Majdnem száz év után újra élvezheti az olvasó a századforduló szecessziós stílusában írt irodalmi »zsengét«, a Magdolnát – amelyről azt is feltételezzük, hogy megjelenés előtt Móra Ferenc javította. Kis beleérzéssel tanúi lehetünk Emmike gyermekkori élményeinek is.
A teljes publikácós anyag a Magyar reformpedagógiai törekvések 3. és 4. köteteként jelent meg a közelmúltban.”

Próbálkozik szegény, eszköztelen iskola, na, nem, ez azért így erős, mondjunk inkább szellemi-anyagi eszközeiben erős kihívásokkal küzdőt, szóval próbálkozik ezzel-azzal. Egyik értéket közvetít, gyakoroltat, tanít ezerrel, másik személyiséget fejleszt, jó erősen a gyerek szemébe néz, és lassan mondva állítja, hogy ettől neki milyen jól kell éreznie magát, a harmadik hagyományokat őriz, negyedik nyakig merül a gyermekrajzverseny-pályázat világába, hogy csak néhány haladó törekvésre utaljak. A GYIK-tanárok legnagyobb erénye, bátorsága, tisztessége épp abban rejlett, hogy nem kezdtek hálószövésbe, nem akartak okosabbak lenni az életnél, meghirdették ezt a bizonyos „nyomkövető pedagógiát”.

Kerek esztendeje fogtam bele egy szülői szervezet históriájának elmesélésébe. Amikor a történetmondásba kezdtem, még volt, működött ez a szervezet. Mire a születésének előzményeiről szóló második fejezet megjelent, már nem volt. A budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium Agora – Szülői Egyeztető Szervezete 2002 szeptemberében alakult, és 2004 decembere után már csak névleg létezett néhány hónapig.

Az 50-es évek elejéről őrzök magamban egy hangos fényképet: Hajdúnánás főutcáján egy barnára aszalódott asszony jajong, miközben támogatják – „jaj, jaj a derekam, mindjárt kettétörik.” Egy felnőtt is ordíthat fájdalmasan? – dermedten nézem, már tudom, hogy cigány, rongyos és szenved – lehet ennél szörnyűbb? Sokat fulladozó gyerekként, mások kínját is nehezen viseltem. Még a cirkuszból is ki kellett vezetni, mert az artistáknak sírva sikoltoztam: „Jöjjön le a néni! Mikor jön már le a bácsi?” Fájdalom = cigány: ha nagy leszek, segítek. Így kezdődött.

Valamennyien szegény szülők gyermekei voltunk, hátunk mögött a háborús tanévek gyenge eredményeivel, munkamorált romboló hatásaival, lélekmérgezésével, megrázkódtatásaival, a menekülés vagy a hadifogság miatt egy vagy több év veszteségével. Az osztály legidősebb és legfiatalabb tagja között négy év korkülönbség volt. Az átszervezés következtében és számtalan egyéb oknál fogva nem együtt kezdtük tanulmányainkat, és sajnos nem is egy helyen fejeztük be. Árvák, félárvák, Csehszlovákiából, Felvidékről átdobottak, máshová pályázók, de mégiscsak idekerülők verődtek össze, majd szakíttattak el egymástól.

Vekerdy Tamás és Achs Károly levelei a Népszabadság Fórum rovatában jelentek meg, a május 18-i, június 26-i és a július 26-i számban. Újraközlésüket az indokolja, hogy személyes szakmai vitájuk, ahogy erre mindketten utalnak is, lapunkban kezdődött (Földes Petra: Titoktartás vagy biztonság? Horn György és Vekerdy Tamás hozzászólása, 26-27. szám, Achs Károly: Embernek embere – Vita Vekerdy Tamással, 30-31-es szám), másrészt ez a vita sok láthatatlan fórumon zajlik, megérdemli tehát a kiemelést. Ráadásként mellékeltünk néhány hozzászólást Achs Károly írásához, melyek a szerkesztőségen keresztül jutottak el a szerzőhöz, és egy olyat is, mely lapunk egyik szerzőjétől érkezett a szerkesztőhöz.

Az oktatási kormányzat 2005 nyarán úgy döntött, hogy néhány privilegizált lap kivételével megszünteti a pedagógiai lapok költségvetési támogatását. A tiltakozás megjelent a 2005. szeptember 2-i Élet és Irodalomban, több helyütt is esett róla szó, nyilvános minisztériumi reagálásról lapzártáig, október 10-ig nincs hír. A névsor bővebb az eddig megjelent változatoknál.

Amikor a pedagógiai laptámogatás megszüntetése elleni nyilatkozat aláírását kértem levélben a kollégáktól, azoktól, akikkel a Taní-tani révén így vagy úgy levelezésben állok, egyúttal mondatokat is kértem a lap számára, az ügyről, a teendőkről. Ezek következnek egymás után. Minden szerkesztés nélkül.

Körlevélben kértük a kollégákat, hogy számoljanak be a kétszintű érettségi tapasztalatairól. Ez a levél is erre a felkérésre érkezett. Sajnáljuk, hogy társai nem akadtak, és sajnálnánk, ha nem folyna a tapasztalatok elbeszélése, összegyűjtése, mert így elég nehéz lesz a szokásos kettős értékelésnek elejét venni.

Majdnem teljes kudarcot vallottak József Attilával kapcsolatos pályázati kísérleteink. Most, zárásul az a levél következik, mely az utolsó kísérlet volt, elektronikus levélben küldtem el több kollégának röviddel a költő 100. születésnapja előtt. Egyszerűbb volna elhallgatni a sikertelenséget, de nem teszem. Bizonyára rossz volt a megszólalás módja, nem volt díj, volt ezer más pályázat, vagy valami más volt a baj, vagy minden. A pályázatokat, a 32-es számunkban megjelenteket és ezt az alábbit a változtatandók megváltoztatásával továbbra is érvényesnek tekintjük. Nem zárhatjuk le a József Attila-évet, a magunk részéről legalábbis, amíg el sem kezdődött.

A 2005. április 16-i holokauszt emléknap programját böngészve találkoztam először ezzel a kérdéssel, s alaposan elgondolkoztam rajta. Van-e a szenvedésnek neme? – hangzott az estére meghirdetett beszélgetés címe, és az alcím: Nők a holokausztban. Az alcím tehát egyértelművé tette, hogy női történeteket fogunk hallani, s ez önmagában bizonyítja, hogy igen, vannak tehát női történetek, létezik női szenvedés, a szenvedésnek tehát van neme.

A civil szervezetek, így a pedagógus szakmai szervezetek is – a rendszerváltáshoz kötődő egyesülési törvény megalkotásától – 1989 eleje óta működhetnek szabadon Magyarországon. Mindeddig kevés figyelem esett e szféra tevékenységére. Ideje áttekinteni tevékenységüket, helyüket az oktatási rendszerben, s érdemes megismerni együttműködésük történetét is.

Riportsorozatunk minden felelősségét érző és vállaló pedagógusnak, szülőnek, gyermekekkel foglalkozó felnőttnek szól, aki szeretne egy kicsit javítani a felnövekvő nemzedék már kialakult vagy kialakulóban lévő helytelen táplálkozási szokásain és romló egészségi állapotán. A Taní-tani 20-21. számában a cukorról és szervezetünkre gyakorolt hatásairól, a 22-23. számban a lisztekről és a gabonákról, a 24-25. számban a zsírokról, olajokról beszélgettünk. Ezúttal egy kicsit hosszabb kényszerszünet után az adalékanyagok kérdésköre került nagyító alá.

Az alábbi kérdőív voltaképpen reklámanyagnak készült a Millenárison rendezett tavaly év végi nagy oktatási kiállításra, hogy a lap iránti érdeklődést ösztönözze. A lapot kiadó Független Pedagógiai Intézet standján találkozhattak vele a látogatók. Huszonöten töltötték ki. (Nagyon kevesen. Jelezve, hogy egy pedagógiai lap, egy pedagógiai kérdőív mennyi érdeklődésre számíthat pillanatnyilag.) (Mit érdemel?)

2005. szeptember 15-én ünnepelhette volna a budai Új Iskola alapításának 90. évfordulóját. Ha lenne. Ha valamely más intézmény felvállalta volna a jogutódlást. Valóságosan vagy képletesen. Ma már egyértelmű tény: ez volt hazánkban az első, alternatív iskola. Egy megvalósult álom a boldog iskoláról. A következő néhány oldal a háborús évek iskolai életét mutatja be. Ez számunkra nemcsak izgalmas kordokumentum, hanem elgondolkoztató példa: így is lehet? Vagy: épp így lehetett túlélni a boldogtalan napokat?