Taní-tani 2004/2005-ös tanév 4. szám

Az iskola 1915–1949-ig működött, és jogutód nélkül szűnt meg. Hiteles történetének megírásához a rendelkezésre álló címlista segítségével emlékező írásokat kértem a volt tanítványoktól. Érdeklődő levelemre elsőként Takácsné Pálóczy Horváth Dalma válaszolt, aki részletes életrajzot mellékelt irodalmi munkásságának felsorolásával, és többoldalas visszaemlékezést írt. Leveléhez csatolta egykori magyar tanárnőjének, Semetkay Józsefné „Magdanéni” öt levelét (másolatban), amelyek átvészelték a londoni és a franciaországi diákéveket, a férjhezmenetel utáni áthajózást Amerikába, az ottani költözködéseket, hogy több mint ötven év után tanúskodjanak tanár és tanítvány erősítő, megtartó és életük végéig elkísérő szeretetéről.

Arról szól majd a történet, hogy Kata miért nem tanár most. Mert hogy tanárnak kéne lennie. Hiszen kilencvenben úgy döntött, hogy tanár lesz, aztán most mégsem az. – Pécsi Katalinnal Takács Géza beszélgetett 2003. február 5-én a Független Pedagógiai Intézetben, a Pályagörbék sorozat keretében.

Némi Petőfi-kultusz, a költő élete és halála köré fonódó legendák szele meglegyintette a tanítóképezdét is. A szájhagyomány azt tartotta, hogy a kertben trónoló terebélyes platánfa alatt megpihent egykoron a világszabadság dalnoka. Igaz-e, nem-e, mindegy. Mi egy kicsit – főként rezignált lelkiállapotunk be-beköszöntekor – így tekintettünk rá, így dőltünk vaskos törzséhez, hűsöltünk lombja alatt. Életfaként is felfoghattuk, hiszen a jeles intézeti ünnepségek, amelyeket szabadtéren lehetett rendezni, itt zajlottak. A Fa egész életünket szemmel tartotta: a testnevelésórákat, atlétikai és röplabda-edzéseket, mérkőzéseket, edzői-játékvezetői tanfolyamokat, titkos öleléseket, a nyitott pinceablakon keresztül éjnek idején hazasompolygó korhelyeket, a ballagásokat s Jenő bácsit, az intézet jelképeként is emlékezetünkben élő pedellust, talán az egyik legutolsót ebből a műfajból.

Az ötévesekről azt gondoljuk, elég nagyok ahhoz, hogy már egy kicsit le tudjanak mondani valamiről. Egy vágyott játékról, egy beígért programról, egy tervbe vett találkozásról, egy jó vagy rossz érzés keltette indulat azonnali, nyers kifejezéséről. De mit is várunk el voltaképpen a nagyóvodástól, amikor azt mondjuk, tudnia kell már egy kicsit késleltetni, lemondani valamiről, ha csak rövid időre is? Azt kívánjuk tőle, hogy képes legyen a veszteség, a lemondás, az elszakadás okozta rossz érzésein úrrá lenni, képes legyen magában helyreállítani a hitét abban, hogy az emberek, a dolgok, a kapcsolatok elég jók ahhoz, hogy némi késlekedés után megbízhatóan rendbe jöjjenek, és ő maga elég jó ahhoz, hogy a pillanatnyilag kicsorbult valóság őérte, őmiatta, az ő két szép szeméért rendbe jöjjön.

Most az a divat, hogy szidjuk a kétszintű érettségit, hát fogjunk bele. Azt gondolom, hogy a kétszintű érettségi az idegen nyelvek esetében is jó. Először is egynyelvű, és ez már nagy előny, hiszen a fordítás speciális képesség, amelyre nincs szükség ahhoz, hogy megértessük magunkat egy másik nyelven. A próbafeladat-sorok, amelyeket a minisztérium felrakott a honlapjára, megoldhatóak. Bár ha azt vesszük, hogy egy középszintű érettségit optimális esetben legalább jóra kellene tudni megírnia mindenkinek, akkor elég nehéz szövegek találhatóak benne. De legalább fokozatosan nehezednek, mindenki szerezhet sikerélményt, aki valamennyire is tud az adott nyelven.

Ez a levél Horn Györgynek íródott lapunk 30-31. számában megjelent írása nyomán. A levelet a szerző és a címzett hozzájárulásával közöljük. Továbbra is várjuk olvasóink hozzászólásait az alternatívok helyzetéről szóló vitához.

Az alább idézett cikk 1995. június 19-én jelent meg, a Bokros-csomag családi pótlékra vonatkozó szabályozásának apropójából, a Kiáltás című, a LÉT, a Lakossági Érdekvédelmi Tömörülés által kiadott, kéthetenként jelentkező lapban. Ami ennek az írásnak a lényegét illeti, úgy gondolom, az nem kevésbé aktuális, mint amikor megjelent. A legújabb PISA-jelentés hívta fel a figyelmet arra, ami egyáltalán nem újdonság, de amivel azóta a politika és a média a jobb- és baloldalon egyaránt foglalkozik, hogy a magyar oktatási rendszer újraszüli és tartósítja a társadalmi egyenlőtlenségeket, amelynek következményeként az intézmények az elmúlt tizenöt év alatt több százezer, a munkaerőpiacon esélytelen fiatalembert bocsátottak ki.

Bánk kihozta belőlem az értékeket, talán többet is, mint amennyi volt bennem. Bánk különbbé tett, mint amilyen voltam, aktív, kezdeményező, derűs, együtt érző lettem. Felismertem, hogy a közösség a lényeg, hogy „csak másban moshatod meg arcodat”, hogy önmagunk megvalósításához a többiekért tett lépések vezetnek el. Felismertem azt is, hogy minden alkalmas játékra, szórakozásra s emellett ismeretterjesztésre is. Hogy a megfelelő stílussal, dumával bármit érdekessé lehet tenni – feltéve, ha a szöveg nem uralkodik el a cselekedetek fölött. Hogy mindenkit mozgósítani kell, és lehet is, de egyéni megközelítéseket kell alkalmazni. Hogy teret kell adni mindenkinek, ötleteknek és javaslatoknak, ám a fő eseménysort kézben kell tartani. Mindezt Bánkon tanultam meg, s később túravezetőként, de munkahelyi vezetőként is alkalmaztam.

Visz a busz bennünket ki a szürke, ködös városból a természetbe. Ragyog a szemünk, de jó is lesz nekünk. A gyerekekkel sem lesz semmi gond, a legbalhésabbak is kezes bárányokká válnak, meg ilyesmi, gondoljunk a széles, lusta Duna mellett kanyarogva. Lelki szemeinkkel már látni is véljük a változást. Egyenes arányosság van a fővárostól való eltávolodás és a nyugodt, normális létezés között, melynek mértékegysége legyen, mondjuk, a méter per IQ. Szóval a méter per IQ egyre magasabb. Már-már unalmassá és kiszámíthatóvá válnak a percek, amikor a busz megáll egy lámpánál, s mellettünk egy biciklis parasztbácsi húz el. Ő értelemszerűen alkalmazza a KRESZ-t, nem jön semmi szembe, tehát megy. Amikor utolérjük, és lehagyjuk, egy gyerek kiszól neki, na, most tekerj, b…meg! A többiek röhögnek, mi tanárok meg majd szétrobbanunk. Mégsem jutottunk még elég messzire Budapesttől?

A könyv, amelyet a magyar olvasó kezében tarthat, milliós példányszámban kelt el az USA-ban. Lefordították németre, franciára, olaszra, hollandra, spanyolra, portugálra, svédre, dánra, norvégre, finnre, ivritre, görögre, horvátra és japánra. És Barta Judit fordításában 2004-ben megjelent magyarul is. A könyv története a következő: 1958 áprilisában Harald Hart amerikai kiadó megkérdezte az akkor 75 éves Neill-t, mit szólna ahhoz, ha ő összeállítana egy könyvet Neill korábbi könyveiből, kiemelve azokból a legfontosabb gondolatokat. Neill kezdeti tartózkodás után beleegyezett, és ugyanezen év decemberében már át is nézhette a válogatás első változatát.

Fritz Zsuzsa – mindenki Fricije – közismert és közkedvelt személyiség a zsidó ifjúság (és szüleik) körében. Ha azt mondanám rá egyszerűen, hogy „tanár”, nem fedné híven a tevékenységét, és különösen nehéz lenne magyarázatot találni arra, hogy mitől is lett Frici vitathatatlan tekintély és rajongásig szeretett vezető egy személyben. Tanít újabban a Scheiberben is, ám híre elsősorban nem innen terjedt el, hanem a szarvasi táborból és a Bálint Házban működő Forrás Oktatási Központból. Én magam előbb hallottam Frici varázsáról (a saját kiskamasz gyerekemtől, anno), minthogy személyesen megismertem volna. Aztán az első találkozáskor rácsodálkoztam: jé, ez a Frici nem „egy gyerek” (eszembe se jutott volna pedig más lehetőség, olyan gyakran említődött a neve a tábori élménybeszámolókban). Amikor összefutunk, vagy a nevét olvasom valahol, azóta azon csodálkozom: hogyan szorulhatott egy „felnőttbe” ennyi energia és kreativitás?

A Tiszatáj Alapítvány kiadott egy Kosztolányi-regényt, amely először és utoljára 1932-ben jelent meg, s amelynek létéről a tájékozottabb Kosztolányi-hívek sem tudtak. A regény címe a külső borító és a könyv gerince szerint Az aranysárkány, a – könyvészetileg mérvadó – belső borító szerint pedig Aranysárkány, s a cím alatt, mintegy alcímként, olvasható egy meghatározó információ: „Átdolgozott, ifjúsági kiadás”. A hátsó borító arról tájékoztat, hogy Kosztolányi maga alakította át regényét az ifjúság számára.

A Vadaskert Alapítvány a Gyermekek Lelki Egészségéért, valamint az Alapítvány az Örökbefogadó és Nevelőszülőkért 2005. április 14-15-én Alternatív konferencia a gyermekek védelmében címmel tanácskozást rendezett. Domszky András főiskolai tanár, tudományos kutató A gyermekvédelem szervezeti felépítése és szakmai tartalma közti ellentmondások-ról fejtette ki álláspontját, Herczog Mária, az Országos Kriminológiai Intézet főmunkatársa pedig Az intézményes- és rendszerbántalmazás-ról. Azaz arról, amikor maga az intézmény, illetve a rendszer működik oly módon, hogy az a gyermekek számára bántalmazássá válik.